A vámpírtéma, mint idegborzoló fantasztikus sztori elég hamar megjelent a filmtörténetben, hiszen Bram Stoker Drakula regénye (1897) és a belőle kinőtt vérszipoly-történetek akár misztikus titokzatosságukkal, látványosságukkal, akár mint a valláserkölcs és hit győzelme a gonosz felett, mindenkor kellemes borzongást ígértek a filmvásznon is. Ahogy születtek az újabb és újabb alkotások ebben a témában, és ahogy a divat más és más megfogalmazásban dolgozta fel a vámpírok és halandó emberek összeütközését, úgy változtak, “fejlődtek” maguk a vámpírok is. Már nem csak Erdélyben kezdtek feltűnni, de a nagyvárosokban is. Tevékenységük egyre kevésbé korlátozódott az éjszaka óráira, hogy a testüket elporlasztó első fénysugár koporsóágyukba űzze őket, és nem mind változtak denevérré, de megtanultak egész nap szinte emberként, észrevétlenül együtt élni, dolgozni, tanulni a normális halandókkal, hogy csak időről-időre törjön ki belőlük vérszívó ösztönük. Megmaradt persze a viszonylagos halhatatlanságuk (amíg speciális módokon el nem pusztítják őket), és az, hogy erejüket időről-időre embervér ivásával kell fenntartaniuk, és akiket megmartak, maguk is vámpírrá változnak.
Lehet-e még ezen újítani? Miért ne lehetne! Például úgy, hogy a nők, akik – nem kevés szexuális áthallással – legtöbbször fehér nyakukat a mohó csóknak odanyújtva a férfi vámpírok megadó áldozatává szoktak válni, itt veszélyesebbek minden hímneműnél. Az Alkony-filmek óta divatossá lett kamasz-vámpír szerelemmotívum itt is megjelenik de újszerű az akár dühből, akár humánus megértésből gyilkolászó nőstény “vámpiranha”. (Morgolódnak is emiatt a filmbeli “orthodox” vámpírok, mígnem rövidebbek nem lesznek egy fejjel, hogy nő nem való az ősi férfirendbe!) Ha teljesen nem is új a férfierőt elszívó vámpírnő fogalma, ilyen tömény kegyetlenséggel azért nem szoktunk találkozni a részükről. Az izgalmi éhségállapotot itt nem a szemfogak, hanem a hüvelykujj körmének karomszerű megnövekedése jelzi előre, s utána biztosak lehetünk benne, hogy pillanatokon belül bőven fog spriccelni a verőerekből a jóízű vérital.
Ennek a filmnek az emberi lényegét az egyik főhős, Eleanor Webb (Saoirse Ronan) maga foglalja össze: “Anyám három dolgot tett meg értem, először is meghagyta az életemet, amikor megszülettem, másodszor térden állva és háton fekve fizetett azért, hogy eltartson, harmadszor kaptam tőle egy történetet, amit sosem mesélhetek el.” A néző persze ezt az el nem mesélhető vámpírtörténetet látja 118 percben.
A 16 évesnek látszó Eleanor Webb hegyesre nőtt körmének egyetlen szúrásával, ám gyöngéd szeretettel átsegít egy kedves, idős urat a másvilágra, majd iszik a véréből. A nála alig idősebbnek látszó Clara Webb (Gemma Arterton) merő védekezésből egy fojtóhurokkal fejét veszi egy furcsa férfinak, aki felismerte őt, majd lezuhanyozik. Menekülniük kell ismét, rejtőzködniük ki tudja, ki mindenki elől.
Anya és lánya egy ismerősnek tetsző tengerparti kisvárosba érkezik. A gyakorlatias Clara a testét árulja, hogy pénzt keressen, Eleanor pedig egy étteremben ül le zongorázni, ahol gyönyörű játékával lenyűgözi az ott dolgozó Franket (Caleb Landry Jones). Clara megismerkedik a félénk és magányos Noellel (Daniel Mays), aki befogadja őket a valaha jobb napokat látott szállodájába, a Byzantiumba, melyből a gyönyörű asszony hamarosan bordélyt csinál, eközben ártatlan iskoláslánya és a rokon lélek, ám halálosan beteg Frank között valamiféle barátság és szerelem szálai szövődik. Csakhogy a két nő múltja nem mindennapi titkokat rejteget, amit (hogy szabaduljon tőlük) anyja legnagyobb tiltakozása ellenére Eleanor írásban megvall Franknek: ők több mint 200 éves, nem öregedő vámpírok.
Visszaemlékező képekben, fokozatosan megismerjük a múltat. Clarát a napóleoni háborúk idején, a romlott Ruthven kapitány (Johnny Lee Miller) szinte gyermeklányként egy bordélyba kényszerítette és megrontotta, ahol a szerencsétlen 1804-ben meg is szülte babáját, Eleanort, de mert nem tarthatta maga mellett, beadta az árvaházba, és testével kereste meg kislánya eltartásásak költségeit. Közben Ruthven a bajtársával, a jellemes Darvellel (Sam Riley) is tisztességtelen volt, mikor egy furcsa sziget különös barlangjában vérbe fagyva talált barátjára, majd annak vagyonába lépett. Csakhogy nem tudta, hogy Darvell nem halt meg, sőt “örök életet” nyert, mert egy ismeretlen hatalom a vérvízesést hullató sziklák között vámpírrá változtatta, ahol rövidesen Clara is vállalja a vámpírságot, mert “csak azok lelik meg az örök életet, akik felkészültek a halálra.” (Ez az örök élet filozófia is mennyire összecseng a kereszténység által hirdetett tanítással, mégis mennyire más itt!)
Kétszáz évvel később pedig a csendes kisvárosban hullani kezdenek az emberek, és a múlt, mely elől a két nő olyan régóta menekül, hamarosan szereplőivel és megdöbbentő következményeivel együtt utoléri őket.
Neil Jordan, az Oscar-díjra ácsingózó Interjú a vámpírral film rendezője 1994-ben már belekóstolt a vámpírkodásba, s most a Byzantium gótikus thrillerével két évszázadot átívelve, a 21. században keltette új életre a vámpírfilm műfaját. Ehhez alapanyagnak a dráma- és forgatókönyvíró Moira Buffini (a Tamara Drew és a legutóbbi Jane Eyre-film szerzője) 2007-i A Vampire Story (Vámpírtörténet) című, tinédzser korosztálynak szánt színdarabját használta fel. Buffininak régi vágya volt, hogy egyszer írjon egy női vámpírtörténetet, amelyre az ír Sheridan Le Fanu 1872-ben megjelent Carmillája adott először példát. (A filmben, talán kedves tiszteletadásként, Clara Carmillaként nevezi meg magát Noel előtt.) Írói fantáziáját most az mozgatta meg, hogy talán az egyedüli film, amely az idősebb és fiatalabb női vámpírok közötti feszültséget tárgyalta, eleddig Harry Kümel 1971-i Vörös ajkak című filmje volt, Delphine Seyriggel a főszerepben, tehát ezt kéne tovább variálni, ahogy a zsákmányból vadász lesz!
A film fantázia szülte világában tehát olyan hétköznapi dolgok is megjelennek, persze végletesen, mint a húszas éveiben járó anya és tinédzser lánya közti feszültségek, a lány elszakadási és párkeresési törekvései, a férfi–női kapcsolat kiszolgáltatottsága. Ezek a logikus reáliák azonban keverednek a nem mindenben végiggondolt fantáziavilág irrealitásaival, amit a nézőnek – tetszik, nem tetszik – el kell fogadni, akár a magában felvetődő, ám megválaszolatlan kérdések ellenére is. Az akciók és látványos fantáziaelemek bizsergető félelemkeltése azonban csak a teljesen belefeledkezni tudó nézőben keltenek maradéktalan élményt, aki utánagondol a dolgoknak, abban igencsak maradnak kérdések és zavaros logikátlanságok, következetlenségek. Én még arra is próbálok rájönni, hogy milyen áthallást, jelképet kell sejtenem a film címét adó, ódon Byzantium (Bizánc) szálloda elnevezése mögött; lehet, hogy csak az én fantáziám érez valami többet, amire nem jövök rá.
A szépséges brit Gemma Arterton (A titánok harca, A Quantum csendje, Perzsia hercege: Az idő homokja, Boszorkányvadászok, Vakszerencse, Tamara Drewe, Dal Marionnak stb. filmek után) számára szerepálomnak bizonyult a kétszázhuszon-akárhány éves Claire bőrében való boldog tobzódás. Gyermekéért aggódó anya és férfiak által megalázott, bosszúálló áldozat, csábítóan szép és bűnösen romlott, már-már feminista gyilkos, akcióhős és karakterszínész egyszerre lehet ebben a figurában, és ezeknek mind alkatilag, mind összetett színészi tehetségben egyaránt meg is tud felelni. Férfiakat kihasználó magányos hős, mert méltó partner neki csak az enigmatikus Darvell, akitől véletlenül megtudja az örök élet titkát, hogy aztán megszerezze azt magának és lányának Ruthven elől.
A fiatalabb főszerepben az ír Saoirse Ronan (The Host, Hanna – Gyilkos természet, Vágy és vezeklés) teremti meg a kitörni vágyó kamaszlány, Eleanor 216 éves figuráját. Érdekes motívum, ahogy ő kényszerű képességeit egyfajta aktív euthanázia-jelleggel kamatoztatja, lényegében ő a halál időseket megváltó angyala, akiben a kamasszerelem és halálmotívum is líraian tud egyesülni. A Franknek tett vallomással és a fiú “megváltásával” Eleanorban az árvaházi (valláserkölcsi) neveltetés és a kényszerű vámpírság ütközik össze, miközben minden anyjához láncolja. Eleanor melankolikus alkat, amit ő átél, az a vámpírlét nagy dilemmája: ember, mégis embervéren kell élnie. Sosem veszíti el emberi énjét, pedig máshová tartozik. A film az ő megvallott narrációjára épül, mert a lányban régóta érik ennek vágya, ami kitörésének kulcsa lehet, feloldozást talál abban, hogy papírra veti az igazságot életükről, de mindig megsemmisíti a történeteket, mert aki megtudja a titkukat, annek meg is kell halnia.
(Szerencsére a nézőnek nem!)
A kisebb szerepekben Caleb Landry Jones jól építi fel Frank furcsa másságát, Johnny Lee Miller Ruthven romlottságát, Sam Riley Darvell vámpirságban is megőrzött egyenes jellemét, és jól helyükön vannak Daniel Mays (Noel) Ture Linhardt (Werner), Uri Gavriel (Savella) és a többiek is. Sajnos, kicsit sok a hasonló karakterű arc, ami néha nehézzé teszi az azonosítást, hogy éppen kit látunk is most, vagy éppen a múltban.
A Byzantrium látványvilágát Sean Bobbitt kamerája lényegében nyomasztó atmoszférateremtéssel komponálja meg, akár szép, de zárt belsőket, akár vérrel folyó vad sziklákat, vagy arcokon átvonuló indulatokat fotografál. A kamera látószöge, képbeállításai is híven szolgálják a műfaji hatásokat. Hasonlóképp Tony Lawson vágói munkája kemény, hatásos montázsokra épül. Javier Navarrete muzsikájában nagyon jó a kiemelt zongoradarabok és a háttérben indulatokat tolmácsoló zenei és hanghangulatok közötti feszültségkülönbség.
A vámpírtörténetek megtekert nézőpontból mutatják az emberiséget. Valójában nem is annyira a vámpírokról, inkább rólunk, emberekről szólnak; gondoljunk csak a nagyszerű Nosferatura, Klaus Kinski alakítására Werner Herzog ragyogó vámpírfilmjében. Ezért lehet igazán szeretni ezt a műfajt. Erről a történetről magában a műben is elhangzik olyan utalás, hogy egy Edgar Allan Poe-elbeszélés és Mary Shelly regényének valamiféle keveréke. És az igaz is, csak azok nagyszerűsége nélkül. A Byzantium egyszerre jó film és mégsem igazán az. Nézhető (néha nehezen), de nem lesz a műfaj klasszikusa. Persze végül is a néző meg az idő majd eldönti, hogy meddig ad életet ennek az any–lány vámpírduónak.