Nehezen tudom elképzelni, hogy Humphrey Tonkin 70 éves. Aki ma találkozik vele, mint ahogyan az velem is történt nemrég Budapesten, ma is egy fiatal, energikus, nagytudású személyiséget lát benne, akinek még a haja színe is csak alig válto­zott az elmúlt évtizedek alatt: azaz a világos szőkéből világos ősz lett.

A születésnap alkalmából bizonyára sokan fog­ják pozitívan értékelni professzori interlingvisztikai, szervezői és szerkesztői munkásságát; az eszperantó nyelv, az eszme és a mozgalom szolgálatában kifejtett tevékenységét. Valóban, kevés olyan kiváló képességű emberrel büszkélkedhet a világ eszperantó mozgalma, mint a TEJO (Tutmonda Esperantista Junulara Organizo, azaz az Eszperantista Fiatalok Világszervezete; alakult 1938-ban Rotterdamban), majd az UEA (Universala Esperanto-Asocio / Egyetemes Eszperantó Szövetség, Rotterdam, 1908; (a nyitó képen a szövetség székháza) egykori első számú tisztségviselője.

Számomra azonban a számos személyes talál­kozó közül a legemlékezetesebb az 1960-as évek ele­jén történt, amikor Humphrey talán első ízben járt Budapesten. A Magyar Eszperantó Szövet­ség akkori vezetői úgy találták helyesnek, hogy a legné­pesebb ifjúsági eszperantó klub vezetőjét (Esperanto Klubo Studenta, az egyetemisták és főiskolások eszperantó-klubja), azaz engem bízzanak meg azzal, hogy a fiatal amerikai eszperantistát Buda­pesten kalauzoljam. Humphrey 1956-ban, míg én két évvel később, 1958-ban lettem eszperantista és rendkívül érdekelt a nyelv kialakulása, előtörté­nete és a mozgalom története, amelyről 1956 után csak az „öregebbektől” lehetett informálódni. A beszélgetések rendszerint úgy zajlottak le, hogy az egyik-másik „nagy öreg” félrehívta az ifjú érdek­lődőt és szinte fülbesúgva mondott el egy-két történetet a 20-as, 30-as években történtekről. A kezünkbe került eszperantó nyelvű újságok, folyóiratok, képeslapok többsége a második világháború előtt jelent meg és megsárgult, gyűrött példányait kézről-kézre adták a tulajdonosai.

Az 1956-ban, hosszú szünet után Magyarországon újból engedélyezett eszperantó mozgalom a múltjából élt. És ez a múlt, noha olyan személyiségeket tudhatott a magáénak, mint Baghy Gyula, Kalocsay Kálmán, Balkányi Pál, Kökény Lajos, Szathmári István a mozgalmi ismereteink ezzel szinte ki is merültek. Kapcsolataink az 50-es évek végének és a 60-as évek elejének külföldi mozgal­maival szinte jelentéktelenek voltak. Próbáltunk levelezni a szomszédos, szocialista országok fi­ataljaival, akik ugyanúgy féltek a „nemzetközi kapcsolatoktól” és egy olyan levelező partnertől, akivel minden jel szerint igen kis esély nyílott a személyes találkozóra, hiszen a határok gyakorla­tilag le voltak zárva és még a szomszédos orszá­gokban élő családtagok meglátogatásához is hivatalos meghívólevél kellett és akkor sem volt biztos, hogy az „illetékes szervek” esetleg nem tartják fölöslegesnek az utazást.

És akkor, 1962-ben egy fiatal és lelkes eszperan­tistának lehetősége nyílik arra, hogy élőben talál­kozhat egy valódi „amerikaival”, aki ráadásul fiatal és még eszperantista is. Ez akkor, minden kétséget kizárólag, olyan volt, mintha egy igazi marslakó jött volna el hozzánk.

A kezdeti meghatódottság után számos pozitív meglepetés ért. Az első, hogy mindketten kifogásta­lanul megértettük egymást – eszperantóul. A második, hogy egy hasonló korú, gondol­kodású fiúval beszélgethettem, akit többé-kevésbé ugyanaz foglalkoztatott, mint engem. A harmadik meglepetés pedig a volt, ahogyan Humphrey mesélt az eszperantó mozgalom alakulásáról és a nyelv elterjedéséről a világban. Csodaként hallgattam a beszámolót a tőlünk nyugatra lévő országok, de főleg a német, a francia, az angol és az olasz eszpe­rantisták életéről, a kongresszusok, össze­jövetelek, események megszervezéséről.

Nem emlékszem ma már pontosan, hogy ezek a beszélgetések két vagy három napig tartottak, de abban biztos voltam, hogy az eszperantót érdemes volt megtanulnom, a nemzetközi nyelv eszméje cso­dálatos és praktikus és a mozgalom az a hely, ahol „van mit keresni” a korombeli fiataloknak.

A beszélgetések végén Humphrey fel­vetette: mit szólnék egy párizsi meghíváshoz, amelynek házigazdája egy hétre valamelyik jótékonysági szervezet lenne. Mivel akkor a budapesti egyetem bölcsészettudományi karának voltam a hallgatója, az ötlet úgy ért, mint derült égből a villámcsa­pás! Párizsba menni és élőben látni mindazt, amit csak filmeken nézhettünk és amiről csak könyvekből olvashattunk (Verne Gyula, Ale­xander Dumas, Eugène Sue, Victor Hugó), ez szinte hihetetlennek tűnt föl a számomra. És mikor? – kérdeztem félénken. Akár szeptember elején, de lehet októberben is, mondta Humphrey, attól függően, hogy az egyetemi tanulmányaid mikor teszik azt lehetővé.

Rendkívül bol­dog voltam és szinte a levegőben jártam, de ismerve az akkori magyarországi viszonyokat, még egyszer rákérdeztem: és ki fogja küldeni a meghívólevelet?

Á, az nem probléma – mondta Humphrey, arról majd én, illetve a Caritas gondoskodik.

Másnap azzal búcsúztunk el, hogy várjam a le­velet és az ősszel készüljek az utazásra. A hírről ter­mészetesen nem szóltam senkinek, miközben alig bírtam magamban tartani. Eltelt vagy három hónap, amikor a postás egy borítékot hozott fran­cia bélyeggel. Örömmel vettem át a levelet, ami valóban csak egy boríték volt, és az is nyitva. A fel­irat szerint a „levél tartalma elveszett, mert a bo­ríték nem volt lezárva”. Nem értettem. Hogyhogy nem volt lezárva, hiszen a borítékon látszott a ra­gasztás. Hogyan veszhetett el a tartalma, ami min­den bizonnyal az én meghívólevelem volt?

Mivel a téma igen kényes volt, nem mertem senkinél sem érdeklődni. Egyedül az egyik idős eszperantistát kérdeztem meg, akiről tudtam, hogy néhány évvel azelőtt a Belügyminisztérium­ban dolgozott és tudhatott az ilyenfajta „levélelveszésekről”. S. úr türelmesen végighallgatott, majd némi gondolkodás után kijelentette: „örülj neki, hogy így alakult. Lehetett volna sokkal rosszabb is”. Hogyhogy rosszabb? – kérdeztem. Úgy, hogy megkapod a levelet és beadod az útlevélké­relmedet. Ezt természetesen 2-3 hónap múlva elutasították volna, de egyidejűleg felírtak volna egy listára, amelynek résztvevői „gyanúsaknak” minősülnek és éveken keresztül nemcsak Te, de még a szüleid sem kaphattak volna útlevelet.

Megszeppenve hallgattam az idős, tapasztalt belügyes eszmetárs okfejtéseit, majd lehajtott fejjel bandukoltam haza. Az, hogy az „öregnek” milyen igaza volt, csak eggyel tudom bizonyítani. Nyáron, az iskolai szünetben, egy iskolai kirándulást szerveztek a baráti Lengyelországba. Érdekes módon én nem kaptam útlevelet. Pedig dr. Zamenhof földjére szívesen utaztam volna, mint eszperantista.

De kellett nekem Párizs! Még ha csak gondolat­ban is!

Pár évvel később, 1963 nyarán Bulgáriában, Vracában rendezték a TEJO-kongresszust, majd Szófiában az eszperantisták világkongressszusát. Ezeken, mint a magyar eszpe­rantisták küldöttségének tagja vehettem részt. Itt lehettem életemben első ízben „Eszperantóországban”, ahol mindenki ugyanazt a nyelvet beszéli, ugyanazokért az eszmékért lelkesedik és ugyanazon mozgalom tagja.

A 60-as évek második felében külföldi ösztöndíjat kaptam és az egyetem befejeztével sokat és gyakran utaztam külföldre. Párizsban 1969-ben jártam először… (És időközben megszerzett angol, eszperantó, francia, indonéz, lengyel, orosz felsőfokú állami nyelvvizsgával diplomataként a nagyvilágban.)

A későbbiekben, aktív eszperantista életem elmúlt fél évszázadában sokszor találkoztam Humphreyval különböző országokban és rendezvényeken. Ültünk sokszor egy bizottságban, vet­tem részt közösen szervezett megmozdulásokon, vezettünk szemináriumokat, vitaköröket.

Nagyon sok kedves és kellemes közös élményünk van. Mindig örömmel hallgatom Humphrey előadásait, olvasom könyveit, cikkeit, annál is inkább, mivel egyik szakképzettségem nekem is bölcsész, azaz hivatalból foglalkozom irodalommal és nyelvészettel.

Később, miután a szocializmusnak nevezett társa­dalmi rendszer nemcsak Magyarországon, de egész Közép-Európában, sőt még az eszmét terjesztő Szov­jetunióban is összeomlott és életképtelennek bizo­nyult, második végzettségem alapján ENSZ-tisztviselő, majd hazám nagykövete lettem hét országban. Ma, ugyanúgy, mint Humphrey, egyetemi tanárként és nyugdíjas nagykövetként dolgozom és hálával gon­dolok arra a fiatal amerikai eszperantistára, aki párizsi utat akart szervezni nekem, ám nem rajtunk múlott, hogy a szép tervből akkor nem lett semmi.

Köszönöm Humphrey! Isten éltessen sokáig jó egészségben! Ha Párizsban jársz, gondolj arra, hogy évtizedekkel ezelőtt milyen hatást gyakoroltál egy fiatal magyar eszperantistára, aki azóta is őszinte híved mind Neked, mind az egyetemes eszperantó mozgalomnak, nemzetközi nyelvünknek és annak eszméjének.

(A fenti írás keletkezésének dátuma: 2009. december 2.)

A Világméretű Eszperantóország bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A Volánbusz Rt. sajtósai (itthon az ilyesmi szerfölött ritka, ezért elismerés illeti őket) nyomban válaszoltak:

„Kollégáink már dolgoznak a probléma mielőbbi elhárításán, melynek megoldásáig utasaink szíves türelmét és megértését kérjük.”

Olvasónk három nappal ezelőtt azt írta, hogy

# vagy helyezzék végre üzembe a régi buszokon megszokott és bevált (videós) utastájékoztatást

# vagy szereljék le a semmire sem használt képernyőket.

Volánbusz Zrt. szakembereinek mindössze 72 órájukba tellett a tájékoztató rendszer üzembe helyezése. Szeretnénk remélni, hogy nem csupán a város „11” jelű járatán, hanem a többin is kifogástalanul működik a rendszer, amiért olvasónk és bizonyára a városban utazó ezrek köszönetét ide írjuk.

Olvasónk a jó hírt a cikkünk vezető képével is bizonyította, hozzátéve egy újabb kérést: „elfáradtak” a győri buszok jó részén a járatjelző lámpák. Célszerű lenne fölújítani őket, hogy legalább ötven-száz méterről láthassák az utasok, melyik járat érkezik vagy áll a megállóban.

És ha már járatjelző: a budapesti helyi buszokhoz, trolikhoz hasonlóan elöl, hátul és oldalt is föl kellene szerelni az világító tájékoztatókat.

A Győri buszok: 72 óra elegendő volt bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A kérdőív összeállításakor teljes mértékben törekedtem az objektivitásra és az összes lehetőség megjelenítésére.
A kérdőív kitöltése anonim.
A teljes anonimitás megtartásának érdekében el sem kell küldeni a válaszokat, csak gondoljanak rá(m). 🙂
1. Van külön nappali és esti pizsamája?
a) van
b) nincs, ugyanabban vagyok egész nap
c) nincs, egy hete ugyanaz van rajtam 0-24
2. Minden nap szokott fésülködni?
a) igen
b) csak az online videóbejelentkezések előtt
c) nem
3. Naponta hányszor nyitja ki a hűtőajtót?
a) nincs hűtőm
b) nem nyitogatom, mert nincs benne semmi
c) nem tudom kinyitni, mert elé van pakolva a sok wc papír
4. Egy nap hányszor vacsorázik?
a) pontosan mi számít vacsorának?
b) háromszor
c) már nem számolom
5. Nők részére: Élvezi, hogy nem kell melltartót hordani?
a) határozottan igen
b) máskor sem hordok
c) nem, mert így nagyon melegíti a hasam
5. Férfiak részére: Élvezi, hogy nem kell naponta borotválkoznia?
a) igen
b) igen
c) igen
6. Naponta hányszor mos kezet szappannal?
a) már nem számolom
b) fertőtlenítő folyadékot használok szappan helyett is
c) nem hiszek az ilyen kuruzslásban
7. Hányféle krémet próbált már ki a szappantól kiszáradt kezére?
a) az összeset…is
b) csak a kacsazsírban hiszek
c) semmilyent, jól tűröm a fájdalmat
8. Egy nap hányszor veszik össze a családtagjaival?
a) a szomszéd is a családhoz tartozik?
b) külön-külön vagy összesen?
c) mióta bezártam őket a szekrénybe, egyszer sem
9. Honnan gyűjt információt ahhoz, hogy mit főzzön a családnak?
a) az éttermi szórólapok menüit olvasgatom
b) kiszagolok a lépcsőházba, hogy a szomszédok mit főznek
c) akárkivel beszélek email-en vagy telefonon, megkérdezem mit evett aznap
d) nincs rá szükségem, már fénnyel táplálkozunk
10. Gondolt már arra, hogy kipróbál valamilyen tudatmódosításra alkalmas szert, csak azért, hogy elviselje a jelenlegi helyzetet?
a) soha nem gondolnék ilyenre, csak néhány pohárka pálinkát szoktam inni, de azt is csak orvosilag, mert fertőtlenít
b) milyen nap is van mam
c) amióta nutellás-xanaxos kapucsínót iszok minden étkezés helyett, már nem gondolkodom ilyeneken

Köszönöm az el nem küldött válaszokat! 😀

A Egy fiatal egri szociológus tréfás kérdőíve bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Május 3-án hozzám is megérkezett a Windows-frissítés (1803-as verzió). Telepítés után folyton újraindította számítógépet, ezért csak úgynevezett „tiszta telepítés”-ről lehetett szó, ami azzal járt együtt, hogy számítógépemen „tabula rasa”-t csinált, vagyis néhány program kivételével mindent törölt a partícióról.

Nagy keservesen, napokig tartó programtelepítések és beállítások után végre olyan lett a gép, mint volt a frissítés előtt. Illetve csaknem olyan… Ugyanis egyetlen program nem úgy működött, mint a frissítés előtt. Én dokumentumok készítéséhez Office XP-t használok.

Hogy miért ezt, arra több indokom is van. Először is: ezt a programot is annak idején megvettem, s eredeti CD-je ma is megvan. Másodszor részprogramjait (Word, Excel és Power Point) jól ismerem és kezelem. (Még makrót is tudok készíteni, ami nem nagy művészet ugyan, de hasznos.)

A fiam programozó, de hosszas kísérletezgetés után feladta, hogy a Word nálam nyomtasson.

A hét elején telefonon felhívtam a Microsoft Kft.-t. A telefonos ügyintéző (nevét már nem tudom, de ez nem is fontos), miután hosszasan ecseteltem tapasztalataimat, s elmondtam, hogy ez a Windows-frissítés óta van így, rákérdezett, hogy milyen Office-terméket használok. Miután közöltem, válasza ez volt: Office XP-t használni olyan, mintha a gyorsvonatok korában lóvasúttal akarnék közlekedni. (Ha netán a Cég megtámadna, figyelmükbe ajánlom, hogy a beszélgetésről hangfelvétel készült, amelyet visszahallgathatnak.)

Problémámra sem érdemi, sem vélelmező választ nem kaptam.

Ezek után 3 nappal később hívtam a HP telefonos szolgálatát. Miután közöltem, hogy a nyomtatóprogram újratelepítése után a nyomtató mindenhonnan (képszerkesztő programok, PDF, de még a „Jegyzetfüzet” is) nyomtat, kivéve az Office-t, ezt a választ kaptam: Jobb egérkattintás a Word-ikonra, a legördülő menüben válasszam a „Futtatás rendszergazdaként” menüpontot, s a Word nyomtatni fog.

Megtettem, s azóta is vidáman nyomtatja a nyomtatóm a Word-dokumentumokat. (Persze az Excel-nél hasonlóan eljárva az XLS-dokumentumokat is.)

Ezt már csak önmagamtól kérdem: Miért kell mindez, ha a Windows-frissítés előtt nem kellett?

Remélem, addig nem halok meg (pedig már 85 éves vagyok), amíg ezt meg nem tudom.

Koncz László nyugalmazott pedagógus (koncz.l@digikabel.hu)

A Esetem a nyegle Microsofttal és a készséges HP-vel bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

(Szerző: Szabó Gyula) Ami új, az fejlődés, ami fejlődés, az szép. Ez a végsőkig szimplifikált, hangzatosnak tetsző, sőt, megjegyezhető szlogen lebeg Győrött, és a többség még be is veszi. Minél többször hallja, olvassa, végül rádöbben, hogy így van, így helyes. Minden, ami újonnan létesül tehát szép és hasznos a társadalom széles közege számára. Mára odajutottunk, hogy a köznép, akinek vakítására ezt az „evolúciós történetet” kitalálták, mostanra azt tekinti jónak és hasznosnak, egyúttal szépnek és üdvösnek is, amit a hatalom neki ajándékul, vagy fogyasztási cikknek szánt. (A képen:  Ezen a nyáron lesz a negyedik(!) éve, hogy a Dunakapu Delicatesse Ház-ra keresztelt épület üzemeltetőt találjon. Fennállása óta voltak ugyan „lakói”, de csak ezért, hogy ne tátongjon. Most ismét valamiféle mozgás kezdődött a Delicatesse-ben, de nem tudható a célja. Újra csak előtolul a kérdés: kinek szánták ezt az épületet? Mi volt létesítésének igazi célja? Mi indokolta egyáltalán az egész beruházást?)

Az ifjúsági olimpiai fesztivál(!) olimpiai faluja. A győri cipősdoboz-építészet egyik ékes példája. Érdekesség, hogy a képen látható kémény megmentésért a győri építészek hatalmas összefogást kezdeményeztek. A beérkező pályaművek készítői meg sem látták az ipari műemléknek számító, valamikor olajgyári kéményt. Az lebegett a szemük előtt, hogy miként lehet a társasházaknak nevezett dobozokba „integrálni”, és szép lassan eltüntetni a 19. század vége egyik utolsó mementóját.

Mert mi mást nyújthatnának a társadalom számára az innovatívnak hívott, és a 21. század formanyelvén nyilatkozó, kizárólag vasbetonban gondolkodók? Hát azt, amit az internetről összeollóztak, a Nyugat már rég levetett kliséit, ha tetszik, használt zoknijait. Mert amit a gazdag Nyugat elszigetelt kísérletnek szánt, az ezen a tájon követendő példa lett. Letisztult, mindentől megfosztott építészeti manifesztumokról kell itt szólni. Hazátlan, sőt kontinens nélküli formakísérletekből dermedt itt jövőt hirdető prófétai látomás.

A 21. századi Győrben ilyen egy evangélikus óvoda. A Szeretetház bejáratából is csak úgy „sugárzik a szeretet”. Az Insula Lutherana felújítására az állam 4700 millió forint támogatást adott.

Ez a szellem hiányában kizárólag a régi kozmopolita elvben képes gyökeret ereszteni. Mert a termék, amely az építészeti alkotási folyamat végén árucikké vált, csak anyaghasználatában és legfeljebb technikai felszereltségében különbözik „dicső” elődeitől (lásd pl. Sztálin-barokk). A produktum, tekintve csak a konténerekre hajazó lakódobozokat, még a bolseviknak hívott elődök „művészi” szintjét sem üti meg. Kívül hivalkodik talán, szolgálva a polgár helyett a sznobot, de belül élhetetlen lakókonzervnek, lakókaptárnak bizonyul.

Ez az épület óvoda. Még szerencse, hogy a homlokzatra rápingálták a nevét, különben azt gondolhatná az ember, hogy rendőrkapitányság, esetleg fogda, vagy üzletház.

Korunkat megelőzve az építészet értéket állított elő – lásd épített örökségünk! – ma profitot termel. Nemzeti keresztény kultúrkört hazudva szabadult ránk a legszélsőségesebb és szégyenül formáiban másolt, liberalizmusnak nevezett valami. – Gyümölcséről ismerszik meg a fa. Hát itt a gyümölcs beérett, már gyűjtik is be az (anyagi) hasznát mohó, szőrős kezek. Látunk itt – némi túlzással – suszterből lett primadonnát, kutyából lett szalonnát, profitéhes, hirtelen építészeti beruházókká lett vállalkozókat.

Nekünk, mai győrieknek még ezt a szintet is sikerült alulmúlni. Hiszen az előbb említett „kultúrkört” az építész szakma minden elv nélkül kiszolgálja.

Betonlépcső, betonlelátóval. Az elkerített részre már készülnek az új betonlépcsők, melyeken keresztül majd az új szökőkutakhoz érhetünk. Modern város szökőkút-sokaság nélkül? Ki hallott már ilyet?! Figyelemre méltó a belvárosi folyópart cső-villanyoszloppal körbeszegése is.

Elvekből nem lehet megélni – mondás vezérlő gyakorlattá lépett elő Győrött. Ha az egyik nemet mond, helyére pattan tíz másik. Csak egyet felejtenek el a számítógépes látványtervezők. Az épített környezet igenis visszahat az azt használókra. Ha a humánumot kifacsarjuk, és csak a profit a lényeg, a létrehozott mű nem emberi társadalmat, hanem egymással is acsarkodó, mindenre elszánt rablóbandát szül. A technokrata elvekre telepített, a Nyugat megunt formáit majmoló „teremtők” nem várost, hanem falanszot szülnek, amely elvadult használói révén infernális jövőnek kövezi az utat.

Mi, városvédők ezen antihumánus környezetben nem tehetünk mást, mint tiltakozó szavunkat hallatjuk. Protestálunk magáért az emberért, aki e diabolikus folyamatban immár nem cél, csak eszköz – és balek. Áldozata a szemfényvesztésnek, elviselője a következményeknek. A 21. század hamis ígérete nem elvet, csak hasznot formáz – zárul az Arrabona Városvédő Egyesület lapunkhoz eljuttatott véleménye.

Állam az államban? Víztükör-lakópark, Víziváros. A győri „elit” egyik lakhelye. A képen kerítésmagasítási igyekezet. Belül pompa, kívül meg mindegy?

A Vasbetonba merevedett világ(kép) – Győr többet érdemel(ne) bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Ezen a csalogatón jelent meg a szökőkút, a Pálffy- és Schwarzenberg-szobor, a Dunakapu téri óriás tükör, a Jedlik Ányos utcai maxi szódásüveg… valamint régi történelmi épületeink közül is néhány. Nyilván technikai okok miatt a sok kis mozaikkocka egyazon képnagyságban ábrázoltatik, egységesítvén a barokk építőművészet remekeként ismert karmelita templomot, a Széchenyi téri Mária-oszlopot és a szódásszifont. Az ábrák sajátságosan nyilatkoznak meg, mert egyik realisztikus kontúrrajzot szemléltet, a másik csak elnagyolt formát mutat.

Így, egymás mellé zsugorítva, az egész ábrasor az egalizálás, vagy még inkább az érdem nélküli felnagyítás és a vele párhuzamos nyomorítás látszatát kelti. Az ábrasor készítője nyilván megbízást kapott rá, hogy művében a múltnak a városra jellemző értékeit egységes szám- és méretarányban jelenítse meg a legutóbbi tizenkét év alkotásaival. Az ábrasort, mivel Győr hivatalos jelképsoráról van szó, nyilván rangos testületek zsűrizték, parafálták, mielőtt a regnáló közgyűlés védetté, hivatalossá tette.

A helyi média egyre többször hirdeti, hogy Győr is pályázik az Európa Kulturális Fővárosa címre. Ha már tavaly (sajnos) olimpiát nem sikerült is rendezni a folyók városában, csak európai ifjúsági olimpiai fesztivált, legalább legyen a valamikori Arrabona egy évre a kultúra egyik európai centruma. De jó lenne, ha sikerülne! Ráférne városra, országra egyaránt.

A városát szerető polgár érzése szerint az említett „modern” jelképsor is e szent célt hivatott szolgálni. Az ábrák közt a harmadik a híres Mária-oszlopot. (Győr legrégebbi köztéri szoborcsoportját 1686-ban készíttette el Kollonich Lipót győri püspök, aki Buda töröktől való visszavételének akart emléket állítani – olvasható városismertetőkben.) A Győr-logónak szánt ábra viszont (finoman szólva is) erősen stilizált, ennél fogva kellemetlen hatást kelt a vele szomszédos Pálffy-, Schwarzenberg-szobor naturalisztikus megjelenítése mellett.

De ez csak stiláris zavar, a baj az ábra igencsak súlyos hibája. A valóságban ugyanis Szűz Mária a gyermek Jézust és a jogart tartja a karjában, a logósor képén viszont – az ábrázolás arányaiból következően – Szűz Máriát deréktájon egy nagyjából másfél méteres kereszt döfi át.

Ráadásul, a szentek ábrázolása a sakktábla parasztfiguráiként legalább akkora sértés, mint az előző „aprócska” hiba. Mert lehet valamit eltéveszteni, tudatlanságból, primitivizmusból, akár alapismeretek hiányából adódóan helytelenül ábrázolni. A sokféle formában idézett latin mondás szerint „Errare humanum est”, azaz tévedni emberi dolog, ám imigyen folytatja: „…sed in erare perseverare in stultum esse”, azaz …de a tévedésben megmaradni butaság”.

Sajnálatos módon a számítógépes grafikákban ma jeleskedő fiatalnak a kereszténység jelképe nem az élő, feltámadt Krisztus, hanem pusztán a kereszt. Neki már Mária Országa nem sokat mond, talán nem is hallott róla. Kérjük vissza a honoráriumot a képsor készítőjétől? Akár.

Tévedni lehet, de nem a saját jelképeinknél és nem ekkorát. Mindenekelőtt a jelképsort elbíráló bizottság tagjainak kell(ene) elnézést kérniük, majd kalapjukat véve eloldalogniuk.

Vagy ha mégsem, akkor az is hihető, hogy a zsűri tagjai nem a keresztény-konzervatív kultúrkör felkentjei. Akkor viszont mit keresnek a város arculatát meghatározó döntnöki helyeken? Ilyen „fölkészültséggel” nem célszerű az iránymutatás: kevés hozzá a kultúra, amely ráadásul a lokálpatrióta szellemiségnek is híján van.

Egyébként meg előre az Európa Kulturális Fővárosa címért!

A A barokk város (kissé) ismerethiányos új logója bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.