A modern pszichológia és idegtudomány egyre többször jut arra a következtetésre, hogy az öregedés nem pusztán testi folyamat. Legalább ennyire személyes történet is. Belső történet. És ebben a történetben az számít, hogyan gondolkodunk önmagunkról.

A New Scientist című brit tudományos hetilap legutóbbi száma egész címlapsztorit szentelt ennek a kérdésnek. A cikk szerzője több kutatást összegezve mutatja be, hogy az ember gondolkodásmódja – a stresszről, a kihívásokról és az öregedésről alkotott képe – mérhető hatással van testi és lelki állapotára egyaránt.

Vagyis nem mindegy, mit gondolunk magunkról.

A jelenlegi kutatások szerint azok az emberek, akik nem kizárólag hanyatlásként tekintenek az idő múlására, sok esetben tovább maradnak aktívak, jobb szellemi állapotban élnek, és fizikailag is egészségesebbek maradnak. Nem azért, mert varázsütésre eltűnnek a problémák vagy a betegségek, hanem mert másképp viszonyulnak a saját életükhöz. Nem adják fel időnap előtt, túl korán.

A gondolkodásmód nem végleges

A cikk egyik legérdekesebb gondolata számomra az volt, hogy az emberi agy és személyiség sokkal rugalmasabb rendszer, mint azt korábban hittük. Az emberi gondolkodásmód nincs kőbe vésve, nem végleges. Az ember bizonyos mértékig képes újraszervezni saját belső világát. Nem csupán elszenvedni az idő múlását, hanem alakítani is azt, ahogyan megéli. És itt magától adódik a kérdés: lehet-e tudatosan „karbantartani”, esetleg irányítani az elmét? Talán úgy, mint az izmokat, a memóriát vagy a kapcsolódási képességet? Nem, nem igazán.

Az agy nem szereti a bizonytalanságot

Ezért a cikk szerint az emberi elme állandóan magyarázatokat gyárt. És ehhez gyakran a legrosszabb, pesszimista narratívát választja. Ez evolúciós örökség. Viszont ha az ember megtanulja felismerni ezt a mechanizmust a háttérben, akkor kevésbé sodorja el saját gondolkodása. Jobban kordában tudja tartani a reakcióit.

Miért lehet nekünk érdekes ez a szerteágazó eszmefuttatás? Azért, mert negatív gondolataink egyaránt kapcsolódhatnak
• a szorongáshoz,
• az öregedéshez,
• az identitáshoz,
• a társadalmi kihívásokhoz,
• sőt, még az információs káoszhoz is.

Nagyon mai témák, ugye? És miközben ezt a hosszú elemzést olvastam a lapban, egyszer csak azon kaptam magam, hogy tulajdonképpen az elmúlt évben én magam is végigéltem valami hasonlót. Gyakorlatilag egy év alatt fenekestül felfordult az életem. Onnan kezdve, hogy eldöntöttem: befejezem a tizenkét éve félkészen heverő könyvemet, mintha lassan, de biztosan minden megváltozott volna körülöttem. Sőt, talán én magam is.

Az egyik lakótársam itt Guildfordban, az Abbot Ház négyszáz éves falai között, nemrég azt mondta nekem:
– Tünde, aki ma vagy, az már nem ugyanaz az ember, aki 2022 októberében beköltözött ide.
És azt hiszem, igaza van.

Nem mindig könnyű új életet kezdeni

Az első időszak egyáltalán nem volt könnyű. Én voltam az első külföldi nő, aki nem valamelyik rezidens feleségeként került ide. Mit mondjak? Nem fogadtak kitörő örömmel. Konfliktus konfliktust követett, félreértés meg félreértést. Pedig nem vagyok harcos természet. Kifejezetten konfliktuskerülő ember vagyok. Mégis újra meg újra megtaláltak a nehéz helyzetek. Szinte heti rendszerességgel kaptam a leszúrásokat. A mérhetetlen mennyiségű szabály követése sem ment könnyen.
Aztán lassan elkezdtek helyükre kerülni a dolgok. Ma ott tartunk, hogy ugyanaz a gondnok, aki egykor kimondottan ellenséges volt velem szemben, most azt mondja:
– Bárcsak minden rezidens olyan lenne, mint te.
Én pedig ilyenkor csak mosolygok.

