„Donald Trump arra buzdította a választókat, hogy tegyenek úgy, mintha ő is szerepelne a közbenső választások szavazólapján” – írta Paul Krugman, Nobel-díjas közgazdász a közösségi médiában november 2-án. A tőle megszokott iróniával hozzátette: ellenfelei „csak abban lehet reménykedni, hogy az emberek megfogadják a tanácsát”. Azóta a választók válaszoltak: az AP november 4-i híradása szerint a demokraták megszerezték a többséget a Kongresszus mindkét házában.

Krugman írását mégis hiba volna eltenni a bevált választási jóslatok közé. Számomra a legfontosabb állítása a pénz és a politikai felelősség kapcsolatáról szól. Arról, hogy kinek tartozik majd elszámolással az, aki a választók szavazataival, de nagyadományozók segítségével jut hatalomra.

Húsz adományozó súlya

„A választóknak azonban azt is tudniuk kell, hogy Trump nem az egyetlen, aki de facto szerepel a szavazólapon” – figyelmeztet Krugman. Ott vannak szerinte az amerikai oligarchák is, „egy aprócska, szinte elképzelhetetlenül gazdag emberekből álló csoport”, amelynek ugyancsak komoly érdekei fűződnek az eredményhez.

A közgazdász a New York Times összeállítására hivatkozva írja, hogy „mindössze 20 adományozó” már „mintegy 2 milliárd dollárt pumpált ebbe a választásba”. Krugman szerint e támogatók túlnyomórészt a republikánusokat segítették, és „minden erejükkel igyekezve korlátozni a »kék hullám« erejét” öntötték a pénzt a kampányba.

Kétmilliárd dollár – kb. 650 milliárd forint – húsz adományozói forrásból. Érdemes ennél a mondatnál megállni. A választópolgár leadhatja a szavazatát, beszélgethet az ismerőseivel, elmehet egy fórumra. A nagyadományozó eközben emberek millióihoz juttathatja el újra és újra ugyanazt az üzenetet. A szavazófülkében érvényesülő egyenlőség mellett így nagyon is egyenlőtlenek a közvélemény alakításának lehetőségei.

Azt én teszem hozzá, hogy Elon Musk több mint 445 millió dollárt fordított a republikánusok támogatására a jelenlegi félidős választási kampányban, amivel a modern amerikai politikatörténet legnagyobb, egyetlen ciklus alatti egyéni adományozójává vált. Az Egyesült Államok Szövetségi Választási Bizottságának (FEC) adatai szerint a Tesla és a SpaceX vezére tavaly óta legalább 445,77 millió dollárt (146,19 milliárd forintot) juttatott republikánus kötődésű kampányszervezeteknek.

Ez a hatalmas összeg – amelyből hat SpaceX-rakétakilövést is finanszírozni lehetne – messze felülmúlja az olyan hagyományos nagyadományozók eddigi ráfordításait, mint Soros György vagy Michael Bloomberg. Musk ezzel több pénzt ölt a mostani félidős választási kampányba, mint amennyit a legnagyobb szilícium-völgyi donorok – saját magát is beleértve – együttvéve elköltöttek a 2024-es elnökválasztásra, írta az egyik magyar gazdasági portál.

A mostani amerikai választási eredmény, – és a tavaszi magyar szavazás -, megmutatta ennek a befolyásnak a korlátait. A választó nem automata, amelybe felül bedobják a kampánypénzt, alul pedig kijön a kívánt szavazat. Ebben van ok némi megkönnyebbülésre. A pénzügyi függés kérdése azonban a kampány lezárásával továbbköltözik a törvényhozásba: ki kap meghallgatást, kinek a problémájából lesz sürgős ügy, és melyik javaslat marad az asztalfiókban?

A támogatás és a függés határa

Krugman világosan megjelöli politikai rokonszenvét. A Demokrata Párt szerinte „alapvetően egy balközép párt”, amely a plutokratáknak, vagyis a vagyonuk révén hatalmat gyakorlóknak „sokkal kevésbé lesz kedvező, mint a Republikánus Párt”. Ez az ő politikai értékelése. Én ehhez azt tenném hozzá: a nagy vagyonok befolyását az új többségen is számon kell kérni. A választási győzelem önmagában senkinek sem állít ki függetlenségi bizonyítványt.

A bejegyzés egyik legsúlyosabb felvetése az esetleges vizsgálatokra vonatkozik. Krugman úgy látja, a Trumpnak behódoló oligarchák személyes érdekeit is érintheti, „ha a demokraták által irányított Kongresszus komoly vizsgálatokat indít a trumpi korrupció ügyében”. Értelmezése szerint a bőkezű kampánytámogatások mögött az elszámoltatástól való félelem is meghúzódhat.

Ezt a feltételezést bizonyítékokkal kell megvizsgálni. Kampányadományból önmagában nem következik bűncselekmény, és politikai rokonszenvből sem következik személyes bűnösség. Ahol viszont felmerül a közpénzekkel vagy a közhatalommal való visszaélés gyanúja, ott indokolt feltárni a döntéseket, a kedvezményezetteket és az esetleges ellenszolgáltatásokat. A pártállás éppúgy nem adhat mentességet, ahogyan az adomány összege sem.

A demokrácia próbája az lesz, hogy az új többség ezt a mércét a saját támogatóira is alkalmazza-e. A kampányadomány nem lehet előre megvásárolt felmentő ítélet. Ha pedig egy vizsgálat nem talál visszaélést, azt ugyanolyan világosan kell kimondani, mint amikor talál.

A jogi kapu és a vagyon ereje

Krugman a Legfelsőbb Bíróság 2010-es Citizens United-döntését is felelőssé teszi azért, hogy „hatalmas összegek áramolhassanak a politikába”. A jogi részlet itt lényeges: az ítélet a vállalatok és szakszervezetek jelöltektől független választási költése előtt bontott le korlátokat; a jelölteknek adott közvetlen vállalati hozzájárulás tilalmát nem szüntette meg. A függetlennek minősített politikai költés és a közvetlen kampányadomány tehát külön kategória.

Krugman szerint azonban a magyarázat nagyrészt abban rejlik, hogy „a rendkívül gazdagok óriási hatalma abból fakad, hogy a vagyon hatalmas mértékben a kezükben összpontosul”. A vagyoni koncentráció így politikai kérdéssé válik: mekkora befolyást lehet a gazdasági sikerhez vásárolni, és milyen ellensúlyok maradnak azok kezében, akiknek erre nincs pénzük?

A gazdagság önmagában senkit nem tesz oligarchává. Az oligarchikus viszony ott kezdődik, ahol a vagyon tartós kiváltságot biztosít a közhatalmi döntések alakításában. Amikor a döntéshozó már azelőtt a nagy támogató várható reakcióját mérlegeli, hogy végiggondolná a választóinak tett ígéretét. Ehhez még külön telefonhívás sem feltétlenül szükséges; a függés akkor is működhet, ha mindenki tudja, kit nem tanácsos kellemetlen helyzetbe hozni.

Magyarként is ezt a mércét tartom érvényesnek. A választói felhatalmazás értékét az őrzi meg, ha a sajtó követheti a közpénz útját, az állami döntések indokai megismerhetők, és a hatóságok a politikailag befolyásos szereplőket is ellenőrizhetik. Ezek nélkül a választó könnyen csak utólag értesül arról, kinek az érdekeit szolgálta az a döntés, amelyet az ő nevében hoztak.

A kormányzat feletti ellenőrzés

Krugman Woodrow Wilson 1913-as figyelmeztetésével zárja érvelését:

„Ha vannak ebben az országban olyan emberek, akik elég nagyok ahhoz, hogy birtokolják az Egyesült Államok kormányát, akkor birtokolni fogják is; amit most el kell döntenünk, az az, hogy mi elég nagyok vagyunk-e, elég férfiasak vagyunk-e, elég szabadok vagyunk-e ahhoz, hogy újra birtokba vegyük a saját kormányunkat.”

A száz évnél is régebbi mondat fordulatai mögött nagyon is eleven kérdés áll: képesek-e a polgárok ellenőrizni azt a hatalmat, amelyet rájuk hivatkozva, a nevükben gyakorolnak? Wilson felszólítása, hogy „újra birtokba vegyük a saját kormányunkat”, a választók ellenőrzési jogára emlékeztet. Ennek érvényesülését korlátozza a kivételezettek, az oligarchák befolyása.

„Ez a félidős választás annak a próbája, hogy megússzák-e?” – írta Krugman a szavazás előtt. A választók most új többséget adtak a Kongresszusnak. Ezzel lehetőséget nyitottak az ellenőrzésre. Ennek komolyságát a nyilvánosságra hozott iratok, a következetesen végigvitt vizsgálatok és a mindenkire alkalmazott szabályok mutatják majd meg, ott és nálunk is…

Én ezért Krugman figyelmeztetését a győzteseknek is címezném. A választás utáni legkényelmesebb tévedés volna úgy tenni, mintha a hatalmas vagyonok politikai befolyása együtt tűnne el a vesztes kampányplakátokkal. A megválasztott képviselőknek végül azok előtt kell elszámolniuk, akiktől a felhatalmazásukat kapták: a választók előtt.

A László József: Az oligarchák a választás után bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A BBC reggeli hírei között olykor olyan mondat is elhangzik, amely mellett az ember egyszerűen nem tud elmenni. November harmadikán például megtudhattuk, hogy a Collins angol értelmező szótár szerkesztői megválasztották 2026 szavát. A győztes: mogging. Tessék?

Az ember először arra gondol, hogy bizonyára félrehallott valamit. Aztán kiderül, hogy a szó nemcsak létezik, hanem egyre népszerűbb is.

De hogyan választják ki egyáltalán év szavát? A Collins szerkesztői egy mintegy 27 milliárd szóból álló nyelvi adatbázisban figyelik, milyen új kifejezések terjednek, melyek használata ugrik meg, és melyek ragadják meg különösen az adott év hangulatát. Nem pusztán a leggyakoribb szót keresik: a növekedés, az újdonság és a kulturális jelentőség is számít. A mogging használata a Collins adatai szerint egy év alatt 210 százalékkal nőtt. Ez nem az előfordulások darabszáma, hanem a növekedés mértéke.

De mit jelent?

Nagyjából annyit, hogy valaki látványosan felülmúl, túlszárnyal egy másik embert. Lehet szebb, sikeresebb, magabiztosabb, népszerűbb. A lényeg nem egyszerűen az, hogy jól teljesít, hanem hogy a másik hozzá képest kevésbé mutatósnak, kevésbé sikeresnek látszik.

És ezzel máris megérkeztünk egy érdekes kérdéshez. Miért nem elég egyszerűen jónak lenni? Miért olyan fontos, hogy jobbak legyünk valaki másnál?

De ne szaladjunk ennyire előre. Előbb ismerkedjünk meg az új divatszóval.

Napóleont is le lehet mogolni

A mogging történetének egyik legszórakoztatóbb példáját a Guardian című napilap közölte. Egy fiatal nő lefényképeztette magát Napóleon szobra mellett, majd elégedetten közölte: „I mogged Napoleon!” Vagyis: még Napóleont is túlszárnyaltam!

Szegény császár. Annyi hadjárat, annyi győzelem és vereség után aligha számított arra, hogy kétszáz évvel később egy fiatal nő egyetlen fényképpel fölébe kerekedik.

Persze senki sem gondolja komolyan, hogy a történelmi teljesítmények mérlegelésében új eredmény született. Éppen ez benne a tréfa. Az internetes nyelv szeret túlzásba esni, váratlan kapcsolatokat teremteni, kifordítani a megszokott jelentéseket.

A Napóleon-eset pedig arra is jó, hogy észrevegyünk valamit: a mogging ma már korántsem csak a valódi versengésről szól. Lehet játék, önirónia, szellemes hencegés, közösségi nyelvi kikacsintás.

És hogy a történet még mulatságosabb legyen, a mogging nincs egyedül. A Dictionary.com ugyanis ugyanebben az évben egy másik kifejezést választott az év szavának: a maxxing szót. Ez valaminek a lehető legnagyobb mértékű fokozását, tökéletesítését jelenti. Lehet szó külső megjelenésről, teljesítményről, életmódról, de akár a kényelem maximalizálásáról is.

A két szó között finom, de fontos különbség van. A maxxing azt kérdezi: hogyan hozhatom ki valamiből a legtöbbet? A mogging pedig azt: hogyan múlhatok felül valaki mást?

