Dobozokká formálódó oszlopok az előtérben épp embernagyságúak, a háttérben magasabbak meg emelvény – a bezártságot, a rejtőzés pillanatait, a hatalmat jelképező geometrikus játéktér.
Fekete Anna vízszintesen, függőlegesen állítható, mozgatható, kiforduló, leboruló hasábjaival, kockáival pontos színhelyet teremt A legyek előadásának az Örkény Színház színpadi kísérletekre, friss, tiszta gondolkodásra, korszerű játékmódra szakosodott stúdiójában. Jean-Paul Sartre 1943-ban, Franciaország német megszállásának idején, amikor délen a kollaboráns Vichy-kormány uralkodott, északon a Wehrmacht ült tort, írta meg első drámáját. Gyakorlatilag egyidőben nagy filozófiai alapvetésével, a Lét és semmivel. És amint az egzisztencializmust megalapozó munka, úgy a színpadi alkotás lényege is a szabad akarat, az ember szabadságának, szabad döntésének a kérdése. Dönthet-e az ember önmagáról, tetteiről, hol kezdődik és meddig tart szabadsága? Vállalja-e döntéséért, tettéért, akár bűnéért a felelősséget? Szembe tud-e nézni mindezzel, önmagával?
Az előtérben: Fodor Tamás, Nagy Zsolt, Jéger Zsombor, fent: Für Anikó, Znamenák István, jobbra, balra: Murányi Márta és Szathmáry Judit
Sartre az ókori görög mítoszok közül az Átreida-ház gyilkosságoktól terhelt, sokszálú históriájához fordult. A drámai pillanat Oresztész hazaérkezése Argoszba. Szülővárosába, ahol házasságtörő, gyilkos anyja, Klütaimnesztra, oldalán trónbitorló ágyasával, a hataloméhes Aigiszthosszal él, minduntalan magán érezve leánya, a bosszúvágyó Elektra elszánt, vizslató tekintetét. És ott van Argosz népe, a maga bűntudatával, mert nem tett semmit a gyilkosok ellen, mert meghajolt az új hatalom előtt, elviseli, sőt talán vágyja is a bűntudatot, amelyet a király minden pillanatban erősít, tovább gerjeszt, hisz tudja jól, a félelemkeltés a legnagyobb erő, és a nép addig kezelhető-irányítható, amíg retteg, amíg bűntudata van.
Tudós mesterével érkezik Oresztész, a bölcs öreggel, aki felnevelte, megtanította mindenre, aki óvta, de nem tudta, lelke mélyén tán nem is akarta megakadályozni, hogy hazatérjen, de még mindig intené a holtak urától, Jupitertől éppúgy, mint a hatalmáért élő királytól, önvád marta anyjától, vérszomjas nővérétől és az argoszi néptől. Oresztész még bűntelen, még csak rácsodálkozik hazájára, de most már, ha itt van, ha szembesült vele, döntenie kell. Mit akar, akar-e egyáltalán valamit. Elfoglalni a trónt? Szabadnak maradni? Mit jelent számára a szabadság? Megtalálni önmagát? Bosszút állni? Gyilkolni?
Példázat, tanmese – ez a filozófus Sartre saját korában és azon túl, ma is érvényes drámája, amelyet filozófiai sallangjaitól, túlzó, nagyszínpadiasságától lecsupaszítva, kristálytiszta logikával tett feszes kamaradarabbá a Hubay Miklós fordításával dolgozó dramaturg, Garai Judit meg a fájdalmasan és keményen szóló előadás rendezője, Hegymegi Máté.
Zsigmond Emőke és Jéger Zsombor.
Vészjósló az argoszi hangulat a fehér ruhás Oresztész érkeztekor. Minden sötét, mindenki kékes feketében. Sötét, zubbonyos öltözéket visel a király, uszályos, nehéz mélysötétet a királynő, fekete álarcban van szobortalapzatáról leszállt, fehér garbós, fekete öltönyös Jupiter, a fekete ruhán fehér gallért hordanak az asszonyok, akik nagy, sötét szemüveggel válnak majd az Erinnüszöket, a bosszúállás istennőit képviselő óriáslegyekké. Csak Elektra töri meg tüntetőleg az eleganciát, ő sportruhájával jelzi, kívül van ezen a világon, csak a halotti ünnepen, nem kevésbé ellent mondva mindennek és mindenkinek, bújik uszályos fehérbe. Mintha a gyász, az áldozat pillanatát akarná megmásítani, ő fátylával a bosszú nászára készül. Kálmán Eszter sokat mondó ruhái művészien és határozottan követik, mutatják érzékletesen az előadás gondolatmenetét.
Sejtelmes muzsika, állandó alapmorajlás kíséri az előadást. Nyomasztó, szűnni nem akaró feszültséget teremt Tarr Bernadett vészterhes kísérőzenéje meg a két énekes, Murányi Márta és Szathmáry Judit minden, dallamra írt, oratóriumszerű megszólalása.
Látvány, szöveg, zene, színészi játék letisztult harmóniáját teremti meg Hegymegi Máté fullasztó atmoszférájú előadása. Für Anikó az egykor vad és szenvedélyes Klütaimnesztra alakjában megmutatja a bűnben és bűnnel együtt élő asszonyt, aki miközben látszólag még őrzi fenségességét már megismerte a bűntudatot, a rettegést is. Mintha félne mindenkitől, cselédsorba taszított lányától éppúgy, mint kegyetlen párjától, a néptől és vészt jósló álmától, önmagától. Pontosan érzékelteti a belső erőt, de a félelmet és a végtelen magányt is, ahogy megérti, immár gyilkosból áldozattá lesz, kiül arcára a rettenet, majd a végső megnyugvás. Még feltűnik az Erinnüszök között. De tekintete már nem vad, inkább a gyermekeit óvó anyáé. Színpadi jelenléte különlegesen gazdag. Akárcsak Znamenák Istváné. Hitvány Aigiszthosza a hatalom leplezetlen megszállottja. Zsarnoki magabiztossága mögött ott a riadalom, uralma rögtön véget ér, ha az alattvalókból kivész a rettegés. Letaglózó, ahogy kimondja, „minden tettem, minden szavam csak arra szolgál, hogy bálványképpé emeljem magam”, hogy a nép érezze jelenlétét, „ha a legtitkosabb gondolatait gondolja, akkor is.”
Zsigmond Emőke, Jéger Zsombor, fent: Für Anikó, két oldalt: Murányi Márta és Szathmáry Judit.
A testvérpárt Zsigmond Emőke és Jéger Zsombor játssza pontosan, őszintén, érzékenyen. Minden hangjuk, minden gesztusuk, rezdülésük szorongatóan igaz. Nagy utat járnak be mind a ketten. Jéger Zsombor Oresztésze nem bosszúálló, csak látni akar, a megismerés, a tudás vágya hajtja, amikor nevelőtanárával – Fodor Tamás okos, tiszta, szép alakítása – Argoszba érkezik. Épp ellentéte a társra, még inkább a leszámolásra várakozó Elektra. Őt a bosszúvágy élteti. Az egymásra találás döbbenetét, az örömöt és a rácsodálkozást mutatják meg. Aztán a változást, ahogy Oresztész bizonytalansága átfordul elszántságba, átveszi Elektra indulatát. Döbbenetes a vadság, a hirtelen jött brutalitás, miközben Elektra magabiztossága elillan. A józanodás pillanatában iszonyattal tölti el a tett és a felismerés, megfordult a világ, immár ők lettek gyilkosok. A két színész érett szenvedéllyel mutatja meg az emberi érzelmek végletességeit, az elszántság, az akarat, a gyűlölet mélységeit
S ha igaz a görög mitológia hirdette törvény, kioltott emberéletet, csak ember bosszulhat meg, úgy érthető Jupiter unott, ideges szarkazmusa, ő itt nem tehet semmit. Nagy Zsolt eszerint remekel markáns istenként.
Hogy mi lesz ezután? Mi hoz majd megnyugvást? Felelet még nincs.
(Fotók: Horváth Judit)