Nem fiatalabbnak: elevenebbnek

Közben valami más is történt. Nemcsak befejeztem a könyvemet, amely az év elején, Az utak szépek címmel meg is jelent, hanem elkezdtem újra rendszeresen dolgozni. Írni. Tervezni. Kapcsolódni emberekhez. Könyvbemutatókat szervezni itt is, ott is, meg interjúkra készülni, cikkeket publikálni. És a legkülönösebb az egészben talán az, hogy miközben a naptár szerint egyre idősebb lettem, belül valahogy mégis elevenebbnek kezdtem érezni magam. Nem fiatalabbnak. Hanem frissebbnek és elevenebbnek. Azt tapasztalom például, hogy jobban vág az eszem. Ez fontos különbség.

Mert nem hiszek az örökké fiatal akarok maradni típusú modern hisztériában. Nem szeretnék hetvenévesen kétségbeesetten húszévesnek látszani. Nem „decens öreglány” szeretnék lenni, hanem kortalan, előítélet-mentes, szabad ember. Valaki, aki még ebben a korban is kíváncsi, és érdeklődik a világ iránt.

Az életnek még nincs vége

A New Scientist cikkének talán legfontosabb üzenete mégis az, hogy az ember nincs teljesen kiszolgáltatva saját öregedésének. Nem arról van szó, hogy örökké fiatalok maradhatunk. Arról sem, hogy elegendő „pozitívan gondolkodni”, és minden problémánk megoldódik. A kutatások eredményei inkább azt mutatják, hogy az emberi agy és személyiség sokkal rugalmasabb, alkalmazkodóbb rendszer, mint korábban feltételeztük.

Vagyis számít, hogy mozgásban maradunk-e, érdekelnek-e még bennünket a friss hírek, képesek vagyunk-e új kapcsolatokat kialakítani, tanulunk-e még, vannak-e terveink. És elhisszük-e magunkról, hogy az életünknek még nincs vége. Talán ideje lenne elengedni azt a sokszor ismételgetett mondást is, hogy „öreg kutya nem tanul új kunsztokat”. Mert ez a gondolat könnyen önbeteljesítő jóslattá válhat.
Miközben idáig jutottam a cikkben, hirtelen csörgött a telefonom: hívást kaptam a helyi egyetemi sportközpontból. Elfogadták a jelentkezésemet egy hathónapos fittségi és erőnlétjavító programra. Jövő héten interjúra megyek, és személyi edzőt is kapok. Hetvenévesen.

Különös véletlen – vagy inkább érdekes egybecsengés –, hogy a New Scientist című elsőrangú, mértékadó tudományos hetilap éppen hetven éve indult útjára, én meg néhány nap múlva töltöm be a hetvenet. Belépek a nyolcadik x-be. Talán ezért is érintett most ez a cikk az öregedésről ennyire mélyen. Bevallom, ettől egyáltalán nem érzem magam nevetségesnek. Inkább élőnek.

Hozzuk ki belőle a legtöbbet

Talán ez a legfontosabb. Nem az, hogy hány évesek vagyunk, hanem hogy van-e még bennünk kíváncsiság. Hogy képesek vagyunk-e új dolgokat tanulni, terveket szőni, emberekkel találkozni, érdeklődni a világ iránt. Mert az ember nem egyik napról a másikra öregszik meg, hanem lassan veszíti el az érdeklődését, a kíváncsiságát, a kezdeményezőkészségét, és végül a helyét a saját történetében.
Én viszont egyelőre szeretnék benne maradni a sajátomban, és tovább írni azt. Ha nem is „bis zum hundert und zwanzig” (vagyis százhúszig), de legalább még egy kicsit, mondjuk, úgy kilencvenig.
A mottóm egyszerű: hozzuk ki belőle a legtöbbet. Az időskorból is. Csakúgy, mint minden másból.

A Tünde T. Guildford: Ki mondta, hogy már késő? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az úgynevezett evolúcióképes mesterséