Tudom, nagyon szerettél játszani, pici korod óta, és leginkább a picikkel, Gergővel, Melindával, Danival, Petivel. Velük együtt nőttél föl; játékos kedved, figyelmed – fájdalmaid ellenére az utolsó pillanatig – lankadatlan volt. Figyeltél rájuk, ha elestek, egy nyalintással öntöttél bátorságot beléjük, ne pityeregjenek. Mutattad, hátadra feküdtél, akár te is eleshetnél, mégsem bánkódsz.
Tudom, Buksi, miközben a végére gyógyíthatatlanná sorvasztott a sorsod, Te gyógyítottál meg engem is. Kicsike voltál, de a szíved hatalmas, figyelmed végtelen. Tudtad, ha nem csábítasz sétálni, előbb két mankóval, aztán eggyel, majd bottal, akkor talán sosem jön helyre a lábam. Köszönöm, Buksi, most már jól vagyok.
Csak a szívem, a szívünk nincs rendben, mert fáj érted, amiért itt hagytál bennünket.
Tudom, Buksi, valahonnan, a Buksik szépséges világából most is csak ránk gondolsz – miként mi, itt, ezen az elembertelenedő sárgolyón, ahol lassanként a Buksikban és társaikban több az emberség, a buksiság, mint azokban, akik észre sem veszik a Buksikat, akik mindent megtesznek, megtennének az emberért, a gazdiért, a családjáért.
Mert a Buksik szíve tele van szeretettel, jó szándékkal, segítőkészséggel. Csak az a nagy baj, hogy a Buksik szíve egyszer elfelejt dobbanni.
Buksikánk, mi nem felejtünk el Téged. Köszönjük, hogy tizenhét évig velünk voltál. Légy boldog Buksiországban, és ha kedved tartja, gyere vissza, mindig visszavárunk!