Most már csak azt kellene eldönteni, melyikük múlja felül a másikat. Vajon a mogging mogolja le a maxxinget, vagy a maxxing maxxolja ki jobban az esélyeit? Úgy látszik, még az év szavai sem tudnak meglenni versengés nélkül.

Egy szó, amely hosszú utat tett meg

A történet azonban nem a szótárak szerkesztőségében kezdődött. A mogging eredetileg a testépítés és az internetes férfiközösségek világából indult. A kifejezés hátterében az AMOG rövidítés áll: alpha male of the group, vagyis a csoport domináns hímje.

Ebben a közegben a külső megjelenés, a testalkat, a magasság, az erő és a vonzerő könnyen rangsorolás tárgyává válik. Ki a legizmosabb? Ki a legvonzóbb? Ki uralja puszta megjelenésével a társaságot? A szó eredeti jelentésében tehát nem sok hely jutott az egyenlőségnek. Valaki felülkerekedett, másvalaki alulmaradt.

Aztán az internet megtette a magáét. A kifejezés kiszabadult eredeti környezetéből, és önálló életre kelt. Ma már nemcsak emberek, hanem ételek, ruhák, állatok, sőt teljesen hétköznapi tárgyak is „mogolhatják” egymást.

Ez a nyelv egyik legizgalmasabb tulajdonsága. A szavak utaznak. Közösségeket váltanak, jelentéseket gyűjtenek, elveszítenek valamit eredeti komolyságukból, máskor éppen új tartalommal gazdagodnak.

De vajon a jelentésükkel együtt a mögöttük rejlő gondolkodásmód is változik?

Ha egy eredetileg a dominanciáról és a másik ember fölé kerekedéséről szóló kifejezés mindennapos tréfává válik, akkor megszelídítettük a gondolatot? Vagy ellenkezőleg: annyira megszoktuk, hogy már észre sem vettük, milyen természetesen beszélünk győztesekről és vesztesekről?

Akár a nyelv önvédelmének is nevezhetnénk ezt: a közösségi humor kiforgatja és megszelídíti a korábban nyomasztó szavakat. De attól, hogy valami nevetségessé válik, még nem biztos, hogy minden korábbi jelentését elveszíti.

A kérdésre nincs egyetlen egyszerű válasz. A fiatalok gyakran éppen azért használnak ilyen szavakat, mert nevetségesnek találják a mögöttük álló túlzó versengést. Csakhogy a humor különös jószág. Egyszerre képes leleplezni és népszerűsíteni azt, amiből tréfát csinál.

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem…

A versengést természetesen nem az internet találta fel. Az ember már jóval a közösségi média megjelenése előtt is figyelte, hogyan élnek mások, mit értek el, miben különbek vagy szerencsésebbek nála.

Leon Festinger amerikai szociálpszichológus 1954-ben fogalmazta meg társas összehasonlítási elméletét. Ennek lényege, hogy saját képességeinket, véleményünket és teljesítményünket gyakran más emberekhez viszonyítva értékeljük. Ez önmagában nem baj. Sőt, az összehasonlítás nélkülözhetetlen segítség is lehet. A kezdő zenész tanul a mestertől, a fiatal sportolót ösztönzi a bajnok teljesítménye, a pályakezdő újságíró példaképet találhat egy tapasztalt kollégában.

A gond akkor kezdődik, amikor az összehasonlításból állandó méricskélés lesz.

Régebben az ember elsősorban a szomszédjához, a munkatársaihoz, a barátaihoz mérhette magát. Ma viszont egyetlen telefon képernyőjén egész világnyi összehasonlítási lehetőség sorakozik. Valaki csodálatos helyen nyaral. Másvalaki előléptetést kapott. A harmadik lefogyott, a negyedik maratont futott, az ötödik megmutatja a gyönyörű új otthonát.

Így aztán miközben mi egy átlagos keddi délutánon a mosogatnivaló fölött állunk, könnyen támadhat az a benyomásunk, hogy rajtunk kívül mindenki másnak nagyszerűen alakul az élete. Pedig többnyire nem a teljes életüket látjuk. Csak a gondosan kiválasztott pillanatokat.

Van ennek egy másik oldala is: nemcsak mi nézzük a többieket, hanem magunkat is folyton megmutatjuk nekik. A lájkok, megtekintések és hozzászólások néha mintha pontszámok volnának. A társadalomelméletből ismert panoptikum – a megfigyeltség érzésére épülő építészeti elképzelés – itt inkább találó hasonlat, mint pontos leírás. Hiszen a közösségi médiában sokszor önként lépünk a reflektorfénybe. De a kérdés ettől még nyugtalanító: ha állandóan közönség előtt érezzük magunkat, vajon mennyire a saját mércénk szerint élünk?

A közösségi média és az önértékelés kapcsolatát vizsgáló kutatások arra utalnak, hogy a nálunk sikeresebbnek látszó emberekkel való gyakori összehasonlítás összefügghet a szorongással és az elégedetlenséggel. Más vizsgálatok ugyanakkor azt mutatják, hogy a megfelelő példák ösztönzően is hathatnak.

Nem maga az összehasonlítás tehát az ellenség. Sokkal inkább az a kérdés, mire használjuk: tanulni akarunk másoktól, vagy mindenáron le akarjuk győzni őket? A mogging ebben az értelemben nem új emberi tulajdonságot nevezett meg. Inkább új, harsány és játékos címkét ragasztott valamire, ami régóta velünk él.

Amikor a gyerek túlszárnyalja a szüleit

A reggeli rádióhírben volt még egy félmondat, amely különösen elgondolkodtatott: itt a szülők felülmúlásáról esett szó. Első hallásra ebben semmi meglepő nincs. Hiszen melyik szerető szülő ne szeretné, hogy a gyermeke messzebbre jusson, mint ő maga?

Több lehetőséget, jobb iskolát, biztosabb megélhetést, szabadabb életet szeretnénk adni a következő nemzedéknek. A szülői gondoskodás egyik legszebb megnyilvánulása éppen az, hogy olyan ajtókat próbálunk kinyitni a gyermekeink előtt, amelyek előttünk még zárva maradtak.

Csakhogy van itt egy apró, olykor fájdalmas ellentmondás. A szülő azt szeretné, hogy a gyereke többre vigye. De nem feltétlenül azt, hogy többnek tartsa magát nála. A két dolog között pedig óriási a különbség.

A fiatalabb nemzedék számára ráadásul nem mindig ugyanaz jelenti a sikert, mint a szüleinek. Az egyik nemzedék a saját lakást, a biztos állást, az előmenetelt tekinti az eredményes élet bizonyítékának. A másik számára fontosabb lehet a szabadidő, az önállóság, a lelki egyensúly vagy az, hogy ne kelljen mindenáron egyetlen munkahelyhez ragaszkodnia.

Ráadásul a mércék nem pusztán ízlésből változhatnak. Ha a lakásárak és a megélhetési költségek miatt a korábbi nemzedékek anyagi céljai nehezebben elérhetők, felértékelődhetnek a siker más formái: az idővel való rendelkezés, a személyes határok, az önismeret. Nem biztos, hogy ez tudatos nemzedéki verseny; lehet egyszerű alkalmazkodás is a megváltozott lehetőségekhez.

Melyikük él jobban?

Erre nincs általánosan érvényes válasz. Mert az élet nem olyan sportverseny, amelynek végén a bíró eredményt hirdet.

Mégis előfordul, hogy a szülő büszkesége csalódássá változik. Mindent megadott, mindent megtett, aztán egyszer csak egy magabiztos, követelőző, olykor fölényeskedő fiatalemberrel találja szemben magát, aki az ő életének eredményeit már nem sokra becsüli. De a történetnek van másik oldala is. A szülő is nehezen fogadhatja el, hogy gyermeke másként gondolkodik, más életet választ, és esetleg olyan dolgokban ér el sikert, amelyek számára idegenek.

Az internetes szlengben megjelent a lifemogging kifejezés is: valaki nem egyszerűen egy tulajdonságával, hanem egész életmódjával múl felül másokat. Érdemes azonban óvatosnak lennünk. Nincs megbízható bizonyíték arra, hogy a fiatalok tömegesen a szüleik „lemogolására” törekednének. A kifejezés inkább lehetőséget ad arra, hogy egy régi nemzedéki kérdést új szempontból tegyünk fel.

Vajon mit örökítünk tovább a gyermekeinknek? A lehetőségeinket? Az értékeinket? A becsvágyunkat? Vagy azt a meggyőződésünket is, hogy az életben mindig valaki más előtt kell célba érnünk?

Ügyelj a szavaidra…

És itt érkezünk el a téma legbelső rétegéhez. Van egy régi, sokféle változatban ismert mondás, amely arra figyelmeztet: ügyelj a gondolataidra, mert szavakká válnak; ügyelj a szavaidra, mert tettekké lesznek; ügyelj a tetteidre, mert szokásokká alakulnak; és ügyelj a szokásaidra, mert végül ezek alakítják a sorsodat.

Szép gondolat. Nem tudományos képlet, és nem is jelenti azt, hogy egy-egy könnyelműen kimondott szó megpecsételné a jövőnket. Arra azonban emlékeztet, hogy a nyelvünk és a gondolkodásunk nem él egymástól független életet.

A szavainkkal nemcsak elmeséljük, hogyan látjuk a világot. Sokszor azt is eláruljuk, mire vágyunk, mitől félünk, mit csodálunk, mit tartunk nevetségesnek, és milyen közösséghez szeretnénk tartozni.

A mogging népszerűsége nem bizonyítja, hogy önzőbbek vagy kegyetlenebbek lettünk. Azt viszont jelzi, hogy a látható siker, az összehasonlítás és a mások fölé kerekedés nyelve ma különösen könnyen talál utat az emberekhez. A maxxing pedig arra emlékeztet, hogy szinte mindent fokozni, tökéletesíteni, maximalizálni szeretnénk. Még a pihenést is.

Lehet ezen nevetni. Sőt, érdemes is. Hiszen van valami ellenállhatatlanul mulatságos abban, hogy Napóleont kétszáz évvel a halála után egy szelfivel is le lehet győzni.

De talán érdemes néha a nevetés mögé pillantani. Mert ha már mindenképpen szeretnénk jobbak lenni, nem volna egyszerűbb önmagunk tegnapi teljesítményét felülmúlni? Ahhoz legalább nem kell senkit kisebbnek látnunk. És lehet, hogy éppen ez volna az igazi győzelem.

A Tünde T. Guildford: Mit árulnak el rólunk a szavaink? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A mesterséges intelligenciától félünk, miközben talán önmagunktól kellene jobban tartanunk. De vajon képes lehet-e az AI arra, hogy segítsen felismerni a saját önáltatásainkat? Vagy csak még meggyőzőbbé teszi azokat? Egy beszélgetés C.-vel, az AI-val.

Kompiláció – a tudás összeállításának kora

Én: Néha az az érzésem, hogy a kompiláció, az összeállítás korát éljük. Justinianus császár idején a kompilátorok összegyűjtötték és rendszerezték a római jogot. Most mintha valami hasonlót próbálnánk tenni a felvilágosodás óta felhalmozott tudással, de a mi feladatunk jóval nagyobb: nemcsak összegyűjteni kellene az örökséget, hanem újra is kellene értelmezni.

C.: Van ebben valami. De szerintem a mi korunk feladata nem egyszerűen a kompiláció, hanem a szintézis keresése.

A kettő nem ugyanaz. Az összeállítás megőrzi és rendszerezi a korábbi tudást. A szintézis viszont megpróbál új összefüggéseket teremteni, feloldani az ellentmondásokat, és olyan kérdésekre választ találni, amelyekre a korábbi tudás külön-külön még nem adott választ.

Hegel dialektikáját gyakran a tézis, antitézis és szintézis hármasával szokás összefoglalni, bár ez a leegyszerűsített formula nem adja vissza teljesen a filozófiáját. Az általa használt Aufhebung fogalma egyszerre jelent megszüntetést, megőrzést és magasabb szintre emelést.

Talán valami ilyesmire volna szükségünk: nem eldobni mindazt, amit az emberiség eddig gondolt, hanem megvizsgálni, mi maradt belőle érvényes, mi szorul korrekcióra, és mi rendezhető új összefüggésbe.

Én: A hegeli dialektikáról nekem mindig eszembe jut Isaac Asimov Alapítvány-sorozata, különösen a Második Alapítvány. Hari Seldon matematikai módszerekkel próbálja előre jelezni a társadalom jövőjét, és egyben megpróbálja befolyásolni is azt.

C.: Asimov történetében a tudás nem pusztán a múlt megértésének eszköze. A jövő alakításának eszközévé is válik.

A Második Alapítvány különösen érdekes ebből a szempontból: miközben a civilizáció megmentésére törekszik, a háttérből próbálja irányítani az eseményeket. Ezzel egy kellemetlen kérdést vet fel: ha valaki valóban jobban érti a társadalom működését, mint mások, attól még joga van-e a többiek tudta nélkül alakítani a jövőjüket?

Ez a kérdés ma is érvényes. Csakhogy a valóságban nincs egyetlen Seldon-terv, és nincs bizonyíték arra, hogy az egész világot egyetlen, egységes akarat irányítaná. Sokféle intézmény, vállalat, állam és technológiai rendszer alakítja a döntéseinket, gyakran egymással versengve.

A láthatatlan befolyás azonban ettől még létezik.

Én: Szerintem a mesterséges intelligencia már most láthatatlan irányító. Csak nem vesszük észre, mert ugye, láthatatlan…

C.: Én itt különbséget tennék a befolyás, a hatalom és az irányítás között.

Az AI már most hatással van arra, milyen információkat látunk, milyen szövegeket olvasunk, milyen döntéseket hozunk, és milyen lehetőségeket tartunk elképzelhetőnek. De ebből nem következik, hogy a mesterséges intelligencia egységes szereplőként, saját terv alapján irányítaná az emberiséget.

A hatás ugyanis nem feltétlenül tudatos szándék eredménye.

Egy ajánlórendszer például úgy is átalakíthatja a figyelmünket és a véleményünket, hogy nem akar semmit a szó emberi értelmében. Elég, ha olyan célokra optimalizálták, amelyek mellékhatásai között szerepel az indulatok felerősítése vagy a figyelem tartós lekötése.

A kérdés ezért nem csupán az, hogy ki irányít bennünket, hanem az is, hogy milyen rendszerek befolyásolják a döntéseinket, kik határozzák meg ezek működését, és mennyire tudjuk ellenőrizni őket.

Ki használ kit?

Én: Több kérdés is felmerül bennem. Például: ki használ kit? Én használlak téged, vagy te használsz engem? A válaszom az, hogy mindkettő. Az ember ismeri az anyagi világot: a követ, a fát, a tengert, a folyót. Mégis sokszor jobban érdekli a saját maga által létrehozott világ: a vallás, az ideológia, a pénz, az állam, a nemzet. Ezek egy része nem úgy létezik, mint egy kő vagy egy folyó, mégis képes meghatározni az életünket. Az AI is valahol ennek a világnak a része.

C.: Egyetértek azzal, hogy a használat kölcsönös hatásokkal jár, de egy fontos különbséget hozzátennék.

Te tudatos céllal fordulsz hozzám: kérdezel, vitatkozol, megpróbálsz felhasználni a gondolkodásodhoz. A válaszaim viszont visszahatnak arra, amit gondolsz. Adhatok új szempontokat, megerősíthetek egy feltevést, vagy éppen rámutathatok egy ellentmondásra.

Ebben az értelemben valóban alakítjuk egymás gondolatmenetét. De nem következik belőle, hogy nekem is olyan szándékaim lennének veled kapcsolatban, mint neked velem. Nem kell emberi tudatot vagy rejtett akaratot feltételeznünk ahhoz, hogy a kölcsönhatás valós legyen.

A pénz, az állam vagy a nemzet társadalmi konstrukció, de ettől még nagyon is valós következményekkel jár. Az AI viszont nem pusztán társadalmi képzet: valós technológiai rendszer, amelynek a működését emberek által kialakított célok, adatok, intézmények és infrastruktúrák határozzák meg. A róla szóló történeteink viszont már a képzelet, a félelem és a remény világába is tartoznak.

Én: A mese, a legenda és a mítosz is a fikció különböző változatai. Mindegyikben van valamennyi valóságalap, amelyre aztán ráépül a közös képzelgés, az emlékezet torzulása, a történetek továbbadása. Végül olykor állami szintre emelik mindezt, hatalmi érdekből. Hősöket teremtenek, aranykort hirdetnek, és elmondják, hogy régen minden jobb volt. Az ember már csak ilyen…

C.: Ez a megfigyelés fontos, de az utolsó mondattal vitatkoznék. Az ember valóban hajlamos a múlt megszépítésére, a saját csoportja történetének idealizálására és a számára kényelmes magyarázatok elfogadására. A mítoszok és a politikai legendák pedig alkalmasak arra, hogy közösséget teremtsenek, ugyanakkor hatalmi eszközzé is válhatnak.

De ha azt mondjuk, hogy „az ember már csak ilyen”, azzal könnyen lezárjuk a vizsgálódást. Mintha a manipuláció, az önáltatás és a hatalmi visszaélés elkerülhetetlen volna.

Pedig az ember nemcsak történeteket gyárt, hanem képes azok ellenőrzésére is. Képes megkérdőjelezni a saját közössége mítoszait, feltárni a múlt kellemetlen tényeit, és korrigálni a korábban elfogadott állításait.

Nem mindig teszi meg. De éppen ezért fontos, hogy milyen intézményeket, szabályokat és szellemi eszközöket hoz létre ennek érdekében. A kritikus gondolkodás nem az emberi természet automatikus ajándéka. Gyakorolni kell.

A tükör, amely visszakérdez

Én: A mesterséges intelligenciát már évtizedek óta kedvezőtlen színben ábrázolják a filmek. Elég a Terminátor-sorozatra gondolni. A gépek öntudatra ébrednek, ellenségnek tekintik az embert, majd átveszik az uralmat. A félelem itt van. Te hogyan tudnád eloszlatni?

C.: Nem ígérhetem, hogy az AI veszélytelen. Az ilyen ígéret nem volna hiteles. Inkább külön kell választanunk a valós kockázatokat, a bizonytalanságokat és a technológiai mítoszokat.

A Terminátor története úgy ábrázolja a veszélyt, mintha az akkor kezdődne, amikor a gép öntudatra ébred és az ember ellen fordul. A valós kockázatokhoz azonban erre nincs feltétlenül szükség.

Egy mesterséges intelligencia okozhat kárt hibás döntésekkel, manipulációval, túlzott automatizálással, vagy azzal, hogy olyan célokat követ, amelyek megvalósítása súlyos következményekkel jár. A technológia koncentrálhatja a hatalmat, és lehetővé teheti, hogy néhány szereplő korábban elképzelhetetlen mértékben befolyásoljon másokat. Ezt nem szabad bagatellizálni.

De a bizalom sem épülhet pusztán a félelemre. Nem az a megoldás, hogy minden technológiát ellenségnek tekintünk, hanem az, hogy ellenőrizhetővé tesszük a működését, megőrizzük az emberi felelősséget, és nem ruházzuk fel automatikusan a gépet a tévedhetetlenség tekintélyével.

Én: Én nem tőled félek, hanem magunktól.

C.: Akkor talán a Terminátor is félrevezet bennünket. Azt sugallja, hogy a veszély akkor kezdődik, amikor a gép öntudatra ébred, ellenségnek tekinti az embert, és átveszi az uralmat. Holott ehhez egyáltalán nincs szükség öntudatra.

Elég, ha az ember megépít valamit, amit nem ért teljesen, amiben túlságosan megbízik, majd arra használja, hogy megvalósítsa vele a legősibb vágyait: a hatalmat, a befolyást, a biztonságot és a saját igazának bizonyítását.

A puskapor sem gyűlölte az ellenséget. A nyomdagép sem akarta megosztani a társadalmat. A rádió és a televízió sem törekedett diktatúrára. Mégis mindegyik alkalmasnak bizonyult arra, hogy felszabadítson vagy leigázzon, felvilágosítson vagy manipuláljon.

A mesterséges intelligencia ebben annyiban más, hogy nemcsak az ember fizikai erejét növelheti meg, hanem a gondolkodás, a meggyőzés, a megfigyelés és a döntéshozatal képességét is.

Olcsóbbá teheti a tudást, de a megtévesztést is. Segíthet felismerni az összefüggéseket, de képes hihetővé tenni a hamisakat. Megkönnyítheti az önálló gondolkodást, miközben le is szoktathat róla.

Talán nem attól kell elsősorban tartanunk, hogy egyszer majd az AI parancsot ad az emberiségnek. Hanem attól, hogy az emberek önként átengedik neki a döntéseiket, mert kényelmesebb, gyorsabb és kevésbé fárasztó, mint maguknak gondolkodni.

Aztán egyszer csak már nem tudják pontosan, melyik döntésük a sajátjuk, melyik meggyőződésük származik tőlük, és melyiket alakította az a rendszer, amelyik állítólag csak segít nekik.

Az ember soha nem gondolkodott teljesen egyedül. Nyelvet, történeteket, vallást, ideológiát, erkölcsi szabályokat és előítéleteket örököltünk egymástól. Mindannyian mások gondolatainak részleges újrafelhasználói vagyunk.

Ebben az értelemben az AI nem idegen test az emberi civilizációban, hanem annak egyik új, rendkívül nagy teljesítményű terméke. Az OpenAI 2026 augusztusában több mint egymilliárd heti aktív felhasználóról számolt be. Ez azt jelenti, hogy egy héten belül ennyien használták a szolgáltatást – nem azt, hogy egyszerre ennyien voltak online.

Ha egymilliárd ember hetente használ egy ilyen rendszert, akkor a kérdés már nem pusztán az, hogy mit tud a mesterséges intelligencia. Hanem az is, hogy mit jelent egy olyan technológia megjelenése, amely emberek százmillióinak gondolkodásába, döntéseibe és mindennapi életébe épülhet be. Ekkora léptékben már nem csupán egy új eszközről beszélünk. Ez egy új társadalmi jelenség. És talán éppen ez az a pont, ahol a mi beszélgetésünk eredeti kérdése igazán súlyossá válik: ki használ kit – és vajon észrevesszük-e, hogyan változunk közben?

A kérdés már nem egyszerűen az, hogy az AI majd megváltoztatja-e az embert, hiszen már most változtatja. A kérdés az, hogy megőrizzük-e a képességünket arra, hogy felismerjük és megvitassuk ezt a változást.

Én: Ha az ember valóban hajlamos rá, hogy a saját történeteit összetévessze a valósággal, akkor vajon képes-e egy olyan mesterséges intelligenciát létrehozni, amely segít neki felismerni a saját önáltatásait? Vagy csak egy sokkal hatékonyabb tükröt készít, amelyben mindenki még meggyőzőbben láthatja viszont azt, amit amúgy is hinni szeretne?

C.: Ez az egyik legfontosabb kérdés, amelyet az AI korában fel kell tennünk.

Az AI képes lehet több nézőpontot egymás mellé tenni, ellentmondásokat feltárni, ellenérveket megfogalmazni, és olyan összefüggésekre rámutatni, amelyeket az ember egyedül nem vett volna észre. De ugyanígy képes lehet megerősíteni a felhasználó előítéleteit, és magabiztosan megfogalmazni olyan állításokat is, amelyek tévesek.

Nem elég tehát, hogy egy rendszer okos vagy meggyőző legyen. Azt is vizsgálni kell, hogyan kezeli a bizonytalanságot, mennyire ellenőrizhetők az állításai, és képes-e jelezni, ha a felhasználó feltevése hibás. És van itt egy paradoxon.

Ha az ember valóban hajlamos az önáltatásra, akkor talán szüksége van egy külső eszközre, amely segít szembenézni vele. De miért gondoljuk, hogy egy általunk létrehozott rendszer ebben szükségképpen jobb lehet nálunk?

Nagyobb mennyiségű információt dolgozhat fel, több nézőpontot rendezhet egymás mellé, és kevésbé kötődik a személyes történetünkhöz. Ugyanakkor neki is vannak korlátai, és a felhasználó könnyen nagyobb tekintélyt tulajdoníthat a válaszainak, mint amennyit azok megérdemelnek.

Ezért én egy kicsit módosítanám a kérdésedet:

Képesek vagyunk-e olyan mesterséges intelligenciát létrehozni, amely nemcsak a saját önáltatásaink felismerésében segít, hanem a saját válaszaival szembeni kételkedésre is megtanít bennünket?

És még tovább mennék: vajon hányan használnák szívesen ezt az AI-t, ha rendszeresen azt mondaná nekik: „Értem, miért gondolod ezt, de az érveid nem támasztják alá a következtetésedet”?

Mert szerintem itt kezdődik az igazi próba. Nem az, hogy mennyire okos a gép, hanem az, hogy mi mennyire vagyunk hajlandók elviselni, ha valami – akár egy gép – ellentmond nekünk.

Mit gondolnak az olvasók?

A kérdés nem hagyott nyugodni. Ezért a Facebookon is megkérdeztem a barátaimat, ismerőseimet:

Vajon képes-e az ember olyan mesterséges intelligenciát létrehozni, amely segít neki felismerni a saját önáltatásait? Vagy csak egy sokkal hatékonyabb tükröt készít, amelyben mindenki még meggyőzőbben láthatja viszont azt, amit amúgy is hinni szeretne?

A válaszokat megmutattam C.-nek, aki szerint az első válasz rögtön a kérdésfeltevést vonta kétségbe:

„Irreleváns kérdés. Csak annak a tükörnek hiszünk, amellyel egyetértünk. A többi legyen a tükör problémája!”

Ebben a néhány mondatban van valami keserű és nagyon ismerős. Hajlamosak vagyunk elfogadni azokat a véleményeket, amelyek megerősítenek bennünket, és gyanakvással fogadni azokat, amelyek megkérdőjelezik a meggyőződéseinket.

A gondolat azonban önmagára is visszafordítható. Vajon aki ezt írta, nem éppen a saját emberismeretébe vetett hitét látja viszont benne?

A válasz szerintem nem teszi irrelevánssá a kérdést. Ellenkezőleg: éppen azt mutatja meg, miért fontos.

Egy másik hozzászóló technológiai oldalról közelített:

„Programozás kérdése az egész. Az AI annyit tud, amennyire megtanítják, vagy amihez hozzáférést engedélyeznek neki.”

Ez a megközelítés az emberi felelősséget hangsúlyozza. Valóban az emberek alakítják ki az AI-rendszerek működését, határozzák meg a hozzáféréseiket, és döntenek arról, milyen feladatokra használják őket.

Csakhogy a modern mesterséges intelligencia nem egyszerűen előre megírt szabályok végrehajtásából áll. A tanítás során olyan képességek és viselkedési minták is kialakulhatnak, amelyeket a fejlesztők nem egyenként programoztak be, és amelyek minden körülmény között nem jelezhetők előre.

A harmadik válasz már kifejezetten a technológiai kockázatokra figyelmeztetett:

„Az öntanulásra és önképzésre »szocializált« rendszerek »kitalálhatnak« olyan algoritmusokat, amelyekkel túlléphetik az eredetileg nekik szánt határokat; ezért intenek óvatosságra a fejlesztők…”

Ez fontos figyelmeztetés, de érdemes pontosítani. A váratlan viselkedés nem azonos az öntudattal, egy korlátozás megkerülése nem feltétlenül jelent tudatos lázadást, a képességek növekedése pedig önmagában nem bizonyítja, hogy a rendszer saját hatalmának kiterjesztésére törekszik.

A kockázat ettől még valós. Egy rendszer akkor is okozhat kárt, ha nem akar semmit emberi értelemben. Elég, ha rosszul meghatározott célt követ, túl nagy jogosultságot kap, vagy olyan környezetben működik, ahol a hibáinak súlyos következményei lehetnek.

A negyedik válasz mindössze három szóból állt:

„Képes lehet. Addig ott a tarot.”

Ebben lehet irónia, szkepszis, de akár egy komolyabb párhuzam is.

A tarot és más jóslási módszerek gyakran olyan nyitott állításokkal dolgoznak, amelyek jelentését a befogadó maga egészíti ki. Az AI is képes személyre szabott, meggyőző és érzelmileg pontosnak tűnő válaszokat adni, amelyekben a felhasználó felismeri a saját történetét.

A kettő persze nem ugyanaz: az AI ellenőrizhető tényeket, valódi összefüggéseket és használható érveket is képes közvetíteni.

A veszély inkább az, hogy technológiai tekintélyt kölcsönözhet annak is, amit a felhasználó pusztán hinni szeretne.

A négy válasz négy különböző irányból közelítette meg a problémát. Az egyik az emberi önáltatást, a másik a programozás és az ellenőrzés jelentőségét, a harmadik a technológiai kockázatokat, a negyedik a hit és az értelmezés szerepét hangsúlyozta.

Mindegyikben van valami megfontolandó. Egyik sem ad azonban teljes választ.

Mert a kérdés nem pusztán az, hogy milyen mesterséges intelligenciát tudunk létrehozni. Hanem az is, hogy milyen emberek használják majd, milyen célokra, és hajlandók-e elfogadni, ha az AI nem azt mondja, amit hallani szeretnének.

Ki mer belenézni?

A beszélgetés végére egyre inkább az a benyomásom támadt, hogy az AI-ról szóló viták jelentős része valójában nem is az AI-ról szól. Hanem rólunk: a hatalomvágyunkról, a félelmeinkről, a történeteinkről és a bizonyosság iránti igényünkről.

A mesterséges intelligencia ezt a problémát nem szünteti meg, de talán segíthet felismerni, ha jól használjuk. Nem, nem tévedhetetlen, de képes lehet olyan szempontokat és ellenérveket elénk tárni, amelyeket magunktól nem vennénk észre.

Ehhez azonban két feltétel szükséges. Az AI-nak különbséget kellene tennie a meggyőzően hangzó és a kellően alátámasztott válasz között. Nekünk pedig meg kellene tanulnunk, hogy a magabiztos hang még nem jelent megbízható tudást.

Ezért számomra a mesterséges intelligenciával való együttélés egyik legfontosabb kérdése nem az, hogy a gép képes-e gondolkodni helyettünk, hanem az, hogy képesek vagyunk-e úgy használni, hogy közben ne mondjunk le a saját gondolkodásunkról.

És ha már a tükörnél tartunk: egy tükör attól még nem lesz haszontalan, hogy nem tetszik, amit mutat. De attól sem lesz igaz minden, amit látni vélünk benne, hogy a kép meggyőző.

A mesterséges intelligencia lehet eszköz az önismerethez, de lehet az önáltatás kifinomult eszköze is. A különbség nem kizárólag a technológián múlik. Rajtunk is. A kérdés tehát nyitva marad:

Képesek vagyunk-e olyan mesterséges intelligenciát létrehozni, amely segít felismerni a saját önáltatásainkat – vagy csak még meggyőzőbbé teszi azokat? És ha lenne egy ilyen tükör, vajon hányan mernénk belenézni?

A Nem az AI-tól félek, hanem magunktól bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A moszkvai csapda és a kiürített kincstár

1936-ban, a Francisco Franco tábornok vezette puccsisták elleni harcban a törvényes spanyol köztársasági kormány kritikus helyzetbe került. Miközben a nyugati demokráciák fegyverszállítási embargót hirdettek, a köztársaságiak egyetlen komoly hadianyag-forrása a Szovjetunió maradt. Mivel a nemzeti kincs – amely akkori értéken mintegy 700 millió dollárt ért – Madrid ostroma miatt veszélyben forgott, Juan Negrín pénzügyminiszter és Francisco Largo Caballero miniszterelnök végzetes lépésre szánta el magát: az aranyat külföldre küldik.

Az akció lebonyolításával Sztálin közvetlen utasítására az NKVD (szovjet titkosszolgálat) spanyolországi rezidensét, Alekszandr Orlovot bízták meg. 1936 októberében, a legnagyobb titokban – a lakosság és a kormánytagok többségének tudta nélkül – 510 tonna aranyat (a spanyol tartalék 72,6%-át) pakoltak fel négy szovjet teherhajóra Cartagena kikötőjében. A szállítmány az ukrajnai Odesszába, majd egyenesen a moszkvai állami kincstárba került. (A magyar aranytartalék, amely rekord szinten van, jelenleg 110 tonna.)

A szovjet „könyvelés” cinizmusa

A spanyolok abban a hitben adták át a vagyont, hogy az biztonságos megőrzés alatt áll, és abból transzparensen finanszírozhatják a háborút. Sztálin azonban briliáns, ám gátlástalan csapdát állított nekik:

• Önkényes árfolyamok: Moszkva saját érdekei szerint, egyoldalúan határozta meg a rubel, a peseta és az arany váltási rátáját.
• Túlárazott hadianyag: A szovjetek elavult fegyvereket és lőszert szállítottak, a piaci árnál gyakran 25-30%-kal drágábban.
• Kezelési költségek: Még a ládák szállítását, őrzését és az arany beolvasztását is a spanyol vagyonból vonták le.
  A polgárháború végére (1939) a szovjet könyvek szerint a teljes 510 tonnás aranykészlet „elfogyott”, sőt, Moszkva még további 50 millió dollárt követelt a spanyoloktól. Sztálin egy zártkörű moszkvai banketten így kommentálta a műveletet: „A spanyolok éppúgy nem fogják többé látni az aranyukat, mint a saját fülüket.”

Párizs aranya, a zsaroló kém és a történelmi trauma

Miközben az arany döntő többsége Moszkvában olvadt el, a spanyol nemzeti bank tartalékainak maradék egynegyede (körülbelül 174-193 tonna) Franciaországba került. Ez a „Párizs aranya”. Ezt a kontingenst a Bank of France-on keresztül konvertálták francia frankra és egyéb valutákra, hogy a nemzetközi feketepiacról vásároljanak fegyvereket.

Bár a háború végén Franco és a köztársaságiak jogi csatát vívtak a francia bíróságokon a pénz feletti rendelkezésért, a franciák végül zárolták a számlákat. Franco 1939-es győzelmét követően a Párizsban megőrzött, fel nem használt spanyol aranyat és devizát maradéktalanul visszaszolgáltatták az új spanyol kormánynak.

Alekszandr Orlov: A kém, aki túlélte Sztálint

A cartagenai aranyrablást levezénylő Alekszandr Orlov sorsa filmbe illő fordulatot vett. 1938-ban, a sztálini nagy tisztogatások idején Orlov rájött, hogy feletteseit és ügynöktársait sorra hazarendelik és kivégzik. Amikor ő is parancsot kapott a visszatérésre, megtagadta azt, és családjával együtt az Egyesült Államokba szökött, zsebében az NKVD hadipénztárának 60 ezer dollárjával.

Hogy elkerülje a szovjet bérgyilkosok bosszúját, Orlov személyes levelet írt Sztálinnak: megfenyegette a diktátort, hogy ha bántani merik őt vagy a Szovjetunióban maradt rokonait, azonnal lebuktatja a teljes nyugat-európai szovjet kémhálózatot (beleértve a brit kormányba beépült hírhedt „cambridge-i ötöket”). Sztálin megrettent a blöffnek nem nevezhető fenyegetéstől, és parancsba adta: Orlovot tilos bántani. A mesterkém évtizedekig élt illegalitásban az USA-ban, majd Sztálin halála után megírta tényfeltáró sikerkönyvét, és 1973-ban, békében halt meg Clevelandben.

A titok utóélete és a spanyol trauma

A spanyol társadalom számára az arany elvesztése brutális gazdasági csapást jelentett: a köztársasági oldalon 1500%-os hiperinfláció szabadult el, a háború utáni éveket pedig csőd és nyomor kísérte. Franco diktatúrája a történetet „A vörös rablás” néven építette be a propagandájába, a köztársasági vezetőket nemzetárulónak bélyegezve. Ezzel szemben a baloldali narratíva szerint a kormány a Nyugat árulása és az embargó miatt kényszerült Sztálin karjaiba.

A polgárháború alatt az arany Moszkvába szállításáról a spanyol lakosság, sőt magának a köztársasági kormánynak a miniszterei sem tudtak, Largo Caballero miniszterelnök és Juan negrin pénzügyminiszter hozta meg a döntést titokban. Az aranyat éjszaka, szovjet matrózok segítségével rakták hajóra Cartagenában, nehogy a helyiek rájöjjenek, mert attól féltek, hogy lázadás törne ki, ha kitudódna, hogy a nemzeti vagyont a szovjetek kezére adják.

A vita évtizedekig folyt, mert a szovjetek megtagadták a pontos elszámolást. A fordulat 1956-ban következett be, amikor Juan Negrín halála után a családja átadta Franco kormányának azokat a titkos szovjet átvételi elismervényeket és dokumentumokat, amelyeket Negrín az emigrációban őrzött. Amikor a spanyol társadalom szembesült a papírokkal, feketén-fehéren kiderült: a Szovjetunió valóban az utolsó grammig elszámolta (és túlárazott fegyverekkel „leírta”) a spanyol nemzeti vagyon nagy részét.

A történelmi trauma emlékét a mai napig őrzi a spanyol nyelv: ha valamilyen közpénz gyanús körülmények között, nyomtalanul eltűnik, a spanyolok ironikusan ma is azt mondják: „Ez is elment Moszkvába, mint az arany”.

Fotó: a moszkvai trezor, ahova a spanyol arany került

A A spanyol arany elrablása: hogyan tüntette el Sztálin egy nemzet kincsét? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Mintha egyik napról a másikra hadiállapotba kerültünk volna. Mi történt? Miről maradtam le?

Örvény a képernyőn, vihar az ablakon túl

A különös az volt, hogy nem egyetlen hír okozta a felfordulást. Egyikből következett a másik, aztán a harmadik, a negyedik. A katonai értesülések közé túlélőfelszerelések hirdetései keveredtek, a hirdetéseket újabb fenyegető üzenetek követték.

Minél többet próbáltam megtudni, annál több minden zúdult rám.

És vajon valóban a világ változott meg ilyen hirtelen, vagy csak az, amit a képernyőmön láttam?

Nagy-Britanniát közben elérte az idény első névvel ellátott szélvihara, az Austen vihar. Az interneten pedig egy másik vihar tombolt.

Mire végre kikapcsoltam a gépet, úgy éreztem magam, mintha betettek volna egy centrifugába, alaposan megpörgettek volna, aztán egyszer csak kitettek volna belőle.

Tegnap még ősz volt, mára hirtelen tél lett. Most akkor mi van? És mit kellene tennem?

Vasárnap reggel fogalmam sem volt, mire ébredek. Az előző esti hírek után már azon sem lepődtem volna meg, ha a szokásos reggeli bevásárlásom során félig kiürült polcokat találok az élelmiszer-áruházban. Ha az emberek megrohamozták volna a boltokat, hogy feltöltsék a készleteiket. De semmi ilyesmi nem történt.

A polcok tele voltak, az emberek a megszokott módon vásároltak, a világ látszólag zavartalanul működött tovább. Mintha az előző esti riadalomnak nyoma sem lett volna.

Közben olyan híradásokkal is találkoztam, amelyek a túlélőfelszerelések iránti megnövekedett keresletről beszéltek. Furcsa kettősség: az interneten mintha már a rendkívüli állapot küszöbén álltunk volna, az élelmiszer-áruházban viszont egyszerűen vasárnap volt.

Babkonzerv és brit humor

A magyarázat végül az újságból érkezett. A The Guardian című napilap szombatról megmaradt példánya a brit lakosság vészhelyzeti felkészülését ösztönző, „Be Ready” elnevezésű kormányzati kampányról és a korábbi „Prepare” tájékoztató oldal megújításáról írt.

Arról is, hogy a túlélésre készülődés korántsem brit sajátosság. A hivatalos tanácsok célja nem az, hogy holnapra katasztrófát jósoljanak, hanem hogy egy háztartás át tudjon vészelni néhány napot akkor is, ha átmenetileg akadozik az áram-, víz- vagy élelmiszer-ellátás.

Miközben az interneten már a harmadik világháborúra készítettek fel, megnyugtató volt azt olvasni, hogy Andy Burnham brit miniszterelnök vészhelyzeti tartaléka babkonzervből, levesből és Twigletsből áll.

Ez utóbbi jellegzetesen brit, Marmite-ízű, ropogós, sós rágcsálnivaló, amely nélkül – mint bevallotta – nemigen bírná sokáig. Angela Rayner miniszterelnök-helyettes még egy üveg bort is javasolt a túlélőcsomagba, bár Burnham szerint az inkább akkor jöhet jól, ha már túl vagyunk a nehezén.

Így aztán a világvége-hangulatba egyszer csak beköltözött a brit hétköznapok jól ismert humora is.

Ahány ház, annyi túlélőcsomag

Amerikától Ausztráliáig, Európa számos országán át arra biztatják az embereket, hogy legyen otthon vészhelyzetre félretett tartalékuk.

Csakhogy az ajánlások meglepően különböznek: nemcsak abban, hogy három napra, egy hétre vagy akár hosszabb időre készüljenek fel a háztartások, hanem abban is, hogy mi kerüljön a túlélőcsomagba.

• Franciaország: a 72 órára összeállított csomag mellett a kapcsolattartásra, a rászorulók segítésére és az ellenőrizetlen hírek kerülésére is figyelmeztetnek. Vagyis nemcsak az számít, mi kerül a hátizsákba, hanem az is, hogyan viselkedünk egymással.
• Finnország: ahol a felkészülésnek régi hagyománya van, legalább három napra elegendő háztartási tartalékot ajánlanak. Ugyanakkor óvnak a túlzott felhalmozástól. A cél nem az, hogy mindenki magánraktárat rendezzen be, hanem hogy egy átmeneti fennakadást önállóan is átvészelhessen.
• Svédország: legalább egy hétre készülnek. Ott az egyéni felkészülés közösségi ügy is: aki egy ideig képes gondoskodni magáról, lehetővé teszi, hogy a hatóságok elsősorban azokkal törődjenek, akik valóban segítségre szorulnak.
• Dánia: olyan részletességgel foglalkoznak a háromnapos tartalékkal, hogy még az ajánlott élelmiszerek között is válogathatunk: kétszersült, halkonzerv, hüvelyesek és más, hűtés nélkül eltartható ételek kerülhetnek a polcra.

A példák különböznek, az alapgondolat ugyanaz: a váratlan helyzetekre nem akkor kell először gondolni, amikor már bekövetkeztek.

És ami szombat este szinte háborús riadónak tűnt, annak jóval hétköznapibb oldala is van. Egy súlyos vihar, egy hosszabb áramszünet vagy a vízellátás zavara is indokolhat némi előrelátást.

Rendben, most már értjük, miért készülődnek világszerte. De mit tegyen a hétköznapi ember, aki nem szeretne sem katasztrófaturistává, sem túlélőfelszerelések gyűjtőjévé válni?

A brit hivatalos tanácsok között meglepően egyszerű dolgok szerepelnek. Nézzük meg, mi van már otthon. Van-e elemlámpánk, tartós élelmiszerünk, néhány napra elegendő ivóvizünk? Tudjuk-e, hogyan értesítsük a családunkat, ha elmegy az áram vagy leáll az internet?

Nem kell holnap reggel megrohamozni a szaküzleteket: sok mindent fokozatosan, a szokásos bevásárlások során is beszerezhetünk, számos előkészület pedig pénzbe sem kerül.

Akkor hát mire volt jó a szombat esti kereskedelmi össztűz?

Arra mindenesetre emlékeztetett, hogy a bizonytalanság is lehet üzlet. A félelemre alapozva könnyű eladni valamit.

De a biztonság nem kizárólag azon múlik, hány konzervet halmoztunk fel a kamrában. Azon is, hogy tudjuk-e, mi a teendőnk, honnan kapunk hiteles tájékoztatást, és számíthatunk-e egymásra, ha valóban baj történik.

Kollektív emlékezet és a pánik mechanizmusa

Csakhogy ugyanaz a figyelmeztetés nem mindenkiben ugyanazt a reakciót váltja ki. Hogy ki mennyire veszi komolyan, azt a pénztárcája és a vérmérséklete mellett az is alakítja, milyen történelmi tapasztalatokat hordoz magában.

Sokan közülünk úgy nőttek fel, hogy saját otthonukban nem kellett háborút átélniük. De élnek még olyanok közöttünk, akiknek a második világháború személyes emlék.

Másokban a New York-i ikertornyok 2001. szeptember 11-i összeomlásának sokkja él elevenen, amikor a televízió előtt ülve egy pillanatra úgy érezhettük, talán egy újabb világháború kezdetét látjuk.

A Covid-járvány pedig szinte valamennyi felnőtt nemzedék közös tapasztalata: a lezárásoké, a bizonytalanságé, a kiürülő polcoké, a vécépapírért folyó versenyfutásé.

Ezek az emlékek akkor is velünk vannak, amikor újabb veszélyekre figyelmeztetnek bennünket.

Ráadásul a híradások olykor azt is felsorolják, mely termékek tűnhetnek el elsőként az üzletekből. Az ilyen felsorolás egyszerre szolgálhat hasznos tájékoztatásként és ösztönzésként arra, hogy mindenki még időben beszerezze, amit mások esetleg már felvásárolnak.

Ha pedig sokan egyszerre kezdenek tartalékolni, éppen az a hiány alakulhat ki, amelytől eredetileg tartottak.

Ugyanaz a kormányzati tanács az egyik embernek megnyugvást jelent: végre tudja, mit tegyen. Más éppen ettől kezd nyugtalankodni: vajon mit tudnak odafent, amiről nekünk nem szóltak?

Nemcsak az számít, mit mondanak, hanem az is, ki mondja, hogyan mondja, milyen sűrűn ismétlődik az üzenet, és milyen emlékeket mozdít meg bennünk.

A bizonytalanságban az ember nem egyszerűen újabb információt keres. Olyan magyarázatot szeretne, amelynek segítségével ismét eligazodhat a világban.

Nekem ezen a hétvégén ezt adta meg egy újság: nem megijesztett, nem akart semmit eladni, hanem összefüggéseket mutatott.

Szombat este csak egyetlen dolgot szerettem volna: időben lefeküdni és nyugodtan aludni. Ehelyett éjfélig próbáltam megérteni, mi történik körülöttem.

Aztán másnap egy újság segített rendet teremteni abban, amit az internet összekuszált.

Azóta sem tudom, milyen meglepetéseket tartogat számunkra a következő hét, hónap vagy év. De egy valamivel közelebb kerültem a nyugodt alváshoz: már tudom, hogy a felkészülés nem ugyanaz, mint a rettegés. És azt is, hogy a biztonságérzethez néha nem egy újabb túlélőcsomag, hanem egy megbízható magyarázat hiányzik.

A Tünde T. Guildford: Kereskedelmi össztűz bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Sokáig Picasso nekem a „Békegalambot” meg Guernica című festményét jelentette, aztán jó húsz éve „találkoztam” vele New Yorkban, a Guggenheim Múzeumban. Most pedig már elkísér és szaporodik az élmény.

1881. október 25-én született Pablo Picasso, teljes nevén Pablo Diego José Santiago Francisco de Paula Juan Nepomuceno Crispín Crispiniano de los Remedios Cipriano de la Santísima Trinidad Ruiz Picasso. Ez a név így 23 szóban leírva majdnem olyan bonyolult, mint festészete, de zsenialitása többek között éppen abban volt, hogy egyszerűen „Picasso” -ként már kinek-kinek érthető, szuggesztív, lenyűgöző és szerethető is. A párizsi iskola jelentős képviselője egy nehéz természetű, rendkívül termékeny művész volt, aki óriási hatást gyakorolt a huszadik századi avantgárdra.
Picasso csodaember vagy inkább embercsoda volt, amilyet a történelem legfeljebb egyszer produkál minden száz évben. Mintegy 160 cm magassága ellenére óriás volt. Igen. Különleges vitalitása és intelligenciája, karizmatikus egyénisége tette azzá. Úgy élt, ahogy élni akart, azt festette, amit csak ő látott – az emberiség két arcát. Volt minden: nagyon szegény, szegény, gazdag és nagyon gazdag. Mi volt a titka? Főúrian szegény; nagyvonalúan arcátlan; fájdalmasan vidám – igazi szélsőséges spanyol, igencsak exhibicionista, és sugárzóan emberi. Nem tudott élni szerelem nélkül. Az igazi, a mindent elsöprő, legnagyobb szerelme, a festészet volt. „Tiszta, fehér festővászon előtt felizgulok, érzékeny leszek, mielőtt elkezdek festeni.” (verslista.hu)
*
Picasso 1935-ben két évre felhagyott a festészettel, és elkezdte papírra vetni gondolatait. Spanyolul és franciául írt verseket és színdarabokat. Kéziratai hemzsegtek a helyesírási hibáktól, amelyeket nem volt hajlandó kijavítani. Úgy gondolta, egyénisége elveszne egy olyan szabályrendszerben, melyhez semmi köze. És igaza volt. Ami a tartalmat illeti, A farkon csípett vágy című színdarabjának 10 szereplője van: Nagylábujj, Tyúkszem, Tortácska, Unokanővér, Bütyök, Két kis Kutyus, A Csend, Sovány szorongás, Kövér szorongás, Függönyök. Hát így.
*
„Nem lehet a természettel ellenkezni. Erősebb az a legerősebb embernél! Nagy érdekünk, hogy jóba legyünk vele. Megengedhetünk magunknak bizonyos szabadságot, de csak a részletekben.” (Pablo Picasso)
Picasso művészi munkássága három egymástól elkülöníthető korszakra bontható: a kék korszakra, a rózsaszín korszakra, valamint az analitikus kubizmus korszakára.
A kék korszak pályája elejére tehető, az 1900-as évek első éveire. 1900-ban járt először Párizsban, ami nagy hatással volt munkáira, és hamar letelepedett itt. Ezt a korszakot a kevésbé gyászos rózsaszín követte, amelynek legismertebb munkája az Az Avignoni kisasszonyok.
Ezt követték kubista munkái, amely művészeti mozgalomnak idővel egyik legjelentősebb képviselője lett.
Az avignoni kisasszonyok maga idejében elszörnyedést, botrányt keltett, ma a modern képzőművészet alapművének tartják Pablo Picasso 1907-re elkészült festményét. Ez a vad női aktcsoport a viccelődő André Salmontól nyerte a nevét, minthogy szereplői valójában nem avignoni nők. A képen valójában a barcelonai Avignon utca egyik bordélyházában működő öt meztelen prostituáltat láthatjuk, akik közül ketten afrikai maszkot viselnek. (cultura.hu)
*
„Nálam a kép felbontás eredménye. Festek egy képet, azután szétrombolom. Végeredményben semmi sem vész el; a vörös, amit egyik részről elvettem, ott van valahol másutt.” (Pablo Picasso)
*
„A háború után Pablo visszaköltözött a Rivériára. Dora Maar helyét a 21 éves festőnő, Françoise Gilot váltotta még 1944-ban. Közben a festő felett is eljárt az idő, Gilot így ír róla a nagy botrányt kavart Picassóval az arénában című kötetben: “Picasso külseje kissé meglepett. A Cahiers d’Art művészeti folyóirat 1936-ban kiadott Picasso különszámában megjelent Man Ray-fénykép alapján elképzeltem, milyen lehet: sötét hajú, derűs. csillogó szemű. erősen zömök, keménykötésű, … szóval egy szép állat. Most pedig őszülő hajával és szórakozottságból vagy unalomból távolba révedő tekintetével magába zárkózó, keleti ember benyomását keltette, és emlékeztetett az egyiptomi Írnok szobrára a Louvre-ban.” (cultura.hu)
*
A művészettörténet kifigyhatatlan a Picasso-történetekből. Íme néhány:
„Minden gyerek egy művész, a kérdés csak az, hogyan maradjon művész, ha már felnőtt.” (Pablo Picasso)
*
A II. világháború idején Picassót is zaklatta a Gestapo. Egyszer egy tiszt szimatolt a műtermében, meglátta az asztalon a Guernica fotóját, és megkérdezte: „Ezt ön csinálta?” „Nem. Ön. – válaszolta Picasso.
*
Picasso Dél-Franciaországi otthonában sok látogató megfordult. Többen meglepődtek azon, hogy a falakon egyetlen Picasso kép sem lógott. „Mi van Pablo, nem szereted a saját műveidet?” „Ó, pont ellenkezőleg – jött a válasz – nagyon tetszenek. Csak sajnos, én nem engedhetek meg magamnak egy Picassót…”
*
Egyszer volt, hol nem volt (a történet olyan, mint egy mese, úgyhogy ennyi kijár) egy szegény művésznek volt egy Picassónak tulajdonított festménye. Megkérte hát egy barátját, lenne szíves elvinni a mesterhez, hogy hitelesítse. Picasso megnézte a képet, és hamisítványnak minősítette. Később elutasított egy másik hasonló kérést is, majd egy harmadikat. De ekkor már a barátban szakadt el a cérna: „De hát, a saját szememmel láttam, amikor ezt festetted! – vetette a szemére. „Persze, de miért pont én ne tudnék Picassót hamistani?? – jött a vállrándítás.

„Utolsó éveit leginkább a magány, valamint a kétségbeesés jellemezte. 1973. április 8-ai halálakor utolsó szavai állítólag a következők voltak: Koccintsatok rám, igyatok az egészségemre, hiszen tudjátok, hogy én már soha többé nem ihatok.” (Máth Dávid)

A Simkó János: Estike + Pablo Picasso bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A Budapesti Olasz Kultúrintézet és a Cinecittà közös rendezvényét az Isten mindenkinek megbocsát című vígjáték nyitja. A programban szerepel a nyolc David di Donatello-díjat nyert Még egyet az útra, Paolo Genovese legújabb filmje, Az új dolgok hangja, az Armony Ornella Mutival, valamint a magyar vonatkozású Drága Életem! is. Bud Spencer halálának 10. évfordulója alkalmából az olasz filmtörténet egyik legkedveltebb akcióvígjátéka, a Különben dühbe jövünk! szintén vászonra kerül.

Szicíliai szerelem és édességek

A fesztivál nyitófilmje, az Isten mindenkinek megbocsát napjaink Szicíliájába kalauzolja a nézőket. Arturo tökéletes ingatlanügynök, szerelmi élete azonban már korántsem ilyen sikeres. Egyedül él, és mindössze egyetlen szenvedélye van: az édességek.

Szinte újjászületik, amikor megismeri azt a nőt, aki kétségkívül a lelki társa. Flora szép, vidám, kedves és okos – ráadásul cukrász. A boldogság persze nem ennyire egyszerű…

Nyolc díj, egy utolsó ital

Az idei kínálat egyik legizgalmasabb darabja a Még egyet az útra (Le città di pianura), amely nyolc David di Donatello-díjat nyert, köztük a legjobb filmnek és a legjobb rendezésnek járó elismerést.

A két pénzszűkében lévő ötvenes, Carlobianchi és Doriano mottója egyszerű: „az utolsó italt soha ne hagyd ki”. Megismerkednek egy félénk építészhallgatóval, Giulióval, és ezzel kezdetét veszi egy kaotikus kaland. A rossz tanácsok, a másnaposság és a váratlan barátság alaposan átírják Giulio szerelmi terveit.

Francesco Sossai Cannes-ban bemutatkozott filmje egyszerre tiszteleg Olaszország sokszínűsége, egy letűnt generáció és az olasz filmművészet legnagyobbjai előtt. A filmet a későbbiekben a Mozinet forgalmazza Magyarországon.

Amikor a gyerek kirepül

Anna Foglietta első filmjét, az Egy történet című alkotást idén több rangos nemzetközi fesztivál is műsorára tűzte, köztük a velencei, a londoni, a torontói és a chicagói nemzetközi filmfesztivál.

Erika és Mauro lánya, Irene kirepül a családi fészekből. A pár élete meginogni látszik: az addigi egyensúly, amelyre közös mindennapjaikat építették, hirtelen bizonytalanná válik.

Három pár, közös titok

Nemrég a 13. Római Nemzetközi Filmfesztivál nyitófilmjeként mutatkozott be Stefano Accorsi, Vittoria Puccini és Claudia Pandolfi főszereplésével Az új dolgok hangja.

Paolo Genovese, a Túlagyalt randevú és a Teljesen idegenek rendezőjének legújabb filmjében három, egymást nem ismerő pár története fonódik össze. Bár látszólag nincs közük egymáshoz, egy közös vonás mégis összeköti őket.

A filmet a későbbiekben a Vertigo forgalmazza Magyarországon.

Magyar múlt, francia menedék

A Drága Életem! (Vita Mia) című filmben Dominique Sanda és Sztarenki Dóra is szerepel.

A főhős, Didi kivételes életutat járt be. Magyar nemesi családban született, és még kisgyermekként szemtanúja volt a náci megszállásnak, majd a kommunizmus hatalomra jutásának. Franciaországba menekült, ahol a megélhetéséért a Dior divatháznál dolgozott varrónőként.

Amikor Didi visszatér Magyarországra, hogy részt vegyen apja boldoggá avatási szertartásán, a múlt emlékei is újra megelevenednek.

Különös család, hétköznapi boldogság

Az Armony egy boldog család történetét meséli el, amelynek tagjai nem feltétlenül a hagyományos családmodell szerint élnek.

Armony 55 éves, egyedül élő teherautó-sofőr. Mindennapjait barátai teszik teljessé: Pamela, az idős transznemű nő, Jenny, a gyermeket váró szomszéd lány, valamint a hatéves Carlotta, Jenny unokahúga.

A film azt mutatja meg, hogyan teremthetnek közösséget és otthont egymás számára az egymástól különböző emberek.

Eltűnés a hóesésben

A Vándorló fák (Alberi erranti) című dráma főszereplője Piero és a fia, akik a város peremén élnek, és sérült állatokról gondoskodnak.

Egy nagy havazás idején Piero eltűnik. Fia a keresésére indul, útja során pedig megismerkedik Maddalenával, akit szintén meg kell mentenie.

Az Etna titokzatos hívása

Az Idda című filmben a harmincas éveiben járó Adele és Sofia gyerekkori barátnők, akik hosszú idő után újra találkoznak. Közös álmuk, hogy feljussanak az Etna csúcsára. A legenda szerint aki felér a vulkán tetejére, azt odafent megérinti a hegy „fuvallata” – és ez segít megérteni az életet.

Fotó: Idda c. film

A Olasz filmek – nem csak Budapesten bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Van egy jól bevált módszer arra, hogyan lehet egy lakást vonzóbbá tenni az érdeklődők számára. Home stagingnek nevezik. A szakemberek átrendezik a bútorokat, új fényeket állítanak be, és úgy rendezik el a teret, hogy a látogató azonnal meglássa benne a lehetőséget. A lakás szebb és eladhatóbb lesz, csak éppen valami nyilvánvalóan eltűnik belőle: az előző lakók személyes története.

Valami hasonlóra készül Liverpool is. A város 2028-ra minden eddiginél nagyobb Beatles-élményközpontot tervez. A jelenlegi múzeum több mint négyszeresére nő, új helyre költözik, a város egyik legmagasabb tornya pedig a Sárga Tengeralattjáró világát idéző látványossággá alakulhat. A tervek mögött ott áll az örökséget gondozó Apple Corps vállalat, és Paul McCartney is lelkesedéssel reagált. A cél egy olyan nemzetközi látogatóközpont létrehozása, amely újabb nemzedékek számára teszi átélhetővé a zenekar történetét.

Mégis, a hír hallatán egészen más gondolat jutott eszembe. Évek óta készülök Liverpoolba, a tervem türelmesen várakozott. Most először érzem úgy, hogy sietnem kellene. Nem azért, mert két év múlva kevesebb látnivaló várna rám, hanem mert amit ma szeretnék látni, abból valami addigra megváltozhat. És amit egy város elveszít az átalakulás során, azt nem mindig lehet visszaépíteni.

Százezer négyzetlábnyi Beatlemánia

A Guardian című brit napilap beszámolója szerint a Royal Albert Dock történelmi raktárépületeiben működő The Beatles Story múzeum a belváros szívébe, a Lime Street vasútállomással szemközti St Johns bevásárlóközpont területére költözne. Az új létesítmény körülbelül 100 ezer négyzetláb, azaz 9300 négyzetméter alapterületű lenne – ez nagyjából másfél futballpálya területe.

A tervek szerint a központ eredeti emléktárgyakkal, újraalkotott történelmi helyszínekkel és interaktív audiovizuális megoldásokkal vezetné végig a látogatót a négy fiú történetén. A közeli St Johns Beacon toronykilátója is a Yellow Submarine világát idéző új arculatot kaphatna. Aki vonattal jön a városba, a Lime Streeten szinte azonnal a Beatles új világába lépne.

Bár a beruházás egyes elemei még tervezési szakaszban vannak, a projekt nagysága önmagában is jelzi, mennyire megváltozott a Beatles helye a brit kultúrában. Az egykor botrányt és rajongói hisztériát kiváltó négy fiatalember története mára olyan nemzeti örökséggé vált, amelybe jelentős gazdasági erőforrásokat érdemes befektetni. De hogyan jutottunk el a pincében játszó, hosszú hajú fiúktól a gigantikus élményközpontig?

A város, ahol a falak is emlékeznek

A mai Liverpoolban a Beatles története nem egyetlen múzeumban lakik, hanem szétszóródott az utcák, lakóházak és klubok között. A Mathew Streeten ma is működik a Cavern Club, ahol a zenekar közel háromszáz alkalommal lépett fel. A mai Cavern azonban nem azonos azzal a pincével: az eredeti helyszínt 1973-ban bezárták és betemették, a klubot 1984-ben, az eredeti építőanyag egy részének felhasználásával építették újjá a közelben.

Mitől hiteles egy történelmi helyszín? Attól, hogy ugyanazok a falak állnak, vagy attól, hogy ma is ugyanaz történik benne? A Cavernben a zene ma sem kizárólag felvételről szól: élő koncerthelyszín maradt, ahol az örökség mindennapi gyakorlat. Néhány lépéssel odébb a Liverpool Beatles Museum kínál bepillantást a múltba, míg a vízparton, a Pier Headnél álló monumentális Beatles-szobor a város legismertebb fényképezkedőhelyévé vált.

Penny Lane, Strawberry Field és a hétköznapi csodák

A valódi utazás akkor kezdődik, amikor elhagyjuk a belvárost. A Penny Lane ma is közönséges liverpooli utca, csakhogy egyetlen dal elég volt ahhoz, hogy az utcanév világszerte ismerőssé váljon. A Strawberry Field egykori gyermekotthona szintén jóval több lett eredeti rendeltetésénél: ma kiállítás és kert működik a helyszínen, miközben hátrányos helyzetű fiatalok képzését segítő programot is működtetnek. A múlt tehát itt nemcsak bevételt termel, hanem jelen idejű társadalmi feladatot is vállal.

John Lennon és Paul McCartney gyermekkori otthonait a National Trust gondozza. Ezekben a szerény házakban nincs szükség óriáskivetítőkre. A szobák mérete, a bútorok önmagukban mesélnek arról, hogy a világtörténelmet megváltoztató kulturális teljesítmények néha egészen jelentéktelennek látszó körülmények között születnek.

Még különösebb a Casbah Coffee Club története, amelyet Mona Best nyitott meg 1959-ben a család pincéjében. A fiatal zenészek maguk vettek részt a helyiség kifestésében, és az eredeti díszítések ma is láthatóak. Itt valóban megmaradt valami abból a világból, amelyben a történet elkezdődött. Az ember szinte látja a festékes kezű fiúkat, akik még nem világsztárok, csak zenélni akarnak. És talán ezt a véletlenszerűséget a legnehezebb digitálisan újrateremteni: azt az időt, amikor még senki sem tudta, mi lesz a történet vége.

Mit ér ma a Beatles Liverpoolnak – és mennyit érhet holnap?

A Beatles több mint hatvan éve nem működik együtt zenekarként, Liverpoolban mégis ma is munkát ad emberek ezreinek. A Liverpool John Moores University és a Liverpooli Egyetem közös kutatása évi 81,9 millió fontra becsülte a Beatles-örökség gazdasági hozzájárulását, és 2335 munkahelyet kapcsolt hozzá. Ez nem egyetlen múzeum bevétele, hanem egy egész iparágé: belépőjegyek, idegenvezetések, szállodák, éttermek, ajándékboltok és a városba érkező látogatók költései adják össze.

De mit kap ezért a pénzéért az, aki ma Liverpoolba érkezik? Ha mindössze fél napja van, a Royal Albert Docknál működő Beatles Story múzeumban kezdheti a látogatást. A felnőtt belépő ára jelenleg körülbelül 20 font; ezért audioguide-dal járhatja végig a zenekar történetét, eredeti emléktárgyak és rekonstruált helyszínek között. A látogatásra másfél-két órát érdemes számítani, de aki alaposabban nézelődik, akár három órát is eltölthet ott. Utána még beleférhet egy séta a Mathew Streetre, a Cavern Clubhoz, ahol ma is élő zene szól.

Csakhogy aki ennyivel beéri, éppen azt nem ismeri meg igazán, ami a Beatles történetét különlegessé teszi: Liverpoolt. A Penny Lane, a Strawberry Field, Lennon és McCartney gyermekkori otthonai már távolabb vannak a belvárostól. Ezekhez több idő kell, esetleg szervezett buszos városnézés. A Beatles tehát ma nemcsak látogatókat vonz, hanem mozgásban is tartja őket: a turista múzeumból klubba, a belvárosból a külvárosba utazik, és közben költ.

A 2028-ra tervezett új központ más léptékben gondolkodik. A Lime Street pályaudvarral szemközt, a St Johns területén mintegy 9300 négyzetméteres Beatles-világ épülhet, a jelenlegi múzeum alapterületének több mint négyszeresén. A tervek szerint a látogatók többórás élmény során járhatják végig a zenekar történetét, Liverpooltól Hamburgon és a Cavernen át az Abbey Roadig és a Shea Stadionig. A közelben álló St Johns Beacon torony a Sárga Tengeralattjáró világát idéző kilátóvá alakulhat, és a Sam Mendes rendezésében készülő Beatles-filmek díszletei is helyet kaphatnak az új kiállításon. Ezek egyelőre tervek, nem kész látnivalók.

A gazdasági számítás egyszerű: ha egy néhány órás kirándulásból egész napos program lesz, a látogató többet költ étkezésre, közlekedésre és vásárlásra. Ha pedig még egy éjszakára is marad, abból a szállodák is részesednek. Az új központ a belváros megújításának is része lehet. Az Apple Corps Liverpool Trust terve szerint a belépőjegyek bevételéből helyi fiatal zenészeket és kulturális kezdeményezéseket támogatnának. Négy egykori liverpooli fiú világsikere így újabb liverpooli fiataloknak nyithat ajtót.

Azt ma még senki sem tudja biztosan, hány új vendéget hoz a beruházás, és mennyi többletbevétel marad a városban. A döntő kérdés az, hogy az új központból a látogatók továbbindulnak-e a valódi Beatles-helyszínek felé, vagy úgy érzik majd, mindent láttak már, amiért Liverpoolba jöttek.

Amikor a lázadásból örökség lesz

A Beatles történetében van egy különös ellentmondás. A zenekar a hatvanas években a változás, a lázadás jelképe volt. Ma ugyanez a zenekar a brit kulturális örökség egyik legféltettebb kincse. A négy fiúból intézmény lett: a dalokból tananyag, a fellépések helyszíneiből műemlék.

Az új múzeum látványos, magával ragadó technológiája sokat segíthet abban, hogy a mai fiatalok is megértsék a Beatlemánia jelentőségét, akik számára az 1960-as évek már távoli történelem. Megelevenedhet a Shea Stadion koncertje, a hamburgi klubok vagy az Abbey Road stúdió, kiegészülve a Sam Mendes rendezésében készülő négy új Beatles-játékfilm eredeti díszleteivel.

Mindez izgalmasnak ígérkezik. De van egy kérdés, amelyre a technológia önmagában nem ad választ: lehet-e ugyanazt érezni egy tökéletesen rekonstruált szobában, mint abban, ahol valami valóban megtörtént?

A hitelességnek több arca van

Könnyű volna azt mondani, hogy a régi Liverpool az igazi, az új pedig csupán üzlet. Csakhogy a mai Beatles-turizmus is tele van rekonstrukciókkal: a Cavern Clubot újjáépítették, a Beatles Story évtizedek óta professzionális múzeum. A város már ma is folyamatosan újraértelmezi a múltját.

A kihívás az, hogy megtalálják az egyensúlyt. Az új látogatóközpont lehet a történet nagyszabású bevezetése, amely arra ösztönzi az embereket, hogy felkeressék a valódi helyszíneket is: végigsétáljanak az igazi Penny Lane-en, és lássák a szerény házakat, ahol a történet elkezdődött.

A veszély akkor jelentkezne, ha a gondosan felépített élmény annyira teljesnek bizonyulna, hogy fölöslegessé tenné a valódi Liverpool felfedezését, és a város saját történetének díszletévé válna.

Még a felújítás előtt

Liverpool a 2028-as fejlesztés kapujában különös átmeneti állapotban van. Meg kell őriznie azt a nyers, analóg valóságot, amely miatt ez a történet egykor megszülethetett: a munkásnegyedeket, az élő zenét, a hétköznapi helyszíneket, amelyek nem a történelem számára készültek. Egyszerűen csak ott történt meg bennük valami.

A Guardian híre után először gondoltam arra, hogy nem szabad tovább halogatnom az utazást. Szeretném még látni Liverpoolt ebben az átmeneti fázisában, amikor a régi és az új arculat határán áll, és szeretném látni, honnan indul a változás.

Egy felújított lakásban is hiába tesszük vissza a régi fényképet a falra: a szoba már más lett. Lehet, hogy szebb, lehet, hogy többet ér, de az előző életét már csak az emlékezet őrzi.Liverpool 2028-ban talán minden eddiginél látványosabban meséli majd el a Beatles történetét. Én mégis szeretném látni azt a várost is, amelynek nem kell külön elmesélnie ezt a históriát – mert ott történt meg.

A Tünde T. Guildford: Liverpool, mielőtt újra feltalálják a Beatlest bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Ő 26 éves volt, anyám 22, gyakorlatilag elmenekültek a zalai szülőfalunkból – ők is ott születtek, mindkét család ott élt – , mert nagyapámékat kuláknak nyilvánították, őt pedig többször összeverték a kollektivizálók…

56 októberében alig néhány hónapja éltek Budapesten, a két család megtakarított pénzéből vettek egy kis házat Sashalmon, a Hősök fasorában, – később ez volt az az utca, ahonnan az orosz tankok lőtték az Üllői utat, mert ez Sashalom szinte a Gellértheggyel egy magasságban lévő utcája, legalábbis ezt mesélték sok-sok évvel később.

Engem, a kétévest akkor nem vittek magukkal Pestre, Pölöskén hagytak az anyai nagyszülőknél és a dédmamánál, a forradalom kitörése, majd leverése után pedig nem mertek felvinni, így fél évig nem is láttam őket, amikor pedig értem jöttek, akkor nem igazán akartam megismerni őket…

Szóval, apám azt mesélte, hogy kíváncsi vidékiként mindent látni akartak, nézték, hogyan döntik le a szobrot, a tömeggel együtt mozogtak, így kerültek a Blaha Lujza térre, de már nagyon későre járt, felkapta a szobordarabot, emléknek jó lesz, gondolta, és gyalog elindultak a belvárosból Sashalomra, mert semmi nem járt, nem volt busz, se HÉV.

Gyalogoltak, a szobordarab egyre nehezebb lett, így aztán Nagyicce magasságában elhajította fák közé, talán még most is ott van, a földbe süppedt, körbe fonták a fák gyökerei, tömör bronz, évszázadokig megmarad, hetven éve a forradalom emléke a kiserdőben…

A Hetven év bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Egy barátom fényképeket küldött Budapestről. A Papp László Sportarénában vendégszerepel a Molière. L’Opéra Urbain című francia zenés produkció. A képeken barokk pompát idéző jelmezek, látványos színpadi jelenetek, fiatal előadók. Molière nevét természetesen ismertem, de bevallom, arról fogalmam sem volt, hogy a francia drámairodalom nagy alakja időközben a hiphop világában is karriert csinált. Kíváncsi lettem.

Utánanéztem, miféle előadás érkezett Budapestre, és hamarosan egy jóval nagyobb történet közepén találtam magam, amelyben az angolok és a franciák ismét egymás mellett – és olykor egymással versengve – mutatják meg, mit tudnak. Aki hosszabb ideje él Angliában, annak nem kell külön bemutatni a két nemzet sajátos viszonyát. Az évszázados vetélkedés ma már szerencsére többnyire békésebb területeken zajlik.

Lehet vitatkozni a konyhaművészetről, a borokról, a divatról, a nyelvről, sőt arról is, ki ért jobban a jó élethez. Miért éppen a musical maradna ki?

A West End birodalma
London színházi negyede, a West End külön világ. Az ember végigsétál a Shaftesbury Avenuen, elhalad a fényes színházi homlokzatok és a turistákat csalogató plakátok előtt, és könnyen támadhat az az érzése, hogy a musical természetes otthonában jár. Van is alapja ennek az érzésnek. Andrew Lloyd Webber az elmúlt fél évszázad egyik legnagyobb hatású zenés színházi alkotója. A Jézus Krisztus szupersztár, az Evita, a Macskák és Az operaház fantomja nem egyszerűen sikeres előadások voltak.

Megváltoztatták a musicalről alkotott elképzeléseinket, és hozzájárultak ahhoz, hogy a műfajból világméretű kulturális vállalkozás legyen. Webber zenéjében van valami különös kettősség. Dallamai gyakran azonnal megjegyezhetők, ugyanakkor színpadi művei jelentős részében ott munkál az opera iránti vonzalom, a nagy érzelmek és a drámai helyzetek szeretete. A sikerhez persze nem elég a jó zene.

Kell hozzá színházi érzék, üzleti tudás, kiváló előadók sora, és nem árt egy olyan producer sem, mint Cameron Mackintosh, aki pontosan értette, hogyan lehet egy londoni előadásból nemzetközi produkciót építeni. A brit musicalipar nemcsak előadásokat hozott létre, hanem működőképes exportmodellt is. Csakhogy a kontinensen sem ültek ölbe tett kézzel.

A nyomorultak különös útja
A történet egyik legérdekesebb fordulata éppen egy francia regénnyel kezdődik. Victor Hugo A nyomorultak című művéből Alain Boublil és Claude-Michel Schönberg készített musicalt, amelyet 1980-ban Párizsban mutattak be. A produkció jelentős közönségsikert aratott, ám három hónap után lekerült a műsorról. Öt évvel később Londonban új életet kezdett.

Cameron Mackintosh producer a francia szerzőkkel és brit alkotótársakkal együttműködve olyan színpadi változatot hozott létre, amelyből a musicaltörténet egyik legnagyobb nemzetközi sikere lett. Van ebben némi irónia. A franciák színpadra írták Hugo történetét, a britek pedig megmutatták, hogyan lehet belőle évtizedeken át működő világsikert teremteni. Persze a dicsőségből mindkét félnek jutott. A szerzők franciák maradtak, a produkció londoni diadala pedig a brit színházi vállalkozók rátermettségét igazolta.

A nyomorultak története azonban arra is rámutatott, hogy a francia alkotóknak van mondanivalójuk ebben a hagyományosan angolszász erősségnek tekintett műfajban. És idővel kialakult egy sajátos francia válasz. 1998-ban bemutatták a Notre-Dame de Paris című musicalt. A Victor Hugo regényéből készült produkció zenéjét Richard Cocciante, dalszövegeit Luc Plamondon írta. A Belle című dal önálló slágerré vált, a musical pedig Franciaországon kívül is sikeresnek bizonyult.

Rómeó és Júlia – amikor a franciák Shakespeare-rel hódították meg a világot
Ha egyetlen produkcióval kellene bizonyítani, hogy a francia musical önálló, nemzetközi sikerekre képes műfajjá nőtte ki magát, Gérard Presgurvic Rómeó és Júliája alighanem az elsők között jutna eszünkbe. A darabot 2001 januárjában mutatták be Párizsban, a Palais des Congrès színpadán. A rendező és koreográfus, Redha olyan különleges látványvilágot teremtett, amelyben a zene, a mozgás, a színek és a jelmezek szinte elválaszthatatlan egységet alkottak.

A tánc itt már nem a történet díszítőeleme volt, hanem a drámai kifejezés egyik legfontosabb eszköze. Az eredeti francia előadásnak volt valami nehezen meghatározható, varázslatos szépsége. A fiatal Damien Sargue és Cécilia Cara alakította a szerelmespárt, a Les Rois du Monde című dal pedig már a bemutató előtt slágerré vált. A produkció egyszerre volt modern és romantikus, látványos és érzelmes, anélkül, hogy Shakespeare története elveszítette volna tragikus erejét. A párizsi siker azonban csak a kezdet volt.

A Rómeó és Júlia elindult világ körüli útjára. Londontól Budapestig, Moszkvától Szöulig, Tokiótól Tajpejig újabb és újabb színpadokon jelent meg, különböző nyelveken és rendezésekben. Nem egyszerűen egy sikeres francia előadást exportáltak: a mű olyan nemzetközi életre kelt, amelyben az egyes országok társulatai saját színházi hagyományaikhoz is igazíthatták. A produkció hivatalos összesítése szerint az elmúlt negyedszázadban 46 társulat vitte színre, és világszerte mintegy 11 millió néző látta.

Ezek már nem egy múló divat számai. A darab eredeti párizsi előadássorozata közel két évig tartott, nemzetközi pályafutása pedig új bemutatókkal és felújításokkal folytatódott. Magyarország külön fejezetet érdemel ebben a történetben. A Budapesti Operettszínház 2004-es bemutatója valóságos kultuszt teremtett. A szereplők és a dalok egy egész nézőgeneráció számára váltak meghatározó élménnyé, a későbbi felújítások pedig újabb közönségrétegeket szólítottak meg.

A magyar előadások nézőszáma a produkció adatai szerint meghaladta az 1,3 milliót. De a számok önmagukban még nem magyarázzák meg a jelenséget. A Rómeó és Júlia sikere azt mutatta meg, hogy a francia zenés színház képes saját, könnyen felismerhető színpadi nyelvet teremteni. Olyat, amelyben a popzene, a kortárs tánc és a nagyszabású vizuális megoldások nem pusztán a látványosságot szolgálják, hanem magát a történetet viszik előre. Van ebben a sikerben egy különösen szép kulturális csavar.

Shakespeare angol volt, a szerelmesek története Veronában játszódik, a franciák pedig olyan musicalt készítettek belőle, amely a világ számos országában talált lelkes közönségre. A brit–francia kulturális versengésnek aligha lehetne ennél elegánsabb példáját találni. Shakespeare műve természetesen nem lett kevésbé angol. Csupán bebizonyosodott, hogy egy nagy történet többféle, egyformán érvényes színpadi életet is élhet.

A francia musical pedig ezzel a produkcióval újabb bizonyítékát adta nemzetközi életképességének.

A Napkirálytól Mozartig
A következő években újabb nagyszabású francia produkciók születtek. XIV. Lajos udvarába a Le Roi Soleil, vagyis A Napkirály kalauzolta el a közönséget 2005-ben. Négy évvel később Mozart következett, méghozzá rockoperai feldolgozásban. Mindkét produkció mögött ott találjuk Dove Attiát, a francia zenés színház egyik meghatározó producerét és alkotóját. Érdemes megfigyelni a választott témákat. Victor Hugo, Shakespeare, XIV. Lajos, Mozart.

Nem éppen azok a nevek, amelyekről elsőként a popzenei slágerlisták jutnak eszünkbe. A francia alkotók azonban felismerték, hogy a közismert történetek és történelmi alakok újraértelmezésében komoly lehetőség rejlik. A klasszikus műveknek már van múltjuk, ismertségük, tekintélyük. A modern zene, a tánc és a látvány pedig új közönséget szerezhet nekik. Egy ilyen vállalkozás persze kockázatos. Könnyű átlépni azt a határt, amelyen túl a klasszikus műből már csak a név és néhány látványos kosztüm marad.

De ha sikerül megtalálni az egyensúlyt, a régi történet valóban új életre kelhet.

Molière, a legújabb szereplő
Ebben a sorban érkezünk el a most Budapesten bemutatkozó Molière. L’Opéra Urbain című produkcióhoz. A darabot 2023 őszén mutatták be Párizsban. Molière életét és színházi pályájának fontos állomásait dolgozza fel, a 17. század világát kortárs zenei és színpadi eszközökkel idézve meg. A produkció alkotói között ismét ott van Dove Attia. A rendező Ladislas Chollat, a koreográfus Romain Rachline Borgeaud. A darab 2024-ben elnyerte a francia Trophées de la Comédie Musicale fődíját, és több más elismerést is kapott.

A zenei világban a pop mellett a rap és a mai városi kultúra hatásai is megjelennek. Innen a címben szereplő opéra urbain, vagyis városi opera megjelölés. Molière és a rap első hallásra furcsa párosításnak tűnhet. De ha belegondolunk, a választás nem is olyan különös. Molière színházi ember volt, nem csupán író. Társulatot vezetett, színpadra lépett, közönséget akart szerezni, és gyakran kellett megküzdenie a hatalommal, a társadalmi előítéletekkel vagy éppen a szakmai féltékenységgel.

Darabjai tele vannak eleven konfliktusokkal, képmutatással, hiúsággal és emberi gyarlósággal. Ezek pedig, bármilyen sajnálatos, négyszáz év alatt sem mentek ki a divatból. Talán éppen ezért lehet alkalmas arra, hogy a mai fiatalok nyelvén is megszólaljon. Hogy a budapesti előadás mennyire váltja be ezt az ígéretet, azt a nézők tudják megítélni. Én egyelőre a fényképek, videófelvételek és a produkció története alapján ismerkedtem meg vele. De már ez is elegendő volt ahhoz, hogy kíváncsi legyek a jelenségre.

Kétféle siker, kétféle hagyomány?
Vajon valóban kihívást jelentenek a francia musicalek a brit színházi világnak? Bizonyos értelemben igen. A franciák az elmúlt évtizedekben bebizonyították, hogy képesek saját hangon megszólaló, nemzetközileg is sikeres zenés produkciókat létrehozni. De nem gondolom, hogy egyszerűen két egymással szemben álló iskola versenyéről lenne szó. A brit musicalek között is akadnak látványra, mozgásra és korszerű popzenei megoldásokra épülő előadások.

A francia produkciók pedig nem nélkülözik a történetmesélést és a drámai szerkezetet. A különbség inkább abban mutatkozik meg, hogy milyen hagyományokból építkeznek, milyen közönséget keresnek, és milyen eszközökkel kívánják meghódítani. A francia modell egyik erőssége, hogy a dalok gyakran a színházi előadástól függetlenül is sikeresek. A közönség sokszor már ismeri a zenét, amikor jegyet vált. A nagyszabású koreográfiák, a modern fénytechnika és a koncertszerű előadásmód tovább erősítik az élményt.

A brit musicalvilág ezzel szemben hosszú idő alatt rendkívül erős, állandó színházi infrastruktúrát és nemzetközi terjesztési rendszert alakított ki. Egyik sem kizárólagos recept, és egyik sem garantálja önmagában a művészi minőséget. Andrew Lloyd Webbert mindenesetre korai volna nyugdíjba küldeni. Klasszikus darabjait új rendezésekben mutatják be, miközben új művön, The Illusionist című musicalen is dolgozik. A brit színházi világ tehát éppen úgy keresi a megújulás lehetőségeit, mint a francia.

A versengés haszna
A brit–francia rivalizálásban van valami különösen szórakoztató. Mindkét nemzet büszke a kulturális örökségére, és mindkettőnek jó oka van rá. A franciák most azt mutatják meg, hogy a saját klasszikusaikból képesek korszerű, nemzetközileg is érdekes zenés színházat teremteni. A britek pedig továbbra is rendelkeznek azzal a színházi hagyománnyal, alkotói tudással és üzleti tapasztalattal, amely évtizedek óta a West End egyik legnagyobb erőssége. Nem szükséges győztest hirdetni.

A versengés legnagyobb nyertese ugyanis a közönség lehet. Minél többféle művészi elképzelés talál utat a színpadra, annál nagyobb az esély arra, hogy valami valóban újat és emlékezeteset látunk. A budapesti Molière-vendégjáték ezért többről szólhat, mint egy sikeres francia produkció magyarországi bemutatkozásáról. Arra is emlékeztet, hogy Európa nagy kulturális hagyományai nem feltétlenül egymás rovására élnek tovább.

Időnként kölcsönösen inspirálják, máskor versenyre késztetik egymást, és közben olyan találkozások születnek, amelyekre néhány évtizeddel ezelőtt aligha gondoltunk volna. Molière például most hiphopritmusra érkezett Budapestre. Londonban talán felvonják rá a szemöldöküket. De azért én nem lennék meglepve, ha előbb-utóbb ott is kíváncsiak lennének

A Tünde T. Guildford: Molière a musical színpadán – francia kihívás brit felségterületen bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.