A Spiegel egyik szerzője feltette az „egyszerű” kérdést: miért ne léphetne be Kanada az EU-ba? A rövid válasz: mert nem európai állam. Az EU-szerződés 49. cikke szerint csak „európai állam” kérheti felvételét az unióba. Csakhogy az nincs pontosan meghatározva, hogy mitől európai egy állam. Marokkót 1987-ben éppen azért utasították el, mert nem európai. Törökország viszont – területének döntő részével Ázsiában – évtizedeken át hivatalos tagjelölt lehetett. Vagyis a földrajz számít, de nem mindent dönt el.

Morfondíroztam, és továbbgondoltam a Spiegel szerzőjének ötletét, mert mi lenne, lehetne, ha Grönland egyszer – a saját lakosságának döntésével – valamilyen formában Kanadához csatlakozna? Földrajzilag ettől Kanada persze még nem válna európai országgá: Grönland is Észak-Amerikához tartozik. de politikailag rögtön más lenne a helyzet.

Grönland ma a Dán Királyság autonóm része. Lakói dán állampolgárok, tehát uniós polgárok. Maga Grönland pedig korábban már része volt az európai integrációnak: 1973-ban Dániával együtt belépett az akkori Európai Gazdasági Közösségbe, majd egy népszavazás után 1985-ben kilépett. Vagyis nem egyszerűen egy távoli sarkvidéki szigetről beszélünk, hanem egy területről, amelynek tényleges uniós múltja van.

Ha egyszer Kanada és Grönland közös állami keretbe kerülne, a mondat, hogy „Kanada nem európai”, már nem lenne olyan egyszerű. Nem biztos, hogy ez megnyitná az utat a tagság előtt. De megnyitná a vitát.

Mit nyerne Kanada?

Mindenekelőtt ellensúlyt az Egyesült Államokkal szemben. Kanada gazdaságilag erősen függ az USA-tól. Exportjának több mint 70 százaléka oda irányul. Ez nyugodt időben előny, vámháborúban viszont veszélyes kiszolgáltatottság. Egy szoros EU-kapcsolat mögé odakerülne Európa gazdasági súlya.
Washington többé nem egyszerűen egy negyvenmilliós szomszéddal tárgyalna, hanem egy több százmilliós politikai és gazdasági blokkal.

Kanada pedig nem érkezne üres kézzel. Energia, urán, kritikus nyersanyagok, hatalmas terület, stabil demokrácia, NATO-tagság, fejlett gazdaság. És persze az Arktisz. Kanada és Grönland együtt az északi-sarki térség egyik legfontosabb hatalmi központját alkotná. Ahogy olvad a jég, új hajózási útvonalak, nyersanyag-lelőhelyek és katonai konfliktusok nyílnak meg. Oroszország már ott van. Kína is készül. Egy Kanada–Grönland–EU tengely ebből a szempontból sem lenne jelentéktelen.

Egy komoly probléma

Ez pedig a vámhatár. Kanada és az Egyesült Államok gazdasága mélyen összenőtt. Autóipar, energia, mezőgazdaság, ellátási láncok naponta keresztezik a határt. Ha Kanada teljes EU-tag lenne, belépne az unió vámuniójába és közös kereskedelempolitikájába.
Ez azt jelentené, hogy az USA–Kanada határ egyben az EU külső vámhatára lenne. Ezért félrevezető az az érv, hogy Kanada majd egyszerűen „ír modellt” követhetne, vagyis EU-tag lenne Schengen nélkül. Schengen a személyek mozgásáról szól. A vámok és a kereskedelem más kérdés. Egy teljes kanadai EU-tagság alapjaiban rendezné át Észak-Amerika gazdaságát.

És Európa?

Európa egy gazdag, stabil, demokratikus országot kapna. Energiát, nyersanyagokat. Arktiszi jelenlétet. Geopolitikai súlyt. De van itt valami más is: egy kellemetlenül fontos kérdést.

Mi is valójában az Európai Unió? Földrajzi közösség? Európai államszövetség? Vagy a demokratikus országok politikai szövetsége? Mert ha Kanada beléphet, rögtön jön a következő kérdés. Miért ne Ausztrália? Miért ne Új-Zéland? És egyszer miért ne térhetne vissza Nagy-Britannia? Ekkor az EU már nem pusztán európai integráció lenne, hanem valami egészen más: több kontinensre kiterjedő demokratikus tömb.

Trump öngólja?

Az egész gondolatkísérlet legérdekesebb része Trump politikája. Trump logikája szerint a nagyhatalmaknak természetes érdekszférájuk van. Kanada Amerikától függ. Grönland stratégiailag fontos. Washington tehát nyomást gyakorolhat.

Csakhogy ugyanez visszafelé is működhet. Ha a világ újra nagy blokkokra oszlik, Kanada miért maradna egyedül egy sokkal erősebb szomszéd mellett? Miért ne keresne maga mögé egy másik nagy gazdasági és politikai közösséget? Lehet, hogy Kanada soha nem lesz EU-tag. Lehet, hogy Grönland soha nem csatlakozik Kanadához.

De ez valójában nem Kanadáról szól, hanem arról, hogy a XXI. században mit jelent Európa, és hogy az Európai Unió akar-e pusztán piac maradni – vagy geopolitikai szereplővé akar válni. Ha egyszer egy kanadai miniszterelnök valóban bekopogtatna Brüsszelbe, és mögötte ott lenne Grönland is, elő kellene venni a szerződéseket, és egy nagy térképet…
LJ

A Kanada az EU-ban? Talán nem is olyan őrült ötlet… bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Békülne Menczer Tamás? Legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy a
politikus a köztévé „Önök kérték” című műsorában zenés üzenetet küldött
Magyar Péter miniszterelnöknek. Cserháti Zsuzsa énekelte – csak neki – a
szívhez szóló dalt: „Kicsi, gyere velem rózsát szedni…”

Lecsaptak a nyomozók a magyar maffiózókra. A Tisztitótűz-akció keretében
a fővárosban és számos megyeszékhelyen, sőt kisebb településeken is
házkutatásokat tartottak. Lefoglalták azokat a páncélozott talicskákat és
közpénzszivattyúkat, amelyek segítségével az elkövetők a kasszákból
elzabrálták és magánvagyonná alakították az intézmények fizetőeszközeit. A
közpénzszivattyúkon és páncélozott talicskákon talált feliratokból („Prodotto
in Sicilia”) kiderült, hogy olasz gyártmányúak, és feltehetően eredetileg a
Cosa Nostra és a Camorra bűnszervezetek használták.

Parlamenti felszólalásában Rost Andrea a Fidesz padsoraihoz fordulva azt
fejtegette, hogy a TISZA Pártot nem a revansvágy, nem a harag vagy a
bosszúszomj vezérli. Tévedés azt gondolni, hogy elégtételt akarna venni ő
vagy frakciójának bármely tagja az elmúlt tizenhat évért. Ezeket az
indulatokat persze mindenki ismeri – mondta –, ha máshonnan nem, Mozart
Varázsfuvolájából. És szemléltesésül a képviselő asszony énekelni kezdte az
Éj királynőjének Bosszú-áriáját: „Szívemben, ó, a bosszú pokla fortyog! / Ég,
fűt a lángja! / Lángnyelvek tánca és ezer halál…”
A Mi hazánk törvényhozói felugrottak, és kezüket a fülükre tapasztva
elhagyták az üléstermet.

BREAKING! Villantott a legendás hajdúmogyorósi, halottlátó asszony. Éva
néni egy szál virágmintás, mini otthonkát viselt, amikor kiment a kertbe,
hogy tokaszalonnás uzsonnájához paradicsomot szedjen. A veteményesnél
előrehajolt, és ekkor – akaratlanul és váratlanul – megtörtént a villantás. Az esemény egyetlen szemtanúja, a házőrző kutyus, először fektéből
izgatottan négy lábra pattant, csóválni kezdte a farkát, majd lekuporodott,
szemét behunyta, és hármat vakkantott.

Olaszország fővárosa minden év áprilisában megünnepli alapításának
évfordulóját. A nagyszabású római rendezvényekre 2027-ben is számtalan
neves külföldi vendéget várnak. Magyarországról Ruszin-Szendi Romuluszt
és Szundi Rémuszt hívták meg.

Gajdos László, Magyarország élő környezetért felelős minisztere – az ország
jelenlegi gazdasági helyzete miatt – szerénységre inti a hazai állatbarátokat.
Korábban már híre ment, hogy nem épül meg a kisvárdai lówellnessközpont,
most pedig dönteni kellett a vadászkutyák jógabérletéről, illetve a
depressziós zebrák pszichoterápiás kezeléséről is. (Utóbbiak a fekete
csíkjaik miatt szomorkodnak.) Ha majd megnyílnak a pénzcsapok – ecsetelte
a tárcavezető –, növelhetjük az állatjóléti ráfordításokat, ám addig az említett
terápiák elmaradnak.

Tudományos bizonyíték nem támasztja alá, hogy a betűtészta fogyasztása
fejlesztené az emberek kommunikációs képességeit. Kutatók szerint ugyanis
nincs összefüggés az elfogyasztott étel formája és a beszédfejlődés között.
Nyugat-európai bevándorlók körében azonban elterjedt az a hiedelem, hogy
identitásuk és anyanyelvük megőrzése végett a latin betűs helyett inkább az
arab betűs betűtésztát kellene fogyasztaniuk. Erről tudomást szerezve az
egyik legnagyobb magyarországi üzem azt tervezi, hogy – uniós támogatással – bővíti palettáját, és belevág az arab betűs betűtészta-gyártásába.

„Fenékküszöb” márkanéven ötletes fürdőszobai segédeszközzel rukkolt elő
egy leleményes hazai vállalkozó. A praktikus terméknek különösen az
idősebbek fognak örülni, mert megkönnyíti számukra a tisztálkodást. A
használati utasítás szerint az összecsukható, műanyag sámli, vagyis a
„fenékküszöb” – szétnyitott állapotában – a vízzel megtöltött fürdőkádba
helyezhető, voltaképpen víz alatti ülőalkalmatosság, amely ráadásul a
fenékméretnek megfelelően egyedileg állítható.

REJTÉLY A SÁNDOR-PALOTÁBAN! Közleményt adott ki a Sándor-palota
üzemeltetési igazgatósága. Az épület pincéjében folyó tatarozás közben
megdöbbentő, titokzatos leletekre bukkantak. A munkások egy mostanáig
teljesen elfalazott, kisebb helyiségben leszögezett ládákat találtak – áll a
nyilatkozatban. Csak nehezen sikerült kideríteni, hogy a bennük lévő
összerozsdásodott fékeket és ellensúlyokat valószínűleg 2010 tájékán
hordhatták le a pincébe az akkori á(l)lamfő megbízásából.

Hűtlen kezeléssel vádolva gyanúsítottként hallgatta ki a férjét K. Józsefné.
Ezt követően élő adásban trógernek nevezte, és azonnali hatállyal kirúgta.

Az asszony rámutatott (a férjére): „Betelt a pohár! Kígyót melengettem a
keblemen, de nem tűröm tovább, hogy Józsi más keblek melengetését is
hajszolja.”Szerkesztőségünk szerette volna megismerni a férj álláspontját is, de
mostanáig nem sikerült utolérnünk.

A TORONYI ATTILA: TIZENEGY ÁLHÍR bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Ez egy ilyen nap volt. 2001. szeptember 11-én Budapesten, egy bajor gróf gazdasági tanácsadó és kommunikációs cégénél dolgoztam, és akkoriban többek között az E.ON nevű energiaszolgáltató számára készítettünk újságot és kommunikációs programokat. (Én azért dolgoztam ott, és nem a médiában, mert az akkori Fidesz kormány is elég durván lépett fel a nekik nem tetsző emberekkel szemben, még külföldre is megpróbált utánuk nyúlni– ezt a saját bőrömön tapasztaltam…)

Kora délután volt, amikor az egyik kolléganőm telefonált: „Kapcsoljátok be a tévét!” Bekapcsoltuk, és ott voltak előttünk a füstölgő tornyok. Nem tudtuk, hogy pontosan mi ez, de azt igen, hogy valami történt, amit nem fogunk elfelejteni.

És valóban: ennyi év után is megmaradt a legtöbb emberben, hogy hol volt szeptember 11-én, mert egyetlen ilyen, vagy hasonló pillanat képes személyes emlékké válni. Az a nap ugyanis teljesen megváltoztatta a világot. Az addigi, ha nem is felhőtlen, de valamennyire felszabadult világ újra elkezdett félni.

Az 1989–90-es változások után kialakult eufória – amely több mint egy évtizeden át meghatározta Európa nagy részének hangulatát, – egy csapásra eltűnt, persze a délszláv háború addig is velünk volt, a magyar határon.

Új korszak kezdődött. A biztonság, a terrorizmus, a háború, a geopolitikai konfliktusok kerültek a középpontba. Egyfajta állandó készenléti, sokszor hadiállapothoz hasonló viszonyok kezdték uralni a világot.

A többségetek akkor még kisgyerek volt, vagy még meg sem született. Nektek nem azt a világot kell megértenetek, amelyben mi tanultuk az újságírást. Az alapokat meg kell ismerni, de amíg mi újságot írtunk, ti legtöbben már platformokra írjátok a történeteket. Mi azt tanultuk, hogyan működik a nyomtatott sajtó, a rádió és a televízió. Ti egyszerre találkoztok a hírportálokkal, a közösségi médiával, a podcastokkal, a videóval, a TikTokkal, az Instagrammal és két év óta a mesterséges intelligenciával. Mi megtanultuk, hogy egy újságíró kezében a toll, az írógép, később a számítógép a legfontosabb eszköz. Nektek az algoritmusokkal is meg kell küzdenetek.

Persze van valami, ami egyáltalán nem változott, ami az újságírás lényege. A kíváncsiság. A kérdezés képessége. A kételkedés. A tények ellenőrzése. A források tisztelete. Annak felismerése, hogy amit valaki állít, az még nem feltétlenül igaz. És mindenekelőtt: a valóság iránti felelősség.

Ma minden korábbinál könnyebb hírt előállítani. Egy telefon kamerája képes televíziós stábot helyettesíteni. Egy közösségi médiás bejegyzés percek alatt emberek millióihoz juthat el. A mesterséges intelligencia pedig pillanatok alatt képes szöveget, képet, hangot vagy videót létrehozni.

De éppen ezért ma talán minden korábbinál nehezebb hiteles újságírónak lenni. Mert amikor bárki képes tartalmat gyártani, akkor válik igazán fontossá az, aki képes megkülönböztetni a tartalmat az információtól, az információt a ténytől, a tényt pedig a manipulációtól.

Ezért van szükség rátok. Az újságírás ugyanis nem egyszerűen egy szakma. Az újságírás közszolgálat. Egy demokratikus társadalomban szükség van olyan emberekre, akik kérdeznek akkor is, amikor mások hallgatnak. Akik utánanéznek annak is, amit mindenki más készpénznek vesz. Akik képesek azt mondani: „Várj egy pillanatot. Ez valóban így történt?” És akik akkor is megpróbálják megmutatni a valóságot, amikor az kényelmetlen.

A Bálint György Újságíró Akadémia éppen ezért nem egyszerűen szakmai ismereteket akar átadni nektek. Meg akar tanítani benneteket gondolkodni, kérdezni, kételkedni és felelősen megszólalni.
Bálint György, akinek a nevét viseli, egy olyan korszak újságírója volt, amely egészen más technikai körülmények között működött, de a szakma legfontosabb alapelvei nem évülnek el

A jó újságíró mindenekelőtt jó ember. Figyel a többiekre. Empatikus, érdekli, mi történik velük. És ott van benne valamiféle makacs kíváncsiság a világ iránt.

Arra biztatlak benneteket, hogy ezt a kíváncsiságot soha ne veszítsétek el. Tanuljatok meg kamerával, mikrofonnal, telefonnal, mesterséges intelligenciával és minden új technológiával dolgozni. De közben ne felejtsétek el: az újságíró legfontosabb eszköze nem a telefonja, nem a számítógépe és nem az AI. A saját gondolkodása és saját tisztessége az, ami meghatározza.Sok sikert, sok kíváncsiságot, sok jó történetet – és mindenekelőtt: jó újságírást kívánok nektek! Köszönöm, hogy itt vagytok, jó tanulást, maradjatok kívácsiak!
László József

A Szeptember 11 – évnyitó a Bálint György Média Akadémián bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A Brexit fagyos évei, a halászhajók körüli viták és a La Manche csatornán zajló migrációs feszültségek után Párizs most teljesen új hangnemet ütött meg. Ez az új irányvonal nem a hagyományos politikai lépések, hanem a művészetek szimbolikája, a szigorúan összehangolt logisztika és a tudományos technológiai pragmatizmus mentén formálódik.
A művészet, mint a legfőbb diplomáciai fegyver: a Bayeux-i kárpit esete
A kulturális közeledés abszolút gyújtópontja egy olyan esemény, amely a művészettörténet és a nagypolitika ritka fúziója. Emmanuel Macron francia elnök személyes diplomáciai projektjeként először hagyta el Franciaországot az 1100-as évekből származó, a hírhedt 1066-os Hastings-i csatát, a normann hódítást és Anglia francia leigázását ábrázoló 70 méteres hímzett lenvászon műremek. Szeptember másodikán Macron elnök, III. Károly király és a Downing Street jelenlegi vezetője közösen tekintették meg a British Museum kiállítását. Ezt megelőzően Macron maga is a közös francia–brit–európai történelem jelképeként beszélt a kárpitról, III. Károly pedig a kölcsönzést a mai barátság és bizalom szimbólumaként értelmezte.
A The Guardian kiemeli, hogy a kárpit kölcsönadása elképesztően kifinomult és mély értelmű gesztus. Egyszerre emlékezteti a briteket a két nemzet elszakíthatatlan, közös történelmi gyökereire, és működik szimbolikus békekövetként is. A művészet itt nem csupán dekoráció, hanem a bizalomépítés adu ásza. Egy olyan tárgyat bízni a partnerre, amely fizikailag is rendkívül sérülékeny, a legmélyebb elkötelezettség jele.
Titkos katonai művelet: a kárpit 2:48-as átszállítása
A kulturális diplomácia lágy felszíne mögött azonban elképesztő logisztikai gépezet és szinte katonai fegyelem dolgozott. A felbecsülhetetlen értékű műtárgy átszállítása nem sima múzeumi költöztetés, hanem szigorúan titkos, hajnali „2:48-as küldetés” volt. A kárpitot a francia katonai rendőrség kísérte a
350 mérföldes útja során egy speciálisan átalakított, páncélozott és klímaszabályozott teherautóban. Miután a Csalagúton keresztül nem sokkal éjfél után megérkezett a brit oldalra, Folkestone-ba, a kenti rendőrség, majd a Metropolitan Police vette át a stafétát, hogy a teljes diszkréciót biztosítva, a hajnali órákban kísérje a konvojt egészen a múzeum kapujáig. Ugyanaz a becses textília, amely egykor a hódítás történetét mesélte el, most díszkísérettel békekövetként tért vissza Angliába.
A kárpitot egyébként egyedi alumínium tokban, harmonikaszerűen összehajtva szállították, külső tartóvázzal megerősítve, hogy a rázkódás minimális sejtkárosodást se okozhasson a textíliában. Ez a precizitás sokkal közelebb állt egy nukleáris fűtőelem vagy egy szupertitkos fegyverrendszer mozgatásához, mint egy hagyományos műtárgyéhoz.
A reálpolitika kényszere: miért pont most?
Ha a felszínt a kárpitok finom szövete alkotja, a hátteret a kőkemény geopolitika és a tudományos technológiai realitás egészíti ki. A brit lapok elemzései szerint a francia „love diplomacy” mögött három fő kényszerhatás húzódik meg:
 Az amerikai izolacionizmus árnyéka: a The Economist határozottan rámutat, hogy a legfőbb hajtóerő Washington kiszámíthatatlansága. Az „America First” doktrína tartós jelenléte és az a reális veszély, hogy az Egyesült Államok magára hagyhatja Európát a védelmi kiadások terén, arra kényszeríti Párizst, hogy alternatív európai biztonsági pilléreket építsen ki.
 A nukleáris és katonai szimmetria: Európában mindössze két olyan hatalom van, amely globális katonai hatókörrel, komoly hadsereggel és önálló atomfegyver-arzenállal rendelkezik: Franciaország és Nagy-Britannia. Ha Washington kihátrál Európa mögül, a kontinens biztonsága matematikailag és stratégiailag is ezen a két államon áll vagy bukik. Emmanuel Macron lett az első uniós vezető, aki hivatalos vizitet tett a brit kormányfőnél a Downing Streeten, hangsúlyozva az Ukrajna támogatására épülő közös „akarat koalícióját” (coalition of the willing).
 A Downing Street politikai fordulata: a The Telegraph elemzései szerint Macron tudatosan használja ki a brit belpolitikai fordulatot. Az új brit miniszterelnök sokkal pragmatikusabb partnernek bizonyul az európai kapcsolatok újjáépítésében, mint konzervatív elődei.
Újrainduló haditechnikai és tudományos szövetség
Míg a nagyközönség a lenvászon figuráit csodálja, a színfalak mögött a két atomhatalom védelmi és tudományos minisztériumai a kapcsolatok teljes modernizációját készítik elő:
 Haditechnikai és védelmi ipar: a felek szorosabbra fűzik a koordinációt az Ukrajnának szánt nagy hatótávolságú rakétarendszerek logisztikájában és gyártásában. Emellett a két ország közös tanulmányt indított egy új generációs légiharc-rakéta kifejlesztésére, amely a brit (Typhoon) és a francia (Rafale) vadászgépek jövőbeli csapásmérő erejét hivatott biztosítani.
 Tudomány és energetika: a pragmatikus együttműködés kiterjed a La Manche csatorna alatt futó energetikai és kommunikációs hálózatok fizikai és kiber-védelmére, a klímatechnológiai kutatások megosztására, valamint a mesterséges intelligencia biztonságos, közös szabályozási kereteinek kidolgozására.
A „túl közeli” diplomácia: Macron suttogása és a brit humor
A brit sajtó természetesen nem lett volna önmaga, ha a nagyívű történelmi retorika mellett nem vette volna észre az esemény leginkább szórakoztató momentumát. Emmanuel Macron híres a rendkívül közvetlen, olykor a személyes teret áttörő, fizikális megközelítéséről – ezt a francia diplomáciában a személyes meggyőzés eszközének tekintik, a britek azonban imádnak rajta derülni.
A találkozó során a kamerák rögzítették azt a pillanatot, amikor a francia elnök a kelleténél határozottabban lépett oda III. Károly királyhoz, és a királyi protokoll láthatatlan határvonalait átlépve, szinte a fülébe suttogott valamit, miközben megérintette a karját.
A brit humoristák és a közösségi média azonnal lecsapott a jelenetre. Az elemzések és mémek napokig azon élcelődtek, hogy Macron úgy viselkedett, mint egy túlbuzgó udvarló, aki a „szeretet-diplomácia” jegyében megpróbálja személyesen is elvarázsolni az uralkodót, miközben a brit király a maga jellegzetes, finom távolságtartásával próbálta kezelni a gall temperamentum megnyilvánulásait.
A történelem furcsa fintorai
A Bayeux-i kárpit egy hódítás történetét meséli el. Több mint ezer évvel ezelőtt idegen hajók keltek át a Csatornán, ellenséges seregek indultak Anglia felé. Összecsaptak a sziget védőivel, és a döntő csatában, 1066-ban a normannok győzelmével Hastingsnél évszázadokra eldőlt egy ország sorsa. Most a becses műremek ismét átkelt a Csatornán – ezúttal páncélozott teherautóban, rendőri kísérettel, szigorú logisztikai fegyelem mellett érkezett, hogy hódító helyett békekövetként foglalja el helyét a British Museumban. Ennél pontosabban semmi sem mutathatná meg, milyen különös, kiszámíthatatlan húzásokkal dolgozik a történelem.
Franciaország és Nagy-Britannia évszázadokon át háborúzott egymással, versengett, gyanakodott a másikra, mostanra azonban a kontinens régi rendje recseg-ropog, az amerikai külpolitika kiszámíthatatlanabb, mint valaha, Európa biztonsága pedig minden eddiginél törékenyebb. Ebben a viharos globális környezetben a két egykori ősellenség ismét kénytelen felfedezni, hogy sokkal több minden köti össze őket, mint ami elválasztja.
Ahogy a The Guardian című napilap összegzi, a földrajzot és a történelmet nem lehet egyetlen szavazással megváltoztatni. A francia diplomácia zsenialitása most abban rejlik, hogy felismerte: amikor a racionális, politikai érvek a Brexit utáni sérelmek miatt elakadnak, a művészet, a közös tudomány és a szigorú katonai logisztika képes megnyitni azokat a kapukat, amelyeket a politikusok bezártak. Ehhez pedig nem egy újabb szerződés vagy diplomáciai nyilatkozat kell. Elég lehet hetven méter törékeny lenvászon, néhány közös emlék – és annak józan belátása, hogy akivel tegnap még a csatatéren álltunk szemben, arra holnap talán szövetségesként lehet szükségünk. Párizs most mindent bevet a közeledés érdekében: művészetet, történelmet, haditechnikát, személyes bájt és egy jó adag francia temperamentumot. London pedig fogadja az udvarlást. Csak közben – nagyon brit módon – halkan mosolyog rajta.

A Tünde T. Guildford: Kárpit és kézfogás, a francia-brit „szeretet-diplomácia” anatómiája bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Amikor a világirodalom és a szemiotika olasz nagymestere, A rózsa neve és a Foucault-inga szerzője 2016-ban elhunyt, az internetet bejárta egy különös, szinte hipnotikus videorészlet. A felvételen az idős, de még mindig fürge léptű írót látjuk, amint milánói lakásának folyosóin sétál. A kamera hosszan követi őt egy szinte mesebeli, könyvekkel borított labirintusban. A polcok a padlótól a mennyezetig roskadoznak, a folyosók kanyarognak, a könyvek sűrű illata szinte átszivárog a képernyőn. Eco céltudatosan halad közöttük, pontosan tudva, melyik kanyar után melyik kötet várja, mintha a fejében lenne ennek a különös világnak a térképe.
Ez a dolgozószoba nem csupán egy munkahely vagy díszlet volt: az elméjének meghosszabbításaként, egy élő, lélegző univerzumként funkcionált, amely az olvasás világnapján tökéletes mementóként szolgál mindannyiunk számára.

A vendégek tévedése és az „antikönyvtár”
Nassim Nicholas Taleb, a neves esszéista és gondolkodó tette híressé azt a zseniális anekdotát, amely tökéletesen megvilágítja Eco és a könyvek kapcsolatát. Amikor látogatók érkeztek az író milánói otthonába, szinte kivétel nélkül két csoportra oszlottak.
Az egyik típus belépett, elámult a könyvek sokaságán, majd szinte törvényszerűen megkérdezte:
– Professzor úr, ezeket mind olvasta?
A másik, jóval ritkább vendég megértette, hogy egy ekkora magánkönyvtár nem trófeagyűjtemény vagy magamutogatás, hanem kutatóbázis, ami arra szolgál, hogy megtalálja benne, amire a munkájához éppen szüksége van.
Eco szívből gyűlölte az első kérdést. Számára a könyvtár nem a már megszerzett tudás fitogtatására szolgált; úgy vélte, a már elolvasott könyvek sokkal kevésbé értékesek, mint azok, amelyeket még nem olvastunk el. Taleb ebből alkotta meg később az „antikönyvtár” fogalmát, vagyis az olvasatlan könyvek gyűjteményét.
Mert miért kellene szégyellnünk azokat a könyveket, amelyekhez még nem jutottunk el? Az elolvasott könyv megmutatja, mit tudunk. Az olvasatlan arra figyelmeztet, mennyi mindent nem tudunk még. Minél többet tudunk, annál inkább kitágul előttünk annak a világa, amit még nem ismerünk, s a hátunk mögött tornyosuló olvasatlan sorok jelzik, hogy a világ titkai végtelenek. Az olvasatlan könyv ezért nem mulasztás, hanem lehetőség: egy még ki nem nyitott ajtó.

A Piazza Castello melletti szellemi fellegvár
Eco a milánói Piazza Castello közvetlen közelében élt. Lakásának kiválasztásánál a könyvek súlya sem volt mellékes: a körfolyosós otthon padlóját külön meg kellett erősíteni, hogy biztonságosan elbírja a polcokat és a kötetek elképesztő tömegét.
A több tízezer kötetből álló modern gyűjtemény mellett Eco egy egészen más természetű kincset is magáénak tudhatott: a Bibliotheca semiologica, curiosa, lunatica, magica et pneumatica nevű régi és ritka könyveinek gyűjteményét. Ebben mintegy 1300 ritka cím és 36, 1500 előtt nyomtatott ősnyomtatvány (inkunábulum) kapott helyet, amelyek a középkori gondolkodás, az okkultizmus és a nyelvészet ritkaságait őrizték. A régi könyvek külön szobájára Eco valóságos menedékként tekintett: nem volt benne telefon vagy számítógép, voltak viszont kották és fuvolák, amelyeken szinte mindennap játszott.
A dolgozószoba hangulata egyszerre volt kaotikus és végtelenül precíz. A könyvek munkaeszközként szolgáltak: Eco jegyzetekkel látta el őket, cédulákat csúsztatott a lapok közé, s a polcok elrendezése nem a könyvtári ABC-t, hanem saját elméjének asszociációs hálóját, az eszmék egymásba fonódását követte.

