Egy hét tudomány

Az orvosi kutatások közül a hét egyik legerősebb híre a stroke-kezeléshez kapcsolódik. A JAMA július 22-én közölt klinikai vizsgálata a mechanikus trombektómia alkalmazását vizsgálta olyan iszkémiás stroke-esetekben, amelyeknél az elzáródás nem a legnagyobb agyi erekben, hanem közepes vagy disztális érágakban jelentkezik. A téma azért fontos, mert a trombektómia az elmúlt években a stroke-ellátás egyik meghatározó beavatkozása lett, de nem minden betegcsoportnál egyértelmű, hol húzódik a haszon és a kockázat határa. A tanulmányt érdemes óvatosan kezelni: klinikai vizsgálatról van szó, nem általános terápiás ajánlásról, de jól jelzi, hogy a stroke-ellátás finomhangolása továbbra is aktív kutatási terület.

Az egészségügyi mesterséges intelligencia gyakorlati alkalmazásáról szól a JAMA Network Open tanulmánya is, amely a szepszisellátás minőségellenőrzésében vizsgált nagy nyelvi modellre épülő rendszert. A kutatás szerint a gyors, MI-támogatott kórlap-értékelés javíthatta egyes minőségi mutatók teljesülését, ugyanakkor a 30 napos halálozásban nem mutatott egyértelmű javulást. Ez a kettősség fontos: az MI hasznos lehet az adminisztratív és ellenőrzési folyamatokban, de ebből nem következik automatikusan, hogy közvetlenül jobb betegkimeneteket eredményez.

Az Alzheimer-kutatásban a Johns Hopkins Medicine kutatói betegsejtekből létrehozott agyi organoidokkal dolgoztak. Ezek a laboratóriumi idegszövet-modellek nem „miniagyak” a hétköznapi értelemben, hanem olyan kísérleti rendszerek, amelyekben emberi eredetű sejtek viselkedése és gyógyszerválasza vizsgálható. A kutatók azt nézték, miként reagálnak az Alzheimer-kórban érintett sejtekből növesztett organoidok az escitalopram nevű antidepresszánsra, amelyet a betegséghez társuló pszichiátriai tünetek kezelésében is alkalmaznak. A munka korai fázisú, de arra mutat, hogy a személyre szabott neurológiai kutatásban egyre nagyobb szerephez juthatnak a betegspecifikus sejtrendszerek.

Az antibiotikum-rezisztencia ellen is új irány körvonalazódik. A Cold Spring Harbor Laboratory és partnerei egy pghi-4 nevű kis molekulát vizsgáltak, amely a beszámolók szerint segíthet visszaadni a vancomycin hatását bizonyos rezisztens baktériumokkal, köztük az Enterococcus faeciummal szemben. A vegyület nem önálló csodaszer, hanem a rezisztencia egyik mechanizmusát gyengítő kémiai eszköz. Ez a megközelítés azért figyelemre méltó, mert az antibiotikum-fejlesztésben nemcsak teljesen új hatóanyagokra, hanem a régi szerek hatékonyságát helyreállító kombinációkra is szükség lehet.

A daganatkutatásban matematikai modellezés hívta fel magára a figyelmet. A City St George’s, University of London kutatói azt vizsgálták, javíthat-e a kezelésen, ha az orvosok nem várják meg, amíg a daganat ellenállóvá válik egy terápiával szemben, hanem időben másik kezelésre váltanak. A modell szerint az előre megtervezett váltás megnehezítheti, hogy egy rezisztens sejtcsoport átvegye az uralmat a tumorban. Fontos azonban: ez egyelőre modell, amelyet laboratóriumi és klinikai vizsgálatoknak kell követniük.

A közegészségügy és a környezettudomány határán mozog a Nature friss tanulmánya, amely az európai por- és aeroszolszennyezés egészségügyi hatásait vizsgálja. A sivatagi por nem pusztán látványos légköri jelenség: a levegőminőség romlásán keresztül egészségügyi kockázatot is jelenthet. Az ilyen kutatások jelentősége nőhet, mert a klímaváltozás, a szárazodás és a légköri folyamatok átalakulása a következő években újraírhatja a levegőminőségi kockázatokat.

A fizika és kémia határterületéről a Dalian Institute of Chemical Physics kutatása emelkedik ki. A Nature Materialsben közölt munka egy proton által segített energiaátadási mechanizmust ír le kvantumpontok és a hozzájuk kapcsolt molekulák között. A jelenség lényege, hogy a proton átmeneti mozgása összehangolhatja az elektronok viselkedését, és hatékonyabbá teheti az energiaátadást. Ha az eredményeket más rendszerekben is sikerül igazolni, a kutatás a fényvezérelt anyagtechnológiák, például a napelemek, lézerek vagy katalitikus rendszerek fejlesztésében lehet fontos.

Az informatika és a robotika területéről az MIT CSAIL SceneSmith nevű rendszere került előtérbe. A kutatók több MI-ügynökből álló rendszert építettek, amely valószerű, háromdimenziós beltéri környezeteket hoz létre robotok tanításához. A robotok így előbb virtuális éttermekben, konyhákban vagy szállodai szobákban gyakorolhatják a tárgyak kezelését és a mindennapi feladatokat. A cél nem a látványos demonstráció, hanem a tanítási adatok olcsóbb, biztonságosabb és változatosabb előállítása.

A mesterséges intelligencia kutatási szerepét egy Nature-tanulmány is árnyalja, amely a „Co-Scientist” típusú, több ügynökből álló MI-rendszerek lehetőségeit mutatja be. Az ilyen rendszerek hipotéziseket javasolhatnak, szakirodalmat rendezhetnek, kísérleti terveket hasonlíthatnak össze. A kulcsmondat mégsem az, hogy az MI kutatóvá vált, hanem az, hogy új eszközt adhat a kutatók kezébe. A tudományos felelősség, az ellenőrzés és a kísérleti bizonyítás továbbra is emberi és intézményi feladat.

A mesterséges intelligencia árnyoldalát jelzi az a kutatás is, amely több millió rákkutatási publikáció nyelvi mintázatát elemezte, és számos olyan cikket talált, amely hasonlított korábban gyanúsnak vagy visszavontnak minősített „papírgyári” közleményekre. Ez nem bizonyíték minden egyes cikk esetében csalásra, de komoly figyelmeztetés. Az MI nemcsak a tudomány gyorsítására használható, hanem a tudományos kiadás minőségellenőrzésében is szerepet kaphat.

Az űrkutatásban két hír is jól illeszkedik a heti összképbe. A NASA James Webb-űrtávcsöve a Beta Pictoris rendszerben azonosított új bolygót; ez a rendszer régóta a bolygókeletkezés és a fiatal csillagrendszerek kutatásának egyik fontos célpontja. Az ESA Smile küldetése pedig a Föld mágneses védőburkát és a napszéllel való kölcsönhatást vizsgálja. Ez alapkutatás, de nem távoli érdekesség: az űridőjárás a műholdak, kommunikációs rendszerek és űreszközök működésére is hatással lehet.

A hét tanulsága, hogy a tudományos eredmények egyre kevésbé férnek el egyetlen tudományág keretei között. A stroke-ellátásban klinikai orvoslás és adatértékelés, az Alzheimer-kutatásban sejtbiológia és gyógyszerválasz-vizsgálat, az antibiotikum-rezisztencia ügyében kémia és mikrobiológia, a robotikában MI és szimuláció, az anyagkutatásban kvantumfizika és kémiai tervezés kapcsolódik össze. A mesterséges intelligencia ebben a képben nem külön fejezet, hanem módszer, gyorsító és ellenőrző eszköz. Éppen ezért nemcsak a lehetőségeit, hanem a korlátait is pontosan kell megnevezni.

Források: JAMA, JAMA Network Open, Nature, Nature, ScienceDaily / Johns Hopkins Medicine, ScienceDaily / Cold Spring Harbor Laboratory, ScienceDaily / DICP, MIT News, Nature, Nature Medicine, NASA Science, ESA.

A Egy hét tudomány: MI a laborban, új utak az orvoslásban, az MI kutatási eszköz bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Baljós jelek a címlapon

Bevásárolni indultam, de valami megállított az üzlet újságosstandja mellett. Fenyegetően izzó napkorong nézett rám az egyik címlapról. Nem festmény volt, nem science fiction, hanem a New Scientist című brit tudományos hetilap legfrissebb száma. Ahogy a magazint a kezembe vettem, az első gondolatom nem az volt, vajon mit írnak a klímaváltozásról. Sokkal inkább az, hogy ez a kép már nem a távoli jövőt, hanem a jelenünket ábrázolja.

A szerkesztők egyetlen lapszámon belül három külön cikket is az extrém hőségnek szenteltek. Ez önmagában is jelzésértékű: a nyári forróság már nem hétköznapi időjárási jelenség vagy ritka anomália, hanem korunk egyik meghatározó, egyre nyugtalanítóbb kihívása. Az egyik írás azt mutatta meg, mi történik ilyenkor a szervezetünkkel, a másik a veszélyekre figyelmeztetett, a harmadik pedig azt vizsgálta, hogyan képes az ember alkalmazkodni a hőterheléshez.

Az új valóság küszöbén

Az elmúlt években észrevétlenül átléptünk egy határt. A nyári hőség már nem néhány kellemetlen napot jelent, amelyet kibírunk egy ventilátor mellett ülve, hanem egyre hosszabb ideig tartó, az életünket, a munkánkat és a közérzetünket is meghatározó állapotot. Magyarországon és Angliában egyaránt azt tapasztalom, hogy a forró napokból forró hetek, olykor hónapok lettek, a kivételből pedig lassan új valóság. Tény, amellyel – tetszik vagy sem – szembe kell néznünk.

A kérdés innentől nem az, melegebbek lesznek-e a nyarak – ezt a saját bőrünkön érezzük –, hanem az, tudunk-e úgy alkalmazkodni, hogy közben ne csupán túléljük ezt az időszakot, hanem élni és dolgozni is képesek legyünk benne. Hogyan lehet emberhez méltó módon együtt élni az egyre forróbb nyarakkal?

A New Scientist cikkei fontos tudományos kapaszkodókat adnak ehhez, én pedig olvasás közben arra gondoltam, milyen hosszú utat jártam be magam is, miközben újra meg újra kerestem a hőség elviselésének módszereit. Némelyik szokatlan volt, mások meglepően egyszerűek, de mind ugyanarra a kérdésre keresték a választ.

A láthatatlan veszély statisztikái

Néhány évvel ezelőtt még úgy beszéltünk a hőhullámokról, mint kellemetlen, de átmeneti vendégekről. Ma már egyre inkább úgy tűnik, maradni jöttek. A nyár nemcsak hosszabb, hanem forróbb és kiszámíthatatlanabb is lett. Miközben ezt a cikket írom, még csak a nyár közepén járunk, a hőség azonban már most súlyos emberi áldozatokat követelt. Az előzetes becslések szerint Angliában és Walesben a májusi és júniusi hőhullámok mintegy 2700 idő előtti halálesettel hozhatók összefüggésbe. Európa-szerte ugyanebben az időszakban több mint tízezer többlethalálesetet regisztráltak, és a szakemberek szerint a végleges számok ennél is magasabbak lehetnek.

A számok mögött nem névtelen statisztikák állnak, hanem emberek, akiknek a szervezete már nem tudott megbirkózni a tartós hőterheléssel. Többségük idős vagy krónikus beteg volt. A hőség ritkán szerepel közvetlen okként a halotti anyakönyvi kivonatban; sokkal gyakrabban szív- és érrendszeri betegségek, stroke, légzőszervi problémák vagy kiszáradás formájában szedi áldozatait. Éppen ezért hajlamosak vagyunk alábecsülni a veszélyét. Magyarország sem kivétel: a korábbi évek tapasztalatai szerint minden nagyobb hőhullám érzékelhetően növeli a halálozást, különösen az idősek és a krónikus betegek körében. A hőség tehát már nem csupán meteorológiai jelenség, hanem egyre inkább népegészségügyi kihívás.

Életmódbeli evolúció

Itt kell feltennünk az első igazán húsbavágó kérdést. Ha a hőség már nem néhány napos kellemetlenség, hanem nyaraink visszatérő kísérője, lehet-e ugyanúgy élnünk, dolgoznunk és gondolkodnunk, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt? Azt hiszem, nem.

Lehet, hogy egy új alkalmazkodási korszak küszöbén állunk. Nem biológiai evolúció zajlik, hanem életmódbeli alkalmazkodás. Azok maradnak egészségesebbek, akik hajlandók változtatni a napi szokásaikon, a munkarendjükön, a pihenésükön és a környezetükön. Az emberi szervezet egyik napról a másikra nem képes alkalmazkodni az extrém hőséghez; tudatosan kell alkalmazkodnunk hozzá. Másként kell beosztanunk a napunkat, és másként gondolkodnunk a munkáról, a pihenésről, valamint testünk jelzéseiről. A természet nem tárgyal velünk. A körülmények változnak, nekünk pedig el kell döntenünk, változunk-e velük együtt. Az időjárást nem tudjuk megváltoztatni, azt azonban igen, ahogyan élünk benne.

A túlélés mindennapi gyakorlata

Akár tetszik, akár nem, az extrém hőség a XXI. század egyik új kihívása lett. Ahogy korábban alkalmazkodnunk kellett az autókhoz, a számítógépekhez vagy az internethez, úgy most azt kell megtanulnunk, hogyan éljünk az egyre melegebb világban. A kérdés már nem az, szeretnénk-e alkalmazkodni, hanem az, megtaláljuk-e azokat a megküzdési stratégiákat, amelyekkel megőrizhetjük egészségünket, munkaképességünket és életminőségünket.

Ez az írás nem arról szól, miért melegszik a Föld, és nem is arról, hogyan lehetne megállítani ezt a folyamatot. Szerényebb, de reményeim szerint gyakorlatiasabb célt tűz maga elé: azt keresi, milyen válaszokat adhat egy átlagember arra a mindennapi kihívásra, amelyet az egyre hosszabb és forróbb nyarak jelentenek. Mit tanulhatunk a tudománytól, mit őriztek meg nagyszüleink tapasztalatai, és milyen apró ötletek segíthetnek abban, hogy a hőség ne vegye el tőlünk sem a munkakedvünket, sem az életkedvünket?

Egy átvirrasztott budapesti éjszaka

Ha már a válaszokat keressük, hadd kezdjem a saját történetemmel. Bevallom, mindig rosszul viseltem a nagy meleget. Az elmúlt tíz-tizenöt évben szinte folyamatosan újabb módszereket kerestem arra, hogyan lehetne kijátszani a nyári hőséget. Voltak közöttük egészen szokatlan próbálkozások is.

Az egyik legemlékezetesebb még Budapesten történt. Egy forró nyári éjszakán annyira felforrósodott a lakás, hogy képtelen voltam elaludni. Fogtam hát az ágyneműmet, és a hálószoba helyett a tágas erkélyen vetettem ágyat magamnak. Az ötlet működött: végre elaludtam a szabad levegőn.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy egy csapat mérnök és műszaki szakember áll a szomszédos épületszárny tetején. Éppen bejárást tartottak, és meglehetősen jókedvűen mutogattak lefelé az erkélyen alvó különös figurára – rám. Szerencsére legalább hálóing volt rajtam. Az ember néha már annak is tud örülni, ha egy ilyen helyzetből felállva ennyivel megússza.

Ma már mosolygok ezen a történeten. Akkor azonban inkább azt jelezte, mennyire kétségbeesetten kerestem a hőség elviselhetőbbé tételének bármilyen módját. Kipróbáltam szinte mindent, amit hallottam, vagy ami eszembe jutott. Volt idő, amikor vizes pólóban próbáltam átvészelni a legforróbb órákat. Máskor hideg vízzel hűtöttem a csuklómat és a lábamat. Megtanultam, hogy a napirend legalább olyan fontos, mint a hőmérő: a nehezebb munkákat kora reggelre vagy késő estére időzítettem, amikor a lakás valamennyire visszahűlt. Közben azt is észrevettem, hogy a hőség nemcsak a testet, hanem a gondolkodást is megterheli. Nehezebben koncentráltam, lassabban haladtam, türelmetlenebb lettem. Ekkor értettem meg, hogy nem elég a testemet hűteni: az egész napi életritmusomat is újra kell gondolnom.

Lassan a zöld sziget is felmelegszik

Amikor Angliába költöztem, egy ideig azt hittem, magam mögött hagytam ezt a problémát. A zöld táj, az enyhébb nyarak és a kellemesebb éghajlat azt sugallták, hogy végre fellélegezhetek. Az utóbbi évek azonban itt is kijózanítóak voltak. A füves területek kiégtek, idén egymást érték a hőhullámok, és rá kellett döbbennem, hogy a hőség már nemcsak a mediterrán országok gondja.

Ha ma visszagondolok az elmúlt tíz-tizenöt évre, azt veszem észre, hogy nemcsak a nyarak változtak meg. Én magam is megváltoztam. Régebben bosszantott a hőség. Haragudtam rá. Úgy éreztem, elvesz tőlem valamit: a munkakedvemet, az energiámat, a jó közérzetemet. Azt hittem, létezik egy végleges megoldás, amely egyszer és mindenkorra megszünteti ezt a problémát. Ma már másképp gondolkodom. Rájöttem, hogy nem legyőzni kell a hőséget, hanem együtt élni vele. Figyelni a testem jelzéseire, és elfogadni, hogy vannak napok, amikor lassabban haladok, korábban kell felkelnem, vagy délután érdemes néhány órát aludnom. A munka később is megvár. Ettől nem lettem kevésbé hatékony; éppen ellenkezőleg, tudatosabbá vált az időgazdálkodásom, kiegyensúlyozottabb és végső soron termelékenyebb lettem. Többé nem voltak a hőség miatt teljesen kieső napjaim.

Apró döntések, nagy különbségek

Az ember hajlamos azt hinni, hogy minden problémára létezik egyetlen jó megoldás. A hőséggel azonban más a helyzet. Aki átélt már néhány igazán forró nyarat, előbb-utóbb rájön, hogy nincs csodaszer, készülék, ital vagy módszer, amely önmagában mindent megoldana. Sokkal inkább apró felismerésekből és időben meghozott döntések sorozatából áll az alkalmazkodás: mikor indulunk el otthonról, mikor szellőztetünk, mennyit mozgunk a legmelegebb órákban, elegendő folyadékot iszunk-e, pótoljuk-e az izzadással elvesztett sót, és észrevesszük-e időben, hogy a szervezetünk pihenést kér.

Talán éppen ez az alkalmazkodás lényege. Nem egyszeri, látványos változás, hanem sok apró módosítás a mindennapokban: korábbi ébredés, árnyékos útvonal, egy hűvös helyiség, ahol néhány órára megpihenhetünk. Külön-külön jelentéktelennek tűnő döntések, amelyek együtt már érezhetően javítják a közérzetünket. Az ember szinte észre sem veszi, és egyszer csak másképp szervezi a napjait, mint néhány évvel korábban.

A trópusi éjszakák csapdája

A tudomány egyre többet tud arról, hogyan reagál a szervezetünk a tartós hőterhelésre. A mindennapi élet pedig arra tanít, hogyan fordítsuk ezt a tudást a javunkra. Az ismeret önmagában kevés, a tapasztalat önmagában bizonytalan; amikor azonban találkoznak, valódi megküzdési stratégia születhet belőlük.

A New Scientist egyik írása arra hívta fel a figyelmet, hogy nemcsak a nappali hőség veszélyes, hanem az is, ha éjszaka sem tud lehűlni a környezetünk. Az úgynevezett trópusi éjszakákon a szervezet nem jut elegendő időhöz a regenerálódásra. Ha a test órákon át nem képes leadni a felhalmozott hőt, a következő napot már eleve nagyobb terheléssel kezdi.

A védekezés azonban nem feltétlenül bonyolult. A lakás hűvösen tartása, a szellőztetés megfelelő időzítése, a legforróbb órák kerülése, a rendszeres folyadékpótlás és a fizikai megterhelés átgondolt beosztása együtt érezhető különbséget jelenthet. Nem látványos megoldások ezek, hanem józan, következetes szokások.

Védekezés vagyonok nélkül

Az alkalmazkodásnak szerencsére nem mindig a pénz szab határt. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a hőség ellen csak drága megoldások léteznek: légkondicionáló, korszerű árnyékolás vagy költséges felújítás. A valóság biztatóbb. Számos egyszerű, hétköznapi módszer alig kerül valamibe, mégis érezhetően javíthatja a közérzetünket.

Sokszor elég másként szervezni a napot: korábban kelni, a fontosabb teendőket a reggeli órákra időzíteni, délután árnyékot keresni, este pedig kihasználni a lehűlő levegőt. A lakást sem érdemes egész nap szellőztetni; gyakran többet ér, ha hajnalban és késő este nyitjuk ki az ablakokat, napközben pedig igyekszünk kint tartani a meleget. Az alkalmazkodás nem egyetlen nagy beruházásról szól, hanem sok megfontolt döntésről, amelyek együtt csökkentik a szervezet hőterhelését.

Új városi kultúra születése

Egyre többször veszem észre, hogy a város is másképpen él. Délben kiürülnek az utcák, estefelé viszont újra benépesülnek a parkok és a sétálóutcák. A bevásárlóközpontok nemcsak vásárlóhelyek, hanem hűvös menedékek is lettek. Aki teheti, korábban indul dolgozni, később intézi a bevásárlást, és ösztönösen keresi az árnyékot. Mintha lassan új nyári kultúra születne körülöttünk.

A mozgásról sem mondtam le, csak alkalmazkodtam az új körülményekhez. Az úszás és a vízi torna kellemes felfrissülést jelentett, a konditermi edzések után pedig egyre gyakrabban választottam a szaunát is. Sokan értetlenül néznek rám: miért ül be valaki önként a melegbe egy forró nyári napon? Nem a hőség fokozása a cél, hanem az, hogy a szervezetet ellenőrzött körülmények között érje olyan terhelés, amelyre természetes módon reagál. A szaunát mindig hideg zuhany követte, és azt vettem észre, hogy utána nem kimerültebbnek, hanem frissebbnek érzem magam.

Kontrollált sokkterápia

Első hallásra mindez ellentmondásnak, szinte teljes képtelenségnek tűnik. Miközben nyáron minden gondolatunk a hűtés körül forog, a modern tudomány azt is vizsgálja, milyen hatással van a szervezetre a tudatosan vállalt hőterhelés. A közösségi médiában nemrég találkoztam a contrast therapy, vagyis a hideg és meleg váltakozó alkalmazásának módszerével. Londonban például a Banya No.1 orosz fürdő egyik programja erre épül: forró szauna után jeges merülőmedence vagy hideg zuhany következik, majd néhány percre ismét a szauna.

Első pillantásra ez inkább bátorságpróbának tűnik, mint egészségmegőrzésnek. Pedig a gondolat nem új. A New Scientist egyik cikke is arra hívja fel a figyelmet, hogy a szervezetünk jóval összetettebben reagál a hőre, mint hinnénk. A rövid ideig tartó, ellenőrzött hőterhelés más folyamatokat indít el, mint az órákon át tartó, kimerítő nyári forróság. Az egyik edzheti a szervezet alkalmazkodóképességét, a másik fokozatosan felőrli azt.

Ősi népek modern bölcsessége

Ahogy egyre többet olvastam a hőség élettani hatásairól, egyre inkább az az érzésem támadt, hogy az emberiség valójában nem most kezdte keresni a választ erre a problémára. Inkább újra felfedezünk olyan tapasztalatokat, amelyeket különböző kultúrák évszázadok, sőt évezredek alatt gyűjtöttek össze. A finn szauna, az orosz banya, a török hammam, a japán onszen vagy akár a marokkói mentatea első pillantásra egymástól teljesen eltérő hagyománynak tűnik. Mégis közös bennük, hogy mind ugyanarra a kérdésre keresik a választ: hogyan lehet együtt élni a hőséggel úgy, hogy közben a szervezetünk ne legyengüljön, hanem alkalmazkodni tudjon.

A finnek a nyári melegben sem mondanak le a szaunáról. A Közel-Keleten és Észak-Afrikában pedig sokan ma is forró mentateát isznak a legmelegebb órákban. Nem mindig a hőség elkerülése a cél, hanem a szervezet természetes hőszabályozásának segítése. A forró tea átmenetileg fokozza az izzadást, ami megfelelő körülmények között hatékonyabb hőleadást eredményezhet. A szauna pedig – egészséges embereknél és megfelelő körültekintéssel – olyan élettani folyamatokat indíthat el, amelyek javíthatják a keringés alkalmazkodóképességét.

Ebből természetesen nem következik, hogy negyvenfokos hőségben mindenkinek szaunába kellene mennie vagy liternyi forró teát innia. Ezek a hagyományok nem csodaszerek, és nem valók mindenkinek. A szervezetünk határai nagyon különbözőek. A tanulság nem az, hogy a hőség ellen még több hőséggel kell védekezni, hanem az, hogy amit elsőre ellentmondásnak érzünk, az olykor régi tapasztalat vagy új tudományos felismerés eredménye. A modern kutatás és a régi kultúrák bölcsessége nem egymás ellenfelei; sokszor ugyanannak a történetnek két fejezetét mesélik el.

Menedék a múlt falai között

Ami nekem bevált, másnak nem feltétlenül megfelelő. Az alkalmazkodás mindig egyéni, ezért nem hiszek az általános csodamódszerekben. Inkább abban, hogy mindenkinek érdemes megtalálnia a saját egyensúlyát. Nálam ez a keresés végül nem egy új készülékhez vagy drága beruházáshoz, hanem egy négyszáz éves épülethez vezetett.

Lassan kialakult a saját rendszerem. Nem egyik napról a másikra és nem egyetlen nagy felismerés eredményeként; sok apró tapasztalat rakódott egymásra, míg végül összeállt belőlük egy természetessé vált napi rutin. Ebben a környezetem is fontos szerepet játszott. A Guildfordban álló Abbot’s Hospital, ahol élek, több mint négyszáz éves, Grade I listed műemlék. Történelmi értéke miatt a legszigorúbb műemlékvédelmi előírások vonatkoznak rá: nem lehet csak úgy légkondicionálót felszerelni, falakat fúrni vagy modern gépészetet beépíteni. Ezt nem engedik, és őszintén szólva én sem szeretném. Éppen attól különleges ez a hely, hogy évszázadok történetét őrzi.

Ez azonban azt is jelenti, hogy a nyári hőséget nem lehet egyetlen kapcsoló megnyomásával eltüntetni. Nekem kellett megtanulnom együtt élni vele. Nem a házat akartam átalakíttatni, hanem a saját szokásaimat. Egy idő után ösztönösen keresni kezdtem az épület leghűvösebb pontjait. A vastag falak között még a legforróbb napokon is egészen más volt a levegő. Aztán egyszer lementem az alagsorba. Ott történt az igazi felfedezés.

Egyéni utak egy változó világban

Az én nyári menedékem a négyszáz éves Abbot’s Hospital hűvös alagsora lett. Ott rendeztem be a dolgozószobámat; jelenleg ott születnek a cikkeim, és ezeket a sorokat is az alagsori műhelyemben írom. Másnak ez nyilván nem adatik meg, de nem is ez a lényeg.

Mindenkinek meg kell találnia a saját menedékét. Lehet ez a lakás északi fekvésű szobája, egy könyvtár, múzeum, bevásárlóközpont, uszoda, hűvös templom vagy egy árnyas park. Nem ugyanazok a helyek segítenek mindenkinek. A fontos az, hogy felismerjük: a hőség idején nem mindig a lakásunkat kell átalakítanunk; néha elég megtalálnunk azt a helyet, ahol néhány órára fellélegezhetünk.

A hőség ellen nincs mindenkinek egyformán működő recept. Mindannyiunknak fel kell építenünk a saját, személyre szabott megküzdési stratégiánkat: kialakítani a napirendünket és napi ritmusunkat, megtalálni a menedékhelyeinket, bevezetni azokat az apró szokásokat, amelyek nekünk valóban segítenek. Az életkor, az egészségi állapot, a lakókörnyezet és a lehetőségek egyaránt befolyásolják, kinél mi válik be.

Az elmúlt évek megtanítottak arra, hogy nem a tökéletes megoldást kell keresni, hanem felismerni azt, ami a saját életünkben valóban működik. A hőség nem válogat közöttünk, a válaszaink azonban nagyon is különbözhetnek. Nem azt kell kérdeznünk, hogyan győzzük le a hőséget, hanem azt: hogyan tudunk úgy együtt élni vele, hogy közben ne veszítsük el az életminőségünket?

A legnagyobb reményünk

Amikor a cikk elején a New Scientist címlapján izzó vörös napkorongról írtam, még elsősorban a fenyegetést láttam benne. Most, a végére érve inkább figyelmeztetésnek érzem.

A világ körülöttünk változik. Lehet vitatkozni az okokról és számolni a hőmérsékleti rekordokat, de közben nem feledkezhetünk meg arról a kérdésről sem, amely minden reggel ott áll előttünk: hogyan éljünk jól egy megváltozott világban? Erre nincs egyetlen tudományos képlet, univerzális találmány vagy mindenki számára egyformán működő tanács. Van viszont valami, ami évezredek óta végigkíséri az ember történetét: az alkalmazkodás képessége.

Talán ez a legnagyobb reményünk. Nem az, hogy a következő nyár hűvösebb lesz – erre aligha számíthatunk –, hanem az, hogy egy kicsit bölcsebben, tudatosabban és felkészültebben fogadjuk. Hogy időben megkeressük a saját menedékünket, kialakítsuk a saját ritmusunkat, és ne szégyelljünk lassítani, amikor arra van szükség. A hőséget és a nyarakat valószínűleg nem tudjuk megváltoztatni. De azt igen, hogy hogyan élünk bennük.

A Tünde T. Guildford: Amikor a hőség már nem vendég bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

– Mama találkozott vele, ismerte?

–Persze, beszédes asszony volt, még idős korában is, úgy emlegette ” a haza bölcsét” jó zalai tájszólásban, hogy: „A Ferkó, ja, hát a Ferkó csak urizányi szeretett, meg politizányi szeretett, dógoznyi a Ferkó sóse szeretett…”

Ebből is látszik, hogy tényleg senki sem lehet próféta a saját családjában!

A dolog ennyiben is maradt, a parti mama, – azért ez volt a neve, mert egy dombon laktak, Zalában pedig a domb az ugye part -, hamarosan elment, én pedig nem kutakodtam tovább, bár amikor a Kossuth Rádió főszerkesztője lettem, akkor az íróasztalom fölé kitettem egy Deák képet…

2003-ban a Deák bicentenáriumon, Deák Ferenc születésének kétszázadik évfordulójára kitaláltam, hogy össze kellene hívni a Deák-rokonságot, – száz évvel korábban volt hasonló összejövetel. A Kossuth Rádióban, az akkori Napközben című műsorban elmondtam az ötletet, és már adás közben telefonált a söjtöri polgármester asszony, hogy ők vállalják a házigazda szerepét.

A találkozóra több mint negyvenen jöttek el, érkeztek külföldről is rokonok, így Bajorországból Deák László, aki egyébként a lazarénus lovagok, a Szent Lázár lovagrend képviselője volt Budapesten.
Később ő szervezte meg azokat a sétákat március tizenötödikére, ahol a Kossuth és a Deák nemzetség-rokonság tagjai a Kerepesi temetőben együtt emlékeztek meg 1848-ról. Az ötletet Mádl Ferenc is támogatta… Eredetileg úgy volt, hogy a Batthyány és a Széchenyi leszármazottak is jönnek, de betegség miatt lemondták a dolgot. A temetőben kinyitották a mauzóleumokat, egyszer még Dévai Nagy Kamilla is eljött, gitározott, énekelt, szép emlékezés volt és szép emlék maradt.

A söjtöri találkozón sokat emlegették Hertelendy Annát, (1744-1803), aki 1757. augusztus 28.án ment férjhez kehidai Deák Gáborhoz (1730-1788), vagyis Deák Gábor és Hertelendy Anna Deák Ferenc, a „haza bölcse” apai nagyszülei voltak. Anna egy igen nagy vagyon egyetlen örököse volt, és Mária Terézia korának híres szépsége. A művelt, latinul jól beszélő felvilágosult asszony a negyedik gyermek születése után, igen fiatalon megszökött Nyitrára az egyik rokonával, Uzovics Ferenccel. Onnan Bécsbe majd Párizsba utazott, pazarló élete miatt nagy adósságot halmozott fel. Akkor, amikor a kehidai birtok évi jövedelme 800 forint volt, több mint 60 ezer forintos adósságot hozott össze.

A Deák család évtizedeken át próbálta visszafizetni az adósságot, de nem sikerült, így azt Széchenyi fizette ki, az övé lett a birtok. Széchenyi azt mondta Deák Ferencnek, hogy neked életjáradékot adok, mert túl jószívű vagy és a pénzt elosztanád, menj vissza Pestre és kezdj újra politizálni. Így költözött vissza Pestre Deák Ferenc, bérelt két szobát az Angol királynőben és hozta létre a kiegyezést.

Söjtörön, 2003-ban a jelenlévő rokon nők nyomdafestéket nem igazán tűrő kifejezésekkel úgy szidták Hertelendy Annát, mintha el sem telt volna az a 240 év…

A Duna TV-nek filmet is készítettünk, András Ferenc volt a rendező, – szegről-végről anyai ágon szintén rokon -, és a film készítése közben derült ki, hogy a Deák nemzetség a Dunántúl egyik legnagyobb nemesi nemzetsége volt, és Móricz Zsigmond róluk vette az ötletet a Rokonok című könyvhöz…

Anyaggyűjtés közben még valami előkerült: Deákot az 1850-es években kirabolta két betyár, elvitték az ezüstöt. Nem sokkal után a betyárokat elfogták, és fölkötötték. Az egyiket úgy hívták: Kulics. Nos, anyai ágon Kulics a családnév, zalai a család, apai ágon ott a Deák rokonság, az ezüst pedig nincs meg…

https://wooland.blog.hu/2019/03/26/kettos_kiegyezes
https://wooland.blog.hu/…/hogyan_segitette_elo_egy…
https://wooland.blog.hu/…/a_magyar_sikertortenet_a…

A Senki sem lehet próféta… bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Miközben Magyarországon évek óta elsősorban a családi házak tetőire telepített napelemes rendszerekről folyik a vita – a szaldóelszámolás megszüntetéséről, a hálózati korlátozásokról vagy az új támogatásokról –, Európa nyugati felén csendben egy egészen másfajta napenergia-forradalom zajlik.

Németországban ma már bárki bemehet egy barkácsáruházba, megvásárolhat egy kétpaneles úgynevezett erkélynapelemes rendszert (Balkonkraftwerk), felakaszthatja azt az erkély korlátjára, bedughatja egy hagyományos konnektorba, majd egy egyszerű online regisztráció után máris saját villamos energiát termelhet.

Az egész rendszer ára nagyjából 300 euró, vagyis körülbelül 120 ezer forint, és évente akár 150–180 euró (60–70 ezer forint) villanyszámla-megtakarítást is eredményezhet.

Több mint egymillió működik

A német siker nem pusztán technológiai, hanem jogi is. Az Európai Unió 2023-ban elfogadott megújulóenergia-irányelve kimondja: az uniós polgároknak joguk van saját villamos energiát termelni, tárolni és – bizonyos feltételek mellett – értékesíteni.

Németország ezt 2024-ben külön törvénnyel ültette át a gyakorlatba. A jogszabály szerint a bérbeadó csak kivételes esetekben tilthatja meg az erkélynapelem felszerelését: ha az valódi statikai veszélyt jelent, komolyan rontja az épület megjelenését vagy bizonyíthatóan károsítja az ingatlant. Az egyszerű ellenérzés már nem elegendő indok.

2025 végére több mint 1,2 millió ilyen mini napelemes rendszer működött Németországban, és naponta átlagosan közel ezer új egységet helyeznek üzembe. Ez különösen fontos egy olyan országban, ahol a lakosság több mint fele bérlakásban él.

Magyarországon más a helyzet

Hazánkban a napelemes piac eddig szinte kizárólag a családi házakra koncentrált. A HMKE-rendszerek (háztartási méretű kiserőművek) ugyan az elmúlt években robbanásszerűen terjedtek, de ezt követően a hálózati csatlakozások korlátozása, majd a szaldóelszámolás megszüntetése jelentősen visszafogta az érdeklődést.

A társasházak és lakótelepi lakások tulajdonosai vagy bérlői számára eddig kevés valódi alternatíva létezett. Pedig Magyarországon a lakások közel kétharmada társasházban vagy többlakásos épületben található, így a mini napelemes rendszerek sok százezer háztartás számára jelenthetnének belépőt a saját energiatermelés világába.

Szabad-e Magyarországon konnektoros napelemet használni?

A kérdésre ma még nincs olyan egyértelmű válasz, mint Németországban. Magyarországon minden hálózatra csatlakozó villamosenergia-termelő berendezésre az áramszolgáltatók és a villamosenergia-törvény előírásai vonatkoznak. A gyakorlatban nem alakult ki egységes, egyszerű engedélyezési rendszer a konnektorba csatlakoztatható mikro-napelemekre.

Szakmai körökben ugyan évek óta napirenden van a kérdés, de a német modellhez hasonló egyszerűsített szabályozás még várat magára. Hiába teszi lehetővé az uniós irányelv az öntermelés jogát, annak magyarországi gyakorlati alkalmazása egyelőre nem olyan egyszerű, mint Berlinben.

A technológia már készen áll

Pedig maga a technika rendkívül egyszerű. A két kisebb napelempanel egy mikroinverteren keresztül közvetlenül a lakás elektromos hálózatába táplálja az energiát. Az így megtermelt áramot elsőként a lakás éppen működő fogyasztói – hűtőszekrény, számítógép, router vagy televízió – használják fel.

A rendszer nem „visszafelé pörgeti” a villanyórát, hanem egyszerűen csökkenti azt az energiát, amelyet a háztartás a szolgáltatótól vásárol. Egy átlagos 600–800 wattos erkélynapelemes rendszer évente 500–800 kilowattóra áramot képes termelni, ami egy kisebb lakás alapfogyasztásának jelentős részét fedezheti.

(Persze lehet, hogy éppen ez az akadálya az engedélyek kiadásának, mert ezáltal csökkenne a szolgáltatók bevétele… a szerk.)

Európa két sebességgel halad

Nem minden ország jár azonban Németország útján. Spanyolországban továbbra is elsősorban a nagy tetőre szerelt rendszerekre épül a szabályozás, amelyekhez szakember, engedélyek és sok esetben a társasházi közgyűlés jóváhagyása szükséges.

Nagy-Britanniában ugyan már lazultak a szabályok, de a konnektorba egyszerűen bedugható megoldás még mindig nem számít általánosan elfogadott gyakorlatnak; a rendszereket jellemzően villanyszerelőnek kell közvetlenül a lakás elektromos hálózatába bekötnie.

Nem csak technológiai kérdés

A német példa azt mutatja, hogy az energiaátmenet nem kizárólag milliárdos naperőművekről vagy óriási akkumulátorgyárakról szól. Legalább ennyire fontos, hogy a lakásokban élők is részesévé váljanak az energiatermelésnek.

Ha egy erkélyre szerelt, százezer forintos rendszer évente tízezreket takaríthat meg, miközben csökkenti a hálózat terhelését és a szén-dioxid-kibocsátást, akkor valójában nem műszaki, hanem szabályozási kérdés, hogy ez mennyire tud elterjedni. Magyarország kiváló napsütéses adottságokkal rendelkezik. A kérdés az, hogy a jogszabályok és az energiarendszer képesek lesznek-e lépést tartani azzal a technológiával, amely Nyugat-Európában már milliók számára vált a mindennapok részévé.

A Erkélyre szerelt napelemek: Németországban már a bérlők is áramot termelnek – mikor jön el Magyarország ideje? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Forrás: Hashem al Ghali, Facebook Miközben Európa újabb hőhullámokat él át, Ázsiát árvizek sújtják, Észak-Amerikában pedig egyszerre tombolnak erdőtüzek és rendkívüli esőzések, a háttérben egy kevésbé látványos, ám annál jelentősebb folyamat zajlik: a világtengerek felszíni hőmérséklete minden korábbi júniusi rekordot megdöntött. A Copernicus Klímaváltozási Szolgálat és a Copernicus Marine Service adatai szerint 2026. június 21-én a globális átlagos tengerfelszíni hőmérséklet megközelítette a 21 Celsius-fokot, magasabbat, mint bármikor a műszeres mérések történetében. Ezzel a Föld olyan területre lépett, amelyet a kutatók egyre gyakrabban neveznek „ismeretlen terepnek” (uncharted territory).

Az óceánok eddig megvédtek bennünket

A legtöbben hajlamosak vagyunk úgy tekinteni az óceánokra, mint hatalmas víztömegekre, amelyeknek kevés közük van a mindennapi időjáráshoz. Valójában éppen ellenkezőleg.

A Föld éghajlatának legfontosabb szabályozói az óceánok. Az emberi tevékenységből származó üvegházhatású gázok által megkötött többlethő mintegy 90 százalékát eddig a tengerek nyelték el. Ez a természetes „hűtőrendszer” lassította a légkör felmelegedését.

Csakhogy ennek is vannak határai. Ahogy a tengervíz egyre melegebbé válik, egyre kevésbé képes újabb hőt elnyelni. A kutatók szerint ez az egyik legaggasztóbb jele annak, hogy a Föld klímarendszere közelít egy új egyensúlyhoz – amely azonban jóval melegebb lesz annál, amit az emberi civilizáció megszokott.

Mi az El Niño?

A mostani rekordokat nem kizárólag a klímaváltozás okozza. A másik kulcsszereplő az El Niño, amely a Csendes-óceán egyenlítői térségében néhány évente kialakuló természetes éghajlati jelenség.

Normál években a passzátszelek a meleg felszíni vizet Nyugat felé, Indonézia és Ausztrália irányába terelik. El Niño idején ezek a szelek meggyengülnek vagy akár átmenetileg meg is fordulhatnak. A meleg víz visszaáramlik Dél-Amerika partjaihoz, és hatalmas mennyiségű hő kerül a légkörbe.

Ennek következményei világszerte jelentkeznek:

• erősebb hőhullámok,
• szélsőséges csapadékeloszlás,
• pusztító árvizek,
• súlyos aszályok,
• intenzívebb trópusi ciklonok,
• jelentős mezőgazdasági károk.

Az El Niño önmagában természetes folyamat. A probléma az, hogy ma már egy olyan bolygón jelentkezik, amely az emberi eredetű felmelegedés miatt eleve melegebb, mint néhány évtizeddel ezelőtt.

Mit tapasztalunk 2026-ban?

Az idei év időjárása szinte tankönyvi példája annak, amikor a globális felmelegedés és az El Niño hatásai összeadódnak.

Európában egymást követik a rekordközeli hőhullámok. Franciaországban és Olaszországban iskolákat kellett bezárni, Spanyolországban és Görögországban ismét komoly erdőtüzekkel küzdenek. Magyarországon is sorra dőlnek meg a napi melegrekordok, miközben egyre gyakoribbak a rendkívül heves zivatarok, jégesők és villámárvizek.

Az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger szokatlanul magas vízhőmérséklete kedvez az intenzív viharok kialakulásának, miközben az északi féltekén több térségben is rendkívüli aszály alakult ki.

Nemcsak az időjárás változik

A rekordmeleg tengerek a természetes ökoszisztémákat is súlyosan veszélyeztetik.

A tengeri hőhullámok miatt tömeges korallfehéredések következhetnek be, csökkenhetnek a halállományok, felborulhatnak a tengeri táplálékláncok, miközben a melegebb víz térfogata is nő. Ez tovább gyorsítja a tengerszint emelkedését, amely már most is egyre több part menti települést fenyeget.

A kutatók szerint a következő években nem egy-egy rendkívüli eseményre kell felkészülni, hanem arra, hogy a szélsőséges időjárás fokozatosan válik az új normává.

Magyarország sem kivétel

Hazánk földrajzilag távol esik a Csendes-óceántól, mégis közvetlenül érzi az El Niño és a globális felmelegedés együttes hatását. A hosszabb hőhullámok, az egyenetlen csapadékeloszlás, az egyre gyakoribb villámárvizek, valamint a mezőgazdaságot sújtó aszályok mind összefüggnek a felmelegedő Föld átalakuló légköri folyamataival.

A szakértők szerint a jövő egyik legfontosabb feladata már nem csupán a kibocsátások csökkentése lesz, hanem az alkalmazkodás is: a városok hűtése, a vízgazdálkodás átalakítása, a mezőgazdasági technológiák fejlesztése és az egészségügyi rendszerek felkészítése a gyakoribb hőségriadókra.

A legfontosabb kérdés

A rekordmeleg óceánok nem egyszerűen egy újabb statisztikát jelentenek. Azt üzenik, hogy a Föld klímájának legnagyobb stabilizáló rendszere is egyre nagyobb terhelés alatt áll. Ha az óceánok már nem tudják olyan hatékonyan elnyelni a többlethőt, akkor a következő években még gyorsabb felmelegedésre és még gyakoribb időjárási szélsőségekre számíthatunk, vagyis a most még rendkívülinek számító események a mindennapok részévé válnak…

A Forró óceánok, forró nyár – az El Niño és az idei időjárási szélsőségek új korszakot jeleznek bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A WHO vezetője szerint Európa nem halogathatja tovább az alkalmazkodást. Az egészségügyi rendszereket ellenállóbbá kell tenni a klímaváltozás hatásaival szemben, miközben fel kell gyorsítani az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését célzó intézkedéseket is. A szakemberek szerint a hőség már most jelentős terhet ró a kórházakra, különösen az idősek, a krónikus betegek, a kisgyermekek és a szabadtéren dolgozók körében.

A tudományos közösség egyre egyértelműbben állítja, hogy az emberi tevékenység okozta klímaváltozás felerősíti az olyan szélsőséges időjárási jelenségeket, mint a hőhullámok, az aszályok és az árvizek. Egy ezen a héten közzétett kutatás szerint a jelenlegi európai hőhullám jelentősen nagyobb a globális felmelegedés következtében: a most mért hőmérsékletek 2–4 Celsius-fokkal alacsonyabbak lennének az emberi eredetű klímaváltozás nélkül.

A szakértők arra figyelmeztetnek, hogy a jövőben az ilyen extrém hőség nem kivételes esemény lesz, hanem egyre inkább az európai nyarak megszokott részévé válhat. Emiatt a városok hővédelmi intézkedései, a zöldfelületek növelése, a munkahelyi védelem és az egészségügyi felkészültség kulcsfontosságúvá válik a lakosság védelmében.

A Európának alkalmazkodnia kell a hőhullámokhoz bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A chipipar láthatatlan monopóliuma

A legtöbb ember számára a félvezetők világában a gyártók a legismertebb szereplők. Pedig a modern processzorok működésének alapját nem maga a szilícium, hanem az úgynevezett utasításkészlet-architektúra (Instruction Set Architecture – ISA) adja. Ez határozza meg, milyen utasításokat ért a processzor, és hogyan kommunikál a hardver a szoftverrel.

A globális piacot évtizedek óta gyakorlatilag két szereplő uralja: az amerikai Intel x86-os architektúrája és a brit ARM rendszere. Ezek használatáért licencdíjat kell fizetni, ráadásul a fejlesztők csak korlátozottan módosíthatják az architektúrákat saját igényeik szerint. Ez különösen hátrányos az egyetemek, kutatóintézetek és kisebb innovatív vállalkozások számára, amelyek nem rendelkeznek a nagyvállalatok erőforrásaival.

A Berkeleyből indult lázadás

Erre a problémára válaszul született meg 2010-ben a Kaliforniai Egyetem Berkeley kampuszán a RISC-V. A cél egyszerű volt: létrehozni egy szabadon használható, nyílt szabványú ISA-t, amelyhez bárki hozzáférhet. A projektet 2015-ben egy nonprofit szervezet vette át, amely 2020-ban Svájcba, Zürichbe költözött, és RISC-V International néven működik tovább.

A költözésnek geopolitikai jelentősége is volt. A szervezet vezetői úgy ítélték meg, hogy a semleges Svájc kedvezőbb környezetet biztosít a globális együttműködéshez egy olyan időszakban, amikor az Egyesült Államok és Kína között egyre élesebb technológiai verseny bontakozik ki.  Ma a RISC-V International több mint 4500 tagot tömörít, köztük olyan vállalatokat, mint a Google, a Huawei, a Siemens, a Sony, a Qualcomm vagy az Alibaba. (RISC-V International)

Svájc: a félvezetők CERN-je?

A svájci ETH Zürich már 2015-ben alapító tagként csatlakozott a kezdeményezéshez. Az intézmény kutatói szerint a RISC-V legnagyobb előnye a „cselekvési szabadság”: a mérnökök saját igényeik szerint alakíthatják a processzorokat anélkül, hogy egy multinacionális vállalat engedélyére várnának.

Az ETH kutatói az elmúlt évtizedben mintegy 75 különböző chipet fejlesztettek RISC-V alapokon. Svájc nem kíván versenyezni Tajvannal vagy az Egyesült Államokkal a tömegtermelésben. Ehelyett a nagy hozzáadott értékű szakterületekre koncentrál, különösen az ultratakarékos processzorok fejlesztésére. (Swiss Observer)

A kutatások egyik legizgalmasabb eredménye, hogy mesterséges intelligenciára optimalizált RISC-V processzorok esetében akár százszoros energiahatékonysági javulást is sikerült kimutatni bizonyos feladatoknál. Ez rendkívül ritka előrelépés a félvezetőiparban, ahol gyakran néhány százalékos javulásért is évekig dolgoznak a mérnökök.

Az AI korszakában az energia lett a szűk keresztmetszet

A mesterséges intelligencia fejlődésének egyik legnagyobb akadálya ma már nem a számítási teljesítmény, hanem az energiafogyasztás. A nagy nyelvi modellek (LLM-ek) tanítása és működtetése óriási adatközpontokat igényel. Ezek energiaigénye világszerte ugrásszerűen növekszik. Emiatt a chiptervezők számára egyre fontosabb cél az energiahatékonyság maximalizálása.

Ebben a versenyben a RISC-V egyik fő előnye éppen a testreszabhatóság. A mérnökök az adott feladatra optimalizált processzorokat tervezhetnek, így elkerülhetők a felesleges számítások és energia-veszteségek.

Az open source hatása: ugyanaz történhet, mint a Linux esetében

A RISC-V támogatói gyakran a Linuxhoz hasonlítják a kezdeményezést. Ahogy a Linux nyílt forráskódú operációs rendszerként megtörte a szoftverpiac korábbi monopóliumait, úgy a RISC-V a hardvertervezés demokratizálását ígéri.  A nyílt szabvány lehetővé teszi, hogy startupok, egyetemek és kisebb országok is bekapcsolódjanak a chipfejlesztésbe anélkül, hogy súlyos licencdíjakat fizetnének. Ez különösen fontos Európa számára, amely a chipgyártásban jelentősen lemaradt az Egyesült Államokhoz és Ázsiához képest. (Theia)

A nyílt ökoszisztéma már az oktatásban is megjelent. Az ETH Zürich kutatói például olyan teljesen nyílt RISC-V platformokat fejlesztenek, amelyek lehetővé teszik a hallgatók számára, hogy saját processzorokat tervezzenek és akár gyártásba is vigyék azokat. (arXiv)

Geopolitikai jelentőség

A RISC-V sikere nem csupán technológiai kérdés. Az amerikai törvényhozásban többször is felmerült aggodalomként, hogy Kína intenzíven használja a nyílt architektúrát saját félvezetőiparának fejlesztésére. Mivel a szabvány nyílt és nem egyetlen ország ellenőrzése alatt áll, nehezebb geopolitikai eszközként korlátozni a hozzáférést.  Ez a körülmény különösen értékessé teszi Svájc szerepét, amely semleges közvetítőként biztosít otthont a RISC-V International szervezetnek.

Nem a gyártásban, hanem a szabványokban lehet Svájc nagyhatalom

Miközben a világ chipgyártó kapacitásainak túlnyomó része továbbra is Tajvanon, Dél-Koreában, Kínában és az Egyesült Államokban összpontosul, Svájc egy másik fronton próbál vezető szerepet betölteni: a félvezetők „nyelvének” meghatározásában. Ha a RISC-V valóban széles körben elterjed, a következő évtizedben a chipiparban ugyanaz a változás következhet be, amelyet a Linux hozott a szerverek és az internet világában. Ebben az esetben Zürich nem csupán egy újabb technológiai központ lesz, hanem annak a nyílt hardveres forradalomnak a központja, amely alapjaiban alakíthatja át a mesterséges intelligencia korszakának infrastruktúráját.

A Svájc chipforradalma: hogyan törheti meg a RISC-V az Intel és az ARM uralmát? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A modern pszichológia és idegtudomány egyre többször jut arra a következtetésre, hogy az öregedés nem pusztán testi folyamat. Legalább ennyire személyes történet is. Belső történet. És ebben a történetben az számít, hogyan gondolkodunk önmagunkról.

A New Scientist című brit tudományos hetilap legutóbbi száma egész címlapsztorit szentelt ennek a kérdésnek. A cikk szerzője több kutatást összegezve mutatja be, hogy az ember gondolkodásmódja – a stresszről, a kihívásokról és az öregedésről alkotott képe – mérhető hatással van testi és lelki állapotára egyaránt.

Vagyis nem mindegy, mit gondolunk magunkról.

A jelenlegi kutatások szerint azok az emberek, akik nem kizárólag hanyatlásként tekintenek az idő múlására, sok esetben tovább maradnak aktívak, jobb szellemi állapotban élnek, és fizikailag is egészségesebbek maradnak. Nem azért, mert varázsütésre eltűnnek a problémák vagy a betegségek, hanem mert másképp viszonyulnak a saját életükhöz. Nem adják fel időnap előtt, túl korán.

A gondolkodásmód nem végleges

A cikk egyik legérdekesebb gondolata számomra az volt, hogy az emberi agy és személyiség sokkal rugalmasabb rendszer, mint azt korábban hittük. Az emberi gondolkodásmód nincs kőbe vésve, nem végleges. Az ember bizonyos mértékig képes újraszervezni saját belső világát. Nem csupán elszenvedni az idő múlását, hanem alakítani is azt, ahogyan megéli. És itt magától adódik a kérdés: lehet-e tudatosan „karbantartani”, esetleg irányítani az elmét? Talán úgy, mint az izmokat, a memóriát vagy a kapcsolódási képességet? Nem, nem igazán.

Az agy nem szereti a bizonytalanságot

Ezért a cikk szerint az emberi elme állandóan magyarázatokat gyárt. És ehhez gyakran a legrosszabb, pesszimista narratívát választja. Ez evolúciós örökség. Viszont ha az ember megtanulja felismerni ezt a mechanizmust a háttérben, akkor kevésbé sodorja el saját gondolkodása. Jobban kordában tudja tartani a reakcióit.

Miért lehet nekünk érdekes ez a szerteágazó eszmefuttatás? Azért, mert negatív gondolataink egyaránt kapcsolódhatnak
• a szorongáshoz,
• az öregedéshez,
• az identitáshoz,
• a társadalmi kihívásokhoz,
• sőt, még az információs káoszhoz is.

Nagyon mai témák, ugye? És miközben ezt a hosszú elemzést olvastam a lapban, egyszer csak azon kaptam magam, hogy tulajdonképpen az elmúlt évben én magam is végigéltem valami hasonlót. Gyakorlatilag egy év alatt fenekestül felfordult az életem. Onnan kezdve, hogy eldöntöttem: befejezem a tizenkét éve félkészen heverő könyvemet, mintha lassan, de biztosan minden megváltozott volna körülöttem. Sőt, talán én magam is.

Az egyik lakótársam itt Guildfordban, az Abbot Ház négyszáz éves falai között, nemrég azt mondta nekem:
– Tünde, aki ma vagy, az már nem ugyanaz az ember, aki 2022 októberében beköltözött ide.
És azt hiszem, igaza van.

Nem mindig könnyű új életet kezdeni

Az első időszak egyáltalán nem volt könnyű. Én voltam az első külföldi nő, aki nem valamelyik rezidens feleségeként került ide. Mit mondjak? Nem fogadtak kitörő örömmel. Konfliktus konfliktust követett, félreértés meg félreértést. Pedig nem vagyok harcos természet. Kifejezetten konfliktuskerülő ember vagyok. Mégis újra meg újra megtaláltak a nehéz helyzetek. Szinte heti rendszerességgel kaptam a leszúrásokat. A mérhetetlen mennyiségű szabály követése sem ment könnyen.
Aztán lassan elkezdtek helyükre kerülni a dolgok. Ma ott tartunk, hogy ugyanaz a gondnok, aki egykor kimondottan ellenséges volt velem szemben, most azt mondja:
– Bárcsak minden rezidens olyan lenne, mint te.
Én pedig ilyenkor csak mosolygok.

Nem fiatalabbnak: elevenebbnek

Közben valami más is történt. Nemcsak befejeztem a könyvemet, amely az év elején, Az utak szépek címmel meg is jelent, hanem elkezdtem újra rendszeresen dolgozni. Írni. Tervezni. Kapcsolódni emberekhez. Könyvbemutatókat szervezni itt is, ott is, meg interjúkra készülni, cikkeket publikálni. És a legkülönösebb az egészben talán az, hogy miközben a naptár szerint egyre idősebb lettem, belül valahogy mégis elevenebbnek kezdtem érezni magam. Nem fiatalabbnak. Hanem frissebbnek és elevenebbnek. Azt tapasztalom például, hogy jobban vág az eszem. Ez fontos különbség.

Mert nem hiszek az örökké fiatal akarok maradni típusú modern hisztériában. Nem szeretnék hetvenévesen kétségbeesetten húszévesnek látszani. Nem „decens öreglány” szeretnék lenni, hanem kortalan, előítélet-mentes, szabad ember. Valaki, aki még ebben a korban is kíváncsi, és érdeklődik a világ iránt.

