Tíz esztendeje is robbantgatnak.
A tévészékháznál, az Andrássy úton csupa csillogó szemű, lánglelkű szabadságharcos dobálja a benzines palackot, tölti fel hanggal az addig néma kukát. Nem rejtőzködnek, nyíltan, sőt büszkén randalíroznak. Utána még egy kicsit fosztogatnak, promócióként egy későbbi kopasz hadseregnek.
A rendőráldozatok, közülük sokan ma is nyomait viselik a borzalmas óráknak. Egyenruhás lányok kezei, lábai roncsolódnak, arcukról a halálfélelem eltörli az ifjúság báját.
Elfelejtettük? Persze, hogy el. Azt a legkönnyebb. Ezután fogynak el a rendőrök. Az ostromnál magukra maradnak, később a szégyenben. Őket vádolják brutalitással, szemkilövéssel. Többségük akkor megy világgá. Külföldre, biztonsági szolgálatra. Azt mondják, itthon még a kutyákkal is jobban bánnak. Azok enni kapnak, a szállásra nincs gondjuk, többnyire szájkosár, póráz nélkül sétálhatnak. pA rendőrökkel senki nem törődik. Helytállásukat nem emlegetik, vétségeiket felnagyítják. A nagykutyákat nyugdíjba küldik, járandóságaikat megkurtítják. A kicsik értenek a szóból, a parancsból. Életpálya lesz a hivatásuk, ígéret a fizetésemelés, a migráns, az ellenzéki tüntető az ellenfelük. Éjszakánként sötét sikátorokban járőröznek: részegeket, kábítószereseket, rablókat kerülgetnek, és arra mindig vigyáznak, hogy hatalom közeli politikussal vagy annak rokonával ne találkozzanak. Mindenre figyelnek, mert élni, túlélni akarnak.
De emberek, feledékenyek. Eltelik tíz esztendő, és az utcán ismét ott a bomba. És akkor eszükbe jut az, amit az ország irányítói rendre elfelejtenek: szolgálnak. A jutalmuk? Megint ők, a rendőrök az áldozatok…