Egy birodalom utóélete: A magánkönyvtárból közös örökség
Amikor egy ilyen kaliberű gyűjtő távozik az élők sorából, felmerül a kérdés: mi történik a könyvtárával? Széthullik, elárverezik, vagy a kötetek elindulnak a világ különböző pontjai felé?
Szerencsére Eco esetében nem ez történt: az olasz állam és a kulturális minisztérium felismerte, hogy a lakás tartalma nemzeti kincs. A család és az állam megállapodása révén a gigantikus gyűjtemény egyben maradt, és a hagyatékot Eco életének legfontosabb helyszínei között osztották meg:
• A középkori Studiolo Milánóban: A ritka könyvek gyűjteménye a milánói Braidense Nemzeti Könyvtárba került. Itt létrehozták a Studiolo Umberto Eco nevű teret, amely szinte hajszálpontosan rekonstruálja az egykori könyvszoba elrendezését és hangulatát.
• Az Eco Library Bolognában: A modern könyvtár nagy része a Bolognai Egyetemre került, amelyhez Eco élete és tudományos pályája évtizedeken át kötődött. Itt a történet különösen aktuálissá válik: 2026 júliusában, tíz évvel Eco halála után megnyílt az új egyetemi szárnyban az Eco Library. Több mint 32 ezer, egykori milánói otthonából származó kötet vált hozzáférhetővé a kutatók számára. A polcrendszereket ráadásul úgy tervezték meg, hogy formájukban az egykori lakás kanyargós, labirintusszerű folyosóit idézzék meg.

És akkor megérkezett a mesterséges intelligencia
Eco antikönyvtárának gondolata ma talán még érdekesebb, mint akkor volt, amikor megszületett.
A digitális korban már nem az információ hiánya a problémánk. Ellenkezőleg: szinte belefulladunk. Néhány másodperc alatt megtalálhatunk egy adatot, elolvashatunk egy összefoglalót, utánanézhetünk egy fogalomnak. És ma már nemcsak a keresőmotor kínál azonnali választ. A mesterséges intelligencia néhány másodperc alatt összefoglal egy könyvet, elmagyaráz egy gondolatot, összehasonlít két elméletet, sőt beszélget is velünk róluk.
Talán éppen ezért aktuálabb Eco antikönyvtára, mint valaha. Mert a tudás nem azonos a válaszok birtoklásával. Néha éppen annak felismerésével kezdődik, hogy még mennyi kérdést nem tettünk fel. És erre egy könyvespolc tele olvasatlan könyvekkel különösen alkalmas. Ott áll előttünk fizikai valóságában mindaz, amit egyszer még megismerhetünk. Nem csupán felviilan, majd eltűnik a képernyőről. Vár ránk.

Az olvasás világnapján túl
Talán ezért sem érdemes az olvasást statisztikává változtatni. Hány könyvet olvastunk idén? Hányat havonta? Hány könyvet „teljesítettünk”?
A könyv nem kipipálandó feladat. Menedék, kíváncsiság, vita, találkozás. Egy másik ember gondolkodásába pillanthatunk be általa – legyen az az ember kortársunk vagy egy ötszáz évvel ezelőtt élt szerzetes.
És persze ott vannak a polcunkon azok a bizonyos könyvek is. Amelyeket megvettünk, mert érdekelt bennünket a témájuk. Amelyeket ajándékba kaptunk. Amelyekbe egyszer belekezdünk, aztán valami közbejött. Amelyeket évek óta kerülgetünk, miközben minden költözésnél gondosan becsomagoljuk és magunkkal visszük őket.
Van otthon olyan könyved, amelyet évek óta nem olvastál el? Ne szégyelld. Umberto Eco könyvtára arra emlékeztet, hogy talán éppen az a könyv mondja el a legtöbbet arról, amit még nem tudsz. A tudás nem egy elért végpont, hanem egy életen át tartó utazás – egy könyvekkel teli labirintusban.

Umberto Eco könyvei:
Mű magyar címe Eredeti cím Magyar megjelenés Műfaj / Típus Miért különleges?
A rózsa neve Il nome della rosa 1988 (Olaszul: 1980) Történelmi regény / Krimi A világhírű debütáló regény. Egy középkori kolostorban zajló gyilkosságsorozat és egy elveszett Arisztotelész-kézirat rejtélye.
Foucault-inga Il pendolo di Foucault 1992 (Olaszul: 1988) Intellektuális thriller Három milánói szerkesztő unalmában kitalál egy globális összeesküvés-elméletet, ami aztán véresen valóságossá válik.
Baudolino Baudolino 2003 (Olaszul: 2000) Pikareszk regény Egy zseniális és szerethető hazudozó kalandjai a középkori Európában és a fiktív keleti királyságokban.
A rák lépésben A passo di gambero 2007 (Olaszul: 2006) Esszékötet Éles látású társadalomkritikai írások arról, hogyan lépdel a modern világ technológiailag előre, miközben politikailag visszatér a múltba.
Prágai temető Il cimitero di Praga 2011 (Olaszul: 2010) Történelmi regény A 19. századi Európa legsötétebb politikai összeesküvéseinek és a gyűlöletkeltés mechanizmusának kendőzetlen bemutatása.
Mutatványszám Numero Zero 2016 (Olaszul: 2015) Az utolsó regénye Maróan gúnyos szatíra a modern újságírásról, a média manipulációjáról és a paranoid politikai zsarolásokról.
Pape Satàn Aleppe Pape Satàn Aleppe 2017 (Olaszul: 2016) A legutolsó könyve Esszégyűjtemény a „folyékony társadalomról”. Eco utolsó szellemi végakarata, amelynek kéziratát napokkal a halála előtt fejezte be.

A Tünde T. Guildford: Az olvasatlan könyvek dicsérete bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az alábbiakban Demszky Gábor volt parlamenti képviselő, Budapest egykori főpolgármestere keddi Facebook bejegyzését idézzük, amelyet Ruff Bálint miniszterelnök-helyettes figyelmébe ajánlott.

„Az SZDSZ 1990 nyarán a Nemzetbiztonsági Bizottság élére jelölt. Ebben a minőségemben a legfontosabb ténykedésem a fontos állami tisztséget viselő személyek átvilágítására vonatkozó törvénytervezet benyújtása volt.

A bizottság dolga lett volna a Dunagate-botrány felgöngyölítése is, de ebben sehogy sem jutottunk előre. Nem csoda.

A bizottság tagjainak egy részéről kiderült, hogy korábban a III. Főcsoportfőnökség egyes ügyosztályainak állományához tartoztak. Utólag úgy gondolom, hogy ezt a bizottságot Kőszeg Ferencnek kellett volna vezetnie, és a pozíciót semmiképp sem lett volna szabad főpolgármesterré választásom után Kövér Lászlónak átengedni.

De ki sejthette 1990 őszén, hogy a titkosszolgálathoz vezető fideszes szálak szövögetése már akkor megkezdődött?

Boldogan vállaltam el ezt a területet, mert éppen eléggé megtapasztalhattam a saját bőrömön, milyen az, amikor az állambiztonsági szervek működésének nincs jogállami kontrollja.

A titkosszolgálati önkényt vagy terrort kizárólag politikai ellenőrzéssel lehet megakadályozni, és olyan törvényekkel, amelyek tevékenységük túlzott kiszélesítését bűncselek ménnyé nyilvánítják.

Egyre erősödött bennem az a meggyőződés, hogy az államszocializmusban kreált iratállományt egyesítve lehetővé kell tenni a megfigyeltek számára, hogy hozzáférhessenek a róluk szóló dokumentumokhoz.
Ez lenne az érintettek információs kárpótlásának egyedül elfogadható módja. Ezt számtalanszor elmondtam és leírtam.

Kezdettől Joachim Gauck példája lebegett a szemem előtt, aki Berlinben a fal leomlásával egy időben egyszerűen rátette a kezét a levéltárra, és az áldozatok szá mára hozzáférhetővé tette a „másképp hazudó” iratokat. Nagyszerű gesztus volt.

Nekünk is ezt kellett volna tennünk a Dunagate idején. Nemcsak bizottsági elnökségem fél éve, hanem még jó pár év telt el meddő vitákkal anélkül, hogy sikerült volna nemzetbiztonsági törvényt alkotni.

Az ennek hátterében meghúzódó politikai érdekekről keveset tudtunk, de a bennünket, liberálisokat övező általános bizalmatlanságból és a téma hiszterizálásából arra következtettem, hogy az első szabadon választott parlament titkosszolgálati fertőzöttsége igen magas fokú lehet.

Ez egészen nyilvánvaló volt. A nemzetbiztonsági bizottságban is föl lehetett ismerni a „belügyér” gondolkodás nyomait. A tagok jelentős része természetesen roppant bizalmatlan volt velem szemben, ami, bevallom, kissé nyomasztott.

A leleplezéstől rettegő parlamenti besúgók nyilván megfojtottak volna egy pohár vízben mindenkit, akik érvényesíteni próbálták az UNESCO példázatos állásfoglalását, miszerint „minden országnak joga van tudni az igazat múltjáról. Minden embernek joga van a tudományos, történel mi kutatáshoz. Az elnyomás áldozatainak joguk van a kárpótlásra, a kártérítésre.”

A következő években folyamatosan ismételgettem: szabad polgárok ként elemi jogunk, hogy most „mi” tarthassuk számon, kit, mikor, mi ért figyeltek „ők”. Akik emberi, állampolgári jogainkat, a magánszféránkat semmibe vették. „Mi” alatt persze nem csak az egykori demokrati kus ellenzéket értettem. Hanem mindenkit, akit megfigyeltek. 1952-ben a pártállam 1,2 millió emberről gyűjtött információt. 1960-ban 600 ezer ről, 1966-ban 180 ezerről és még 1989-ben is 160 ezerről.

Az ügynöktörvény első kísérletében, ami Hack Péterrel közös vállalkozásunk volt, a szolgálatok dezinformációja miatt kapott indokolatlanul exkluzív szerepet a III/III-as csoportfőnökség.
A Dunagate-ért felelős állambiztonsági miniszterhelyettesnek sikerült eltitkolnia előlünk az egyes szolgálatok (belső elhárítás, kémelhárítás és hírszerzés stb.) közötti tényleges iratforgalmat. A kérdéssel szakértői szinten foglalkozó levéltárosokkal és történészekkel konzultálva rá kellett jönnöm, hogy az elnyomó rendszer állambiztonsági iratállománya egy és oszthatatlan, kellene hogy legyen. Ez mindmáig nem valósult meg.„

(https://www.reddit.com/r/hungary/comments/1siuzws/dunagate_1990/)

https://www.facebook.com/demszky.gabor

A A vég nélküli borzalom bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Forrás: Anthropic Egy mesterségesintelligencia-ügynökökből álló rendszer 11 nap alatt készítette el Fermat utolsó tételének teljes, számítógéppel ellenőrizhető formalizálását. A Claude több tízmillió sor kódot és csaknem harmincezer köztes bizonyítást állított elő – miközben egy hasonló emberi projektet eredetileg évekre terveztek.

A matematika történetének egyik leghíresebb problémáját nem fedezték fel újra, hanem a számítógép számára is minden részletében ellenőrizhetővé tették. Az Anthropic szeptember 4-én jelentette be, hogy Claude mesterségesintelligencia-rendszere 11 nap alatt elkészítette Fermat utolsó tételének első teljes, géppel ellenőrzött formalizálását.

A teljesítmény azért különösen figyelemre méltó, mert a projekt során az AI 13 millió sor Lean kódot írt, és mintegy 30 300 matematikai tételt bizonyított számítógéppel, amelyek közül 29 500 került be a végső bizonyításba. A kész bizonyítás több mint ötször akkora, mint a matematikai bizonyítások egyik legfontosabb közösségi könyvtára, a Mathlib.

Mi Fermat utolsó tétele?

Fermat utolsó tétele első pillantásra szinte gyermekien egyszerűnek tűnik. Azt állítja, hogy ha n nagyobb 2-nél, akkor nincs három olyan pozitív egész szám, amelyekre igaz lenne: aⁿ + bⁿ = cⁿ

A legegyszerűbb esetben, amikor n = 2, természetesen vannak megoldások. Ilyen például a jól ismert 3² + 4² = 5², vagyis 9 + 16 = 25. Ezek a pitagoraszi számhármasok. Fermat azt állította, hogy amint a kitevőt 2-ről 3-ra vagy annál nagyobbra emeljük, a dolog lehetetlenné válik: nincs olyan nem nulla egész számokból álló a, b és c hármas, amely kielégíti az egyenletet.

Ez nem azt jelenti, hogy néhány számmal nem sikerül megoldást találni. A tétel ennél sokkal erősebb: azt mondja, hogy semmilyen számmal nem létezik ilyen megoldás, bármilyen nagy számokat is próbálunk.

Egy 350 éves matematikai rejtély

A tétel névadója, a francia matematikus Pierre de Fermat 1637 körül egy ókori matematikai mű, Diophantosz Arithmetikája egyik példánya széljegyzetében írta le az állítást. Azt is megjegyezte, hogy talált rá egy „csodálatos bizonyítást”, amely azonban nem fért el a könyv margóján. A bizonyítást soha nem találta meg senki.

A matematikusok évszázadokon keresztül próbálták megfejteni Fermat állítását. A probléma végül a modern számelmélet egyik legfontosabb hajtóerejévé vált. A megoldásra egészen 1994-ig kellett várni.

Andrew Wiles és a bizonyítás, amely majdnem összeomlott

A brit matematikus Andrew Wiles 1993-ban jelentette be, hogy bizonyította Fermat utolsó tételét. A bizonyítás azonban az ellenőrzés során komoly hibába ütközött: a matematikusok egy olyan rést találtak benne, amelyet nem lehetett egyszerűen áthidalni. Wiles több mint egy évig dolgozott a probléma megoldásán, végül Richard Taylor közreműködésével sikerült kijavítaniuk a bizonyítást. A teljes, helyes bizonyítás 1995-ben jelent meg.

Itt válik igazán érdekessé az AI mostani teljesítménye. A Claude nem fedezte fel újra Fermat tételét, és nem talált új bizonyítást. Wiles bizonyítása évtizedek óta elfogadott a matematikai közösségben. A gép azt csinálta, ami bizonyos szempontból még nehezebb: Wiles bizonyítását és az ahhoz szükséges teljes matematikai apparátust olyan precíz formába öntötte, amelyet egy számítógép minden egyes logikai lépésében ellenőrizni tud.

Mit jelent az, hogy „formalizálta” a bizonyítást?

A matematikusok számára egy bizonyítás lehet több száz oldalas, és bizonyos lépéseket természetesnek vesznek. Egy emberi szakértő elolvassa például azt, hogy egy következtetés „triviális”, és többnyire érti, miért következik az előző lépésekből.

Egy számítógép azonban nem működik így. A formalizált bizonyításban minden szükséges logikai lépést olyan formában kell megadni, amelyet egy úgynevezett bizonyításellenőrző rendszer képes mechanikusan ellenőrizni.

Az Anthropic ehhez a Lean nevű formális matematikai rendszert használta. A Lean nem egyszerűen „elhiszi”, amit az AI állít. Ellenőrzi, hogy a megadott bizonyítás valóban következik-e a megengedett matematikai axiómákból és korábban bizonyított állításokból.

Ez lényeges különbség a hagyományos chatbotokhoz képest. Egy nyelvi modell képes meggyőzőnek tűnő, ám hibás matematikai magyarázatot is generálni. Egy formális bizonyításnál viszont a végső ellenőrzést nem a nyelvi modell végzi. A gépnek bizonyítania kell, hogy igaza van.

Nem egyetlen AI dolgozott rajta

A projekt egyik legérdekesebb része éppen az, hogy nem egyetlen Claude „ült le” Fermat problémája elé.

Több tucat AI-ügynök dolgozott párhuzamosan: egyesek fogalmakat definiáltak, mások résztételeket bizonyítottak, megint mások a már elkészült eredményeket használták fel újabb, nehezebb állítások bizonyítására.

A fordulópontot egy közös, irányított gráf, úgynevezett DAG (directed acyclic graph) alkalmazása jelentette. Ez lényegében közös memóriaként szolgált: nyilvántartotta, milyen tételeket kell még bizonyítani, melyek készültek el, és hogyan kapcsolódnak egymáshoz az egyes matematikai eredmények. A rendszert a Columbia Egyetem kutatóival együttműködésben fejlesztett Prove2Me platform segítette.

Tizenegy nap kontra öt év

A teljesítmény különösen azért látványos, mert a matematikai közösség már korábban megkezdte Fermat bizonyításának formalizálását.

Kevin Buzzard, az Imperial College London matematikusa 2024-ben többéves közösségi projektet indított azzal a céllal, hogy Wiles bizonyítását Leanben teljes egészében formalizálják. A munkát ötéves, 1 millió fontos brit kutatási támogatás is segítette. Ehhez képest Claude 11 nap alatt jutott el a teljes, géppel ellenőrzött bizonyításig.

A különbség azonban nem egyszerűen az, hogy „AI gyorsabb, mint az ember”. Az emberi kutatók munkája közben ugyanis maga a formalizálás módszertana és a szükséges matematikai infrastruktúra is épült. Claude már egy jelentős részben előkészített matematikai ökoszisztémára támaszkodhatott.

Nem a matematika végét, hanem egy új korszak kezdetét jelentheti

A Fermat-projekt legfontosabb következménye ezért nem az, hogy egy AI „legyőzte” a matematikusokat. A valódi jelentősége az lehet, hogy megváltozik a matematikai eredmények ellenőrzésének sebessége. Egy új, rendkívül bonyolult matematikai bizonyítás szakértői ellenőrzése hónapokig vagy akár évekig tarthat. A formalizálás során viszont a számítógép végső soron nem azt vizsgálja, hogy a bizonyítás szerzője mennyire tekintélyes matematikus, hanem azt, hogy minden egyes következtetés logikailag helyes-e.

Az Anthropic szerint a cél éppen ezért egy olyan jövő, amelyben a matematikai eredmények sokkal könnyebben és gyorsabban ellenőrizhetők. Ez különösen fontos lehet a matematikán túl is. Ha az AI képes bonyolult tudományos érveléseket formalizálni, akkor idővel más tudományterületeken is megjelenhetnek hasonló rendszerek. A nagy kérdés az, hogy képes lesz-e a tudomány egyre nagyobb részét olyan formába önteni, amelyet a gépek folyamatosan, automatikusan és megbízhatóan ellenőrizhetnek.

Fermat több mint három évszázadon át várt a bizonyítására. Wilesnek évek kellettek hozzá. Az AI-nak pedig most 11 napra volt szüksége ahhoz, hogy ugyanezt a bizonyítást a számítógép számára minden részletében ellenőrizhetővé tegye. A matematika ettől még nem lett egyszerűbb. Csak a bizonyítására állt be egy újfajta „digitális kutatócsapat”.

A cikk az AI segítségével készült

A Fermat utolsó tétele és az AI bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Amikor az ember kifogja az aranyhalat

Sir Michael Caine kétszeres Oscar-díjas angol színészikon, 93 éves, de a hangja mintha fáradhatatlan lenne. Homérosz Odüsszeiájának új hangoskönyv-változatában végig ő tölti be a narrátor szerepét. Pontosabban: az ő hangja. A legendás brit színésznek ehhez nem kellett hosszasan a mikrofon előtt ülnie: az ElevenLabs által, Caine engedélyével létrehozott mesterséges hangmásolata végezte el a munkát.

Sir Michael jellegzetes hangjának számítógéppel generált klónja 13 órán és 19 percen keresztül meséli az ókori görög eposzt. A hangoskönyv ez év elején jelent meg, kiváló időzítéssel: majdnem egy időben Christopher Nolan brit rendező sztárokkal teli, azonos című akció-kalandfilmjének bemutatójával. A hangoskönyvet világszerte már több százezerszer töltötték le.

Eddig ez akár egy újabb technológiai kuriózum is lehetne. Egy világsztár, egy klasszikus mű, egy lenyűgöző új technológia. Csakhogy az ember vasárnap lemegy vásárolni, végignézi az újságosstandot, kihúzza a Sunday Expresst, meglátja Michael Caine arcát és a címet – „Legend Caine at centre of AI row over voice cloning” –, és azt gondolja: talált egy érdekes történetet.

De rövid keresés után kiderül: manapság szinte a vízcsapból is a mesterségesen klónozott emberi hang folyik. Amerikában hangszínészek beszélnek eltűnő munkákról és visszaeső bevételekről. Nagy-Britanniában ismert színészek követelik a saját hanghoz való jog törvényi védelmét. A Save Our Voices Now kampány mögé előadók tucatjai sorakoztak fel, és szeptember 6-án a BBC is friss fejleményekkel jelentkezett a kampányról.

Az ember ilyenkor érzi úgy, hogy kifogta az aranyhalat. Csakhogy ennek az aranyhalnak két oldala van. Az egyiken Michael Caine és a hozzá hasonló világsztárok állnak: számukra az AI új bevételi forrást teremtett. A másikon a hangszínészek, narrátorok, reklámhangok és szinkronszínészek derékhada, akiknek nem a nevük ér milliókat: ők a munkájukból élnek. Ugyanaz a technológia, amely az egyiknek újabb milliókat hozhat, a másik alól éppen a megélhetést húzhatja ki.

Csodálatos üzlet – ha Michael Caine-nek hívják az embert

Michael Caine ebben az üzletben már nem elsősorban színészi tehetségét adja el. Nem kell új szerepet megtanulnia, heteket töltenie a stúdióban vagy Homérosz eposzát végigolvasnia. Amit piacra visz, az a Michael Caine-márka: az a név, arc, hang és hírnév, amelyet több mint hat évtized alatt épített fel.

A sztárnak többé nem feltétlenül kell jelen lennie ahhoz, hogy a sztár jelenléte eladható legyen. A felhalmozott hírnév egy darabja leválasztható az emberről, digitalizálható és munkára fogható. A digitális másolat így önállóan hasznosítható vagyontárggyá válhat.

Caine nincs egyedül. Matthew McConaughey saját AI-hangjával készíti hírlevele spanyol nyelvű változatát. Az ElevenLabs Iconic Voice Marketplace kínálatában élő hírességek – például Liza Minnelli és Art Garfunkel – mellett elhunyt világsztárok engedélyezett hangmásolatai is megjelentek. Judy Garland, James Dean, Burt Reynolds és Sir Laurence Olivier hangját az örökösök hozzájárulásával tették újra használhatóvá. A Los Angeles Times szerint a legkeresettebb ismert színészek akár milliós összegeket is kaphatnak hangjuk licenceléséért.

A hírnév tehát, amelyet valaki egy életen át épített, az ember életén túl is gazdaságilag hasznosítható tőkévé válhat. Michael Caine-nek már nem feltétlenül kell Michael Caine-t alakítania. Elég, hogy Michael Caine.

Meredek váltás – a szakma derékhada

Csakhogy a hangipar túlnyomó része nem Michael Caine-ekből áll. A vörös szőnyegtől távol narrátorok, reklámhangok, szinkronszínészek és kisebb szerepeket játszó előadók dolgoznak. A nevüket a közönség többnyire nem ismeri, pedig naponta hallja őket. YouTube-videókat, online tanfolyamokat, reklámokat, vállalati oktatóanyagokat és kisebb költségvetésű hangoskönyveket mondanak fel.

Nem azért alkalmazzák őket, mert a nevük önmagában eladható, hanem mert jól, gyorsan és professzionálisan végzik el azt a munkát, amely nélkül az audiovizuális tartalomipar tömegtermelése nem működne. Éppen ezért kiszolgáltatottabbak: az AI elsőként ezeket a kisebb, ismétlődő megbízásokat képes olcsóbban és gyorsabban kiváltani.

A világsztár hangja azért érték, mert pótolhatatlan. A derékhad hangja azért veszélyeztetett, mert pótolhatónak ítélik. A sztár számára a digitális másolat új munkatárs; a névtelen szakember számára versenytárs.

A Los Angeles Times riportjában szereplő Stacy Rivera egy nagy technológiai vállalat ötszámjegyű ajánlatát utasította vissza azért, hogy hangjával AI-modellt tanítson. Nick Meyernek 100 000 dollárt ajánlottak hasonló célra; ő is nemet mondott. A döntés mögötti dilemma kegyetlenül egyszerű: fogadja-e el valaki a pénzt azért, hogy segítsen létrehozni saját lehetséges digitális helyettesítőjét?

Jessica Hepburn története már nem jövő idő. A narrátori és egyéb hangmunkákból élő szabadúszó bevétele a Los Angeles Times szerint nagyjából a felére esett, miközben éppen azok a kisebb munkák kezdtek eltűnni, amelyek korábban a megélhetését biztosították.

Amikor a jó üzlet visszaüt – Alicia McCalla

Van azonban egy harmadik út is: nem nemet mondani a mesterséges intelligenciára, hanem megpróbálni együtt élni vele – és keresni rajta. Az 56 éves Alicia McCalla ezt választotta. Hat órányi hanganyagot adott az ElevenLabsnak, amelyből elkészült digitális hangmásolata. Amikor valaki használta a klónt, McCalla részesedést kapott.

Első látásra nehéz jobb üzletet elképzelni: az ember egyszer dolgozik, aztán a hangja dolgozik tovább. McCalla így fogalmazott: „I could go to sleep and make money.” – „Elmehettem aludni, és közben pénzt kerestem.”

Csakhogy később reklámokban és egy Michael Jacksonról szóló dokumentumfilmben is visszahallotta saját hangját anélkül, hogy előzetesen tudta volna, mire fogják használni. Ezzel a kérdés megváltozik. Már nem pusztán az a dilemma, elveszi-e az AI a munkát, hanem az is: ha egyszer odaadtam neki a hangomat, meddig marad az enyém?

Mire szól a beleegyezés? Egyetlen munkára vagy bármire? Meghatározott időre vagy korlátlanul? Reklámra, politikai tartalomra, olyan termék népszerűsítésére is, amelyet az eredeti ember soha nem vállalna? A technológia gyorsabban teremtette meg ezeket a kérdéseket, mint ahogyan a jog válaszolni tudott rájuk.

Az ElevenLabs ugyanakkor azt állítja, hogy az alkotók ellenőrizhetik hangjuk felhasználását, és vissza is vonhatják azt a piactérről. A vállalat szerint több mint 10 000 alkotó keres passzív jövedelmet hangmásolata licencelésével, és eddig összesen több tízmillió dollárt fizettek ki nekik. Ez fontos ellenpont: az AI-hang nem szükségképpen kizsákmányolás; megfelelő beleegyezéssel és ellenőrzéssel új bevételi forrás is lehet.

A jog lemaradt a technológia mögött

A brit kormány AI-ról és szerzői jogról szóló jelentése szerint a jelenlegi brit szabályozás nem ad általános, önálló tulajdonjogot az ember hangjára vagy képmására. Egy konkrét hangfelvétel szerzői vagy előadói jogi védelem alatt állhat, de maga a hang mint személyes jellegzetesség nem feltétlenül élvez ugyanilyen védelmet.

Ez a hangszínészek számára nem elméleti jogászkodás. Ha egy AI-rendszer úgy hoz létre új produkciót, hogy az eredeti felvételt nem egyszerűen lemásolja, hanem az előadó hangját imitálja, a hagyományos jogi eszközök alkalmazása bizonytalan lehet.

A dokumentum a hatalmi egyenlőtlenségre is figyelmeztet. Egy világsztárnak ügyvédei, ügynökei és valódi alkupozíciója van. A kevésbé ismert szabadúszó rendszerint sokkal nehezebben szabhatja meg, hogyan tárolják, használják vagy értékesítik később digitális másolatát. Különösen kényesek lehetnek az AI-korszak előtt kötött szerződések.

Így a derékhad választása könnyen erre szűkülhet: eladjam most a hangomat, amíg még fizetnek érte – vagy ne adjam el, és kockáztassam, hogy holnap nélkülem oldják meg ugyanazt a munkát? Ez már jóval kevésbé tűnik teljesen szabad választásnak.