Az életnek még nincs vége

A New Scientist cikkének talán legfontosabb üzenete mégis az, hogy az ember nincs teljesen kiszolgáltatva saját öregedésének. Nem arról van szó, hogy örökké fiatalok maradhatunk. Arról sem, hogy elegendő „pozitívan gondolkodni”, és minden problémánk megoldódik. A kutatások eredményei inkább azt mutatják, hogy az emberi agy és személyiség sokkal rugalmasabb, alkalmazkodóbb rendszer, mint korábban feltételeztük.

Vagyis számít, hogy mozgásban maradunk-e, érdekelnek-e még bennünket a friss hírek, képesek vagyunk-e új kapcsolatokat kialakítani, tanulunk-e még, vannak-e terveink. És elhisszük-e magunkról, hogy az életünknek még nincs vége. Talán ideje lenne elengedni azt a sokszor ismételgetett mondást is, hogy „öreg kutya nem tanul új kunsztokat”. Mert ez a gondolat könnyen önbeteljesítő jóslattá válhat.
Miközben idáig jutottam a cikkben, hirtelen csörgött a telefonom: hívást kaptam a helyi egyetemi sportközpontból. Elfogadták a jelentkezésemet egy hathónapos fittségi és erőnlétjavító programra. Jövő héten interjúra megyek, és személyi edzőt is kapok. Hetvenévesen.

Különös véletlen – vagy inkább érdekes egybecsengés –, hogy a New Scientist című elsőrangú, mértékadó tudományos hetilap éppen hetven éve indult útjára, én meg néhány nap múlva töltöm be a hetvenet. Belépek a nyolcadik x-be. Talán ezért is érintett most ez a cikk az öregedésről ennyire mélyen. Bevallom, ettől egyáltalán nem érzem magam nevetségesnek. Inkább élőnek.

Hozzuk ki belőle a legtöbbet

Talán ez a legfontosabb. Nem az, hogy hány évesek vagyunk, hanem hogy van-e még bennünk kíváncsiság. Hogy képesek vagyunk-e új dolgokat tanulni, terveket szőni, emberekkel találkozni, érdeklődni a világ iránt. Mert az ember nem egyik napról a másikra öregszik meg, hanem lassan veszíti el az érdeklődését, a kíváncsiságát, a kezdeményezőkészségét, és végül a helyét a saját történetében.
Én viszont egyelőre szeretnék benne maradni a sajátomban, és tovább írni azt. Ha nem is „bis zum hundert und zwanzig” (vagyis százhúszig), de legalább még egy kicsit, mondjuk, úgy kilencvenig.
A mottóm egyszerű: hozzuk ki belőle a legtöbbet. Az időskorból is. Csakúgy, mint minden másból.

A Tünde T. Guildford: Ki mondta, hogy már késő? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az úgynevezett evolúcióképes mesterséges intelligencia – röviden eAI – lényege, hogy működésében megjelennek a biológiai evolúció kulcselemei: a változatosság, a szelekció és az öröklődés. Ezek együttesen lehetővé teszik, hogy a rendszerek generációról generációra alkalmazkodjanak, és egyre hatékonyabb megoldásokat hozzanak létre.

A tanulmány szerzői szerint az evolúció ereje már bizonyított: a földi élet fejlődése, benne az emberi elme kialakulása is ezen alapul. „Az evolúció ereje világosan megmutatkozik a biológiai evolúció történetében, amely létrehozta az emberi kognitív képességeket” – hangsúlyozta Szathmáry Eörs evolúcióbiológus, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont és az Eötvös Loránd Tudományegyetem professzora, a tanulmány vezető szerzője.

A jelenlegi AI-rendszerek – minden eredményük ellenére – többnyire szűk feladatokra optimalizáltak, és működésük erősen függ az emberi fejlesztők által meghatározott keretektől. Az evolúcióképes rendszerek ezzel szemben képesek lehetnek saját „fejlődési pályát” kialakítani, új megoldásokat generálni, sőt, bizonyos értelemben önállóan továbbfejleszteni önmagukat.

„Elkerülhetetlennek tartjuk, hogy az AI-rendszerek fejlesztése – valószínűleg már a közeli jövőben – építeni fog a teljes körű evolúciós folyamatok erejére” – mondta Luc Steels, a Belga Királyi Flamand Tudományos és Művészeti Akadémia kutatója, a publikáció társszerzője.

Az eAI megjelenése jelentős áttörést hozhat olyan területeken, ahol a komplexitás és a változékonyság ma még komoly akadályt jelent – például adaptív rendszerek, autonóm döntéshozatal vagy új típusú problémamegoldás esetében.

A kutatók ugyanakkor hangsúlyozzák: az evolúciós alapú AI fejlesztése komoly kihívásokat is hordoz. Az ilyen rendszerek működése kevésbé kiszámítható, fejlődési irányuk nehezebben kontrollálható, ami biztonsági és etikai kérdéseket vet fel. Nem zárható ki, hogy a rendszerek olyan megoldásokat alakítanak ki, amelyek nem illeszkednek az emberi szándékokhoz vagy értékrendhez. A tanulmány ezért arra figyelmeztet, hogy a technológiai fejlesztésekkel párhuzamosan szükség van megfelelő szabályozási és felügyeleti keretek kialakítására is. Az evolúcióképes mesterséges intelligencia ugyanis nemcsak új lehetőségeket kínál, hanem új típusú felelősséget is jelent.

https://www.pnas.org/doi/10.1073/pnas.2527700123

A Darwini fordulat: evolúcióra képes AI-rendszerek jöhetnek – figyelmeztetnek a kutatók bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az a jó oktatási rendszer és iskola, amelyben a diákok használható, a való életre felkészítő és befogadható mennyiségű ismeretet tudnak szerezni. Ahol a tanárok ki tudnak teljesedni hivatásukban, megkapják a megfelelő támogatást nemcsak anyagi, hanem szakmai értelemben is, írta Magyar Péter Facebook bejegyzésében.

Az a jó iskola, ahol a szülők biztonságban tudhatják a gyermekeiket, és számíthatnak arra, hogy a diákok a legkorszerűbb tudást kapják, és esélyt arra, hogy tehetségük szerint boldoguljanak a felnőtt életben.

Magyar Péter kiemelte, hogy a sikeres oktatási rendszer alapja a tanárok, diákok, szülők és civil szervezetek bizalmi együttműködése. Megjegyezte azt is, hogy az oktatási folyamatban a tanárok mellett további szakembereknek is megfelelő számban helyt kell kapniuk.

Az államnak gondoskodnia kell a megfelelő szakmai utánpótlásról, szakmai műhelyekről, amelyek a tanártársadalom rendelkezésére bocsátják a modern pedagógiai tudást – hangsúlyozta a Tisza Párt elnöke.

Az intézményvezetőkkel egyetértettek abban is, hogy „közösen vonzóvá kell tennünk a pedagógusi pályát, hogy a legtehetségesebb fiataljaink válasszák ezt a csodaszép hivatást, mert csak az ő segítségükkel építhetünk egy működő és emberséges Magyarországot”.

Az egyeztetésen a fővárosi Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumból Barlay Bence, a budapesti Kempelen Farkas Gimnáziumból Békefi Gábor, a Budaörsi Illyés Gyula Gimnázium, Technikum és Szakképző Iskola képviseletében Bene Tünde, a fővárosi ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnáziumból Csapodi Zoltán, a Miskolci Egyetem Földes Ferenc Gyakorló Gimnáziumból Fazekas Róbert, a Budapesti Piarista Gimnáziumból Horváth Bálint, a győri Révai Miklós Gimnázium és Kollégium képviseletében Horváth Péter, a Nemzeti Pedagógus Kar elnöke, a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumból Juhász-Lacik Albin OSB, a Budapest V. Kerületi Eötvös József Gimnáziumból Kampós András, a fővárosi Deák Téri Evangélikus Gimnáziumból Kézdy Edit, a budapesti Veres Pálné Gimnáziumból Korompay Bálint, a fővárosi ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Általános Iskola és Gyakorló Gimnázium képviseletében Láng György, a budapesti Szent István Gimnáziumból Lázár Tibor, a fővárosi Békásmegyeri Veres Péter Gimnáziumból Rakovszky Andorás, a veszprémi Lovassy László Gimnáziumból Schultz Zoltán vett részt.

A Stratégiai fontosságú lesz az oktatás az új kormány alatt bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.