„Mentsük meg a hangunkat” – a brit lázadás

Amikor az egyes hangszínész külön próbál alkudozni, könnyű magánügynek látni a problémát. Nagy-Britanniában azonban a félelem időközben szervezett tiltakozássá vált. A Save Our Voices Now kampány mögé mintegy nyolcvan ismert színész és előadó állt, köztük Hugh Bonneville, Nicola Coughlan, Matt Lucas, Luke Evans és Siobhán McSweeney.

A kampány lényege nem az AI betiltása. Azt követelik, hogy az ember saját hangjához való joga egyértelmű törvényi védelmet kapjon, és a mesterséges intelligencia az előadó eszköze legyen, ne ellenőrizetlen helyettesítője. A vita így már nem arról szól, használjuk-e az AI-t, hanem arról: ki engedélyezi, ki ellenőrzi, és ki kapja érte a pénzt.

A történetben különös fordulat, hogy a világhírű színészek most éppen hírnevüket használják fel azok védelmére, akiknek a nevét a közönség nem ismeri. Ennek szakmai oka is van: a következő Michael Caine is valahol lent kezdi – reklámokkal, mellékszerepekkel, kisebb narrátori munkákkal. Ha eltűnnek a létra alsó fokai, egyszer majd nehezebb lesz feljutni a tetejére is.

A brit kormány már vizsgálja, hogyan erősíthető a hang, a képmás és más személyes jegyek védelme a digitális másolatok korában. Más európai országokban, például Dániában is megindult a jogalkotási gondolkodás a deepfake-ek és engedély nélküli digitális másolatok ellen.

A technológia először megmutatta, mennyit érhet egy ember hangja. A piac azután megmutatta, hogy nem minden ember hangját árazza egyformán. Most a jognak kellene kimondania valamit, ami egészen a közelmúltig olyan magától értetődőnek tűnt, hogy törvénybe foglalni sem kellett: a hangom az enyém.

Vajon ki fizeti a számlát?

Térjünk vissza Michael Caine-hez. A 93 éves színésznek nem kellett tizenhárom órán át Homéroszt olvasnia ahhoz, hogy az Odüsszeia az ő összetéveszthetetlen hangján szólaljon meg. Elég volt az a hang, az a név, az a hírnév, amelyet több mint hat évtized alatt felépített.

Nehéz lenne ezért hibáztatni. Ha egy élet munkájából olyan érték született, amely akkor is jövedelmet termelhet, amikor tulajdonosa már nem áll kamera vagy mikrofon elé, miért ne élne vele? És ne hibáztassuk magát a mesterséges intelligenciát sem. A kérdés nem az, hogy megállítsuk-e. A kérdés az, hogyan osztozunk azon, amit létrehoz.

Mert miközben Michael Caine digitális hangja dolgozik, valahol egy kevésbé ismert narrátor telefonja nem csörren meg. Egy hangszínész mérlegeli, elfogadjon-e százezer dollárt azért, hogy segítsen létrehozni saját lehetséges utódját. Egy másik pedig egy reklámban hallja vissza a hangját, amelynek elkészítésénél ott sem volt.

Ugyanaz a technológia az egyik ember számára megsokszorozza egy élet munkájának értékét, a másik számára leértékeli azt a munkát, amelyből él.

Talán ezért is elgondolkodtatóbb a történet, mint első látásra gondoltam, amikor a vasárnapi bevásárlás közben kihúztam az újságosstand kínálatából a Michael Caine arcképével illusztrált cikket. Azt hittem, egy különös technológiai kuriózumot találtam. Ehelyett egy olyan történetbe nyúltam bele, amelyben egyszerre van jelen hírnév és névtelenség, hatalom és kiszolgáltatottság, óriási üzlet és elvesző megélhetés.

És amely végül egy nagyon régi kérdést tesz fel ebben az egészen új világban: ha a gép már helyettünk is képes dolgozni, kié legyen a haszon – és ki fizesse meg az árát?

Michael Caine digitális klónja közben tovább meséli Odüsszeusz történetét. A mi odüsszeiánk a mesterséges intelligenciával pedig éppen csak elkezdődött.

Felhasznált források

Sunday Express, 2026. szeptember 6. – „Legend Caine at centre of AI row over voice cloning”

BBC News, 2026. szeptember 6. – friss beszámoló a Save Our Voices Now kampányról és Peter Caulfield kezdeményezéséről.

Los Angeles Times, 2026. augusztus 27. – riport a hollywoodi hangszínészek AI-klónokkal kapcsolatos konfliktusáról; Stacy Rivera, Nick Meyer, Jessica Hepburn és Alicia McCalla történetei.

ElevenLabs – Michael Caine és az Odüsszeia; Iconic Voice Marketplace; engedélyezett hírességhangok és az alkotói licencelési modell.

UK Government – Report on Copyright and Artificial Intelligence (2026): a hang, képmás, digitális másolatok és a jelenlegi brit jogi védelem hiányosságai.

A Tünde T. Guildford: Amilyen híres vagy, annyit is érsz bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A kortárs német fikciós (de nemcsak a német – és nemcsak a fikciós) irodalom előszeretetteltematizálja mostanában a nemzetiszocializmus időszakát. Általában valamilyen aktualitásindokolja a témaválasztást. Korábban főként a 47-es írócsoport szerzői – Heinrich Böll, Siegfried Lenz, Günter Grass és társaik – elemezték tüzetesen a 20. század legsötéteb esztendeit; elsősorban a szembenézés, a múlt feldolgozásának szándékával.

De miért számíthat napjainkban a weimari köztársaság és az azt követő tucatnyi év komoly
érdeklődésre? Talán nem erőltetett a párhuzam, hogy e sötét esztendők „népszerűsége”
összefügg a mostani politikai történésekkel. A német társadalom egy része jelenleg
közönyösen vagy csupán mérsékelt érdeklődéssel szemléli az Alternatíva Németországért
(AfD) nevű, szélsőjobboldali párt előretörését. Hamburgtól Drezdáig és Münchentől Berlinig
sokasodnak a gazdasági bajok, inog a kancellár széke; a német társadalom minden korábbinál
megosztottabb. Az ilyen viszonyok kedveznek a populizmusnak, a szélsőséges mozgalmaknak
és nézeteik gyors térnyerésének. Egyesek rémeket (?) látnak, farkast kiáltanak: Weimar – így
mondják – „benne van a levegőben”.
Nora Bossong könyvét akár történelmi regénynek is nevezhetjük. Annak az alacsony sorból
származó nőnek az életútját követi nyomon, aki Joseph Goebbels propagandaminiszter
felesége lesz. De ki is ez a Magda, aki – mielőtt Goebbelsszel az anyakönyvvezető elé állt
(Hitler volt az esküvői tanújuk) – négy különböző vezetéknevet viselt? Először a leányanyáét,
aki szülte, aztán zsidó nevelőapjáét; majd vér szerinti apja, illetve utána első férje, az
iparmágnás Quandt nevét vette fel.
A regény csak elnagyoltan érinti a tőkés Quandt-család történetét, de lényeges tudnivaló: a
klán alaposan megszedte magát a nemzetiszocializmus érájában. Részben a zsidó vagyonok
elkonfiskálása, részben a lágerlakók kényszerfoglalkoztatása révén. (Egyébként ma a
Quandtok kezében van az egész BMW-tröszt, és a család dobogós helyet foglal el a
leggazdagabb németek között.)
Nora Bossong művének eredeti címe nem Magda volt, hanem Berlin egyik közterének neve:
Reichskanzlerplatz, vagyis Birodalmi kancellár tér. (E cím a német olvasóban lényegesen
többet idéz fel, amit nálunk csak hosszabb magyarázat tudna érthetővé tenni.) A nácik
hatalomra jutása után (mondhatnám: természetesen) ez Adolf Hitler tér lesz, a hatvanas évek
óta viszont az NSZK első köztársasági elnökének, Theodor Heussnak a nevét viseli. Azért
sem lényegtelen az utalás a magyar kiadás eltérő címére, hogy tisztában legyünk a szerző
eredeti szándékával. Bár a regényben kétségkívül sok szó esik Magda Goebbelsről, Nora
Bossong történetének mégsem ő az első számú hőse, hanem Hans Kesselbach, aki egy ideig
Magda Quandt szeretője volt.
Az elbeszélő egyes szám első személyben meséli el a sztorit: a fiatal fiú, a későbbi
joghallgató, majd közalkalmazott szemszögéből, aki ráadásul egyértelműen (vagy főként) a
fiúkhoz vonzódik. Hans Kesselbach iskolás éveiben belehabarodott osztálytársába Hellmutba,
Günther Quandt első házasságából származó fiába. Így ismeri meg a magánál csupán hét
évvel idősebb mostohaanyát, Magdát, akit legalább olyan vonzónak talál. Hansra egyébként

fütyül Hellmut, aki szintén a fiatal mostohaanyától jön lázba, de ez a keresztül-kasul kapcsolat
nem tart sokáig, mert Hellmut megbetegszik és meghal.
Aztán valamiféle történelmi képeskönyv illusztrációit kapjuk a húszas évekből a következő
évtizedbe hajló időszak színes, dekadens és politikai fordulatokban bővelkedő
hétköznapjairól. Hans időközben megkezdi egyetemi tanulmányait, megmártózik a
homoszexuális szubkultúrában, de összefut Magdával is, akivel egy garniszállóban végre
lefekszik, bár ez csak úgy sikerül neki, hogy közben más fiúkra gondol. Ám ez csak a kezdete
hosszabb kapcsolatuknak.
Magda hűtlensége lelepleződik Quandt előtt, válópert indít, ám a nő igen komoly vagyont
követel lelépésként. Kiharcol magának többek között egy fényűző lakást a magas presztízsű
Reichskanzlerplatzon (íme az eredeti cím), ahol egymást követik az összejövetelek, pezseg a
társasági élet. Megfordul itt Hitler is, Magda pedig megismerkedik több náci vezetővel, Berlin
akkori gauleiterével (körzetvezető), a későbbi férjével – és egyre inkább áthatja a
nemzetiszocialisták eszmeisége. Amikor 1931 decemberében összeházasodnak, már a párt
tagja és lelkes aktivistája.
Közbevetés a korábbi évekről: Hitler szemében Magda Quandt a first lady, számára ő az első
számú nő és anya, akiről példát kellene vennie az összes – lehetőleg szőke és persze árja –
lánynak, asszonynak. (Mielőtt Goebbels elvette volna feleségül, a rossz nyelvek szerint
mindketten boldogították, aztán a későbbi Führer nagyvonalúan átengedte Josephnek.)
A férjből időközben propagandaminiszter lett, az átmeneti szerető Hansból pedig a
külügyminisztérium munkatársa. Hamarosan színre lép Goebbels szeretője, a gyönyörű cseh
színésznő, Lída Baarová. (Szépsége megítélhető az interneten található képei alapján.) A
propagandaminiszter annyira belebolondul, hogy legszívesebben otthagyná érte megunt
feleségét. Hitler utasítására azonban marad, nem hagyhatja el a first ladyt, az árja asszonyok
zászlóvivőjét, aki állami fogadásokon, bálokon a harmadik birodalmat reprezentálja – a
filmhíradókban gyakran a Führerrel az oldalán.
Egy újabb időugrással Hans sorsát követhetjük nyomon, aki 1943-ban már Olaszországban él
diplomataként. Magdát legfeljebb a moziban látja, de leveleznek egymással. Így értesül arról,
hogy az asszony nevelőapját, a zsidó Richard Friedländert a buchenwaldi koncentrációs
táborba hurcolták, ott is halt meg. Közben Hans – a munkahelyi előmenetele érdekében –
„rendezi családi viszonyait”, vagyis eljegyzi egyik nőismerősét, és amikor a berlini
külügyminisztérium erről értesül, áthelyezik a svájci konzulátusra.
Hans 1944-ben még meglátogatja Magda Goebbelst, akit egy drezdai kórházban ápolnak az
arcoperációja után. Nem sokkal később hajtják végre a főhadiszálláson a Führer elleni
merényletet; de Hitler sértetlen marad. Az őszülő asszonyt (aki persze szőkére festeti a haját)
mégis nagyon megviseli a hír. Telefonon biztosítja a náci vezért örök hűségéről, és
szándékáról, hogy kész meghalni érte.
Ami ezek után következik, már történelem, Nora Bossong is valószínűleg ezért fogta rövidre.
A német olvasó (de a valamennyire is tájékozott európai is) már tudja, mi következett be
Magda Goebbels és férje öngyilkossága előtt, 1945. május 1-jén. Hat gyermekét az anya
(mindegyikük neve H-val kezdődik, mint Hitleré), vagyis Helgát, Hildegardot, Helmutot,
Hedwiget, Holdinét und Heidrunt megmérgezte vagy megmérgeztette.
Nem tisztázott – olvasható a rövid utószóban –, hogy Magda „sajátkezűleg öli-e meg az alvó
gyerekeket ciánkálival, vagy Ludwig Stumpfegger orvos teszi meg helyette”. Ugyaninnen azt

is megtudhatjuk, hogy Magda Quandt szeretőjét a valóságban másként hívták. Vagy mégsem?
„Talán tényleg Hans Kesselbachnak hívták, és pont olyan volt, mint amilyennek leírtam.”
Nora Bossong könyvét a szemléletmódja miatt joggal hasonlítják a kritikusai Daniel
Kehlmann Mozgókép című regényéhez. Akárcsak pályatársának, neki is sikerült a lektűr
kategóriájába szorult történelmi regényt visszaemelni a magas gondolati értékű irodalom
formavilágába. Emberi sorsokon keresztül tart tükröt a múltnak – annak a korszaknak,
amelyben egy ingatag demokrácia előbb csupán foszladozni kezd, majd megágyaz a
világkatasztrófát előidéző barbár rendszernek.
Időszerűsége okán, stiláris gyengeségei ellenére érdemes elolvasni a Magda-történetet, hogy
még többet tudjunk meg a züllött húszas évekről, illetve a sötét náci korszakról.
Nora Bossong: Magda
Fordította: Dobosi Beáta
Open Books Kiadó, Budapest, 2026
ISBN 978 963 572 5045

Fotó Bundesarchiv, Bild, 146-1978-86-03

A A náci first lady – Nora Bossong regényéről bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Augusztus 20-án nem tüntették ki a vidéki provokátort. Ő az a férfi, aki a
vonatról leszállva a Nyugati pályaudvaron leköpte Magyar Péter
miniszterelnököt.

A bulvárlapok megszellőztették: titokban férjhez ment K. Ilona! Az eseményt
akkora titkolózás övezi, hogy senki sem tudja, ki az a K. Ilona? Még Andi és
Lölő sem ismeri, pedig ha megszellőztették, biztosan celeb ő is. Vagy mégsem?
Egy szimpla K. lenne ez az Ilona? Létezik egyáltalán? Aki hallott róla, jelezze
szerkesztőségünknek!

Pócs János lemondott parlamenti mandátumáról, mert beiratkozik a Színház-
és Filmművészeti Egyetemre. Az operatőri képzésben fog részt venni.

Sorra dőlnek ki a csontvázak az egykori FIDESZ-kormány minisztériumainak
szekrényeiből. Vita folyik arról: mi legyen a sorsuk? Közös sírban temessék el,
vagy újrahasznosítsák őket? Például lehetnének szemléltető eszközök iskolai
biológiaórákon, illetve riogató halloween-dekorációk – világító, LED-es
szemekkel.

Szenzáció! A világon először hajtottak végre sikeres sérvátültetést egy
súlyemelőn! Az észak-koreai élsportolónak most a korábbinál jóval kisebb és
áramvonalas a hasfalán elhelyezkedő ágyéksérve. Felépülése után a páciens
akár tíz kilóval nagyobb súly felemelésére is képes lehet. Így valamelyik
világversenyen maga mögé utasíthatja, porba alázhatja a donort, aki nem
más, mint kínai riválisa! Tőle kapta a beültetett, parányi sérvet. Brutális!

Trump legújabb ötlete, hogy nemcsak Grönlandot, Kanadát és a Hormuzi-
szorost csatolja az USÁ-hoz, hanem az ENSZ összes tagállamát. Az Egyesült

Államok nevét Egyesült Nemzetekre változtatná, a washingtoni Fehér Házból
pedig ötcsillagos Trump-szálloda lenne, mert a világbirodalom elnöke átteszi
székhelyét a New York-i ENSZ-palotába.

Furcsa jelenségre lettek figyelmesek a klímakutatók itthon és külföldön.
Nemcsak a folyók vízszintje apad drámaian, hanem a könnyező Madonnák is
ritkábban sírnak. Ez főként ott fordul elő, ahol a hálózat hibájából akadozik a
szolgáltatás. XIV. Leó pápa közölte: nem igaz, hogy a szobrok vezetékes
ivóvízzel működnének. A Szentatya szerint inkább arról van szó, hogy a
Madonnák együttéreznek a vízkorlátozástól szenvedő lakossággal, vagyis
szolidaritásból ők is takarékoskodnak a könnyeikkel.

Az orvosok Vlagyimir Putyinba annyi tartósítószert injekcióznak, hogy halála
után nem lesz szükség a holttest bebalzsamozására. Rögtön odafektethetik
Lenin mellé a mauzóleumba, vagy éppen Lenin helyébe. Nem fog bomlásnak
indulni. Putyin élt, Putyin él, Putyin élni fog.

Titkárnőnk az alábbi verset találta a szerkesztőség postaládájában.
Nyomasek Bobó cáfolja, hogy ő írta volna:
„Orbán Viktor azt sajnálja,
fogyófélben van a pártja.
Ha még egyszer ezt kárálja,
Semjén Zsolt is le…sajnálja.
Éljen a Magyar-szabadság,
éljen a TISZA!”

Koppány vezér rehabilitálását és újratemetését szorgalmazza a Magyar
Pogányok Országos Szövetsége (MPOSZ). A szervezet felfogása szerint István
ellenlábasát koholt vádak alapján ítélték halálra és négyelték fel. A hazai
bíróságok nem foglalkoznak az üggyel, ezért a kezdeményezők az Európai Unió
luxemburgi bíróságához fordultak.

Kiderült, miért viselt bahreini útján Szijjártó Péter rövidnadrágot. A volt
külügyminiszter egy gonosz átverés áldozata lett. Elhitte, hogy a szigetország
zártkörű lábszépségversenyt rendez a világ külügyi tárcavezetőinek. Pedig ha
fölhívja moszkvai barátját, Lavrovot, lelepleződik a turpisság. „Halló, Szergej
Viktorovics! Szőrtelenítettél? Tud az orosz titkosszolgálat a buliról? Jössz te is
Bahreinbe, galambocskám?

Bayer Zsolt Hacki Tamástól tanul fütyülni. Újabban nem ejt ki a száján trágár
szavakat, inkább kifütyüli őket. Produkciója egyre magasabb színvonalú, így
nem csoda, hogy felkeltette a Zeneakadémia figyelmét. Elképzelhető, hogy a
fideszes újságíró az őszi évadban önálló füttykoncerttel örvendezteti meg
rajongóit.

Meghalt álmában H. Béla. Amikor kinyitotta a szemét, egy szárnyak nélküli,
karcsú alak körvonalait pillantotta meg.
– Te vagy a védőangyalom? – kérdezte Béla halkan.
– A francokat – hangzott a válasz. – Manyi vagyok, a feleséged. Mennyi pénzt
dorbézoltál el este a kocsmában, te tróger?

A TORONYI ATTILA: ÚJABB KAMUHÍREK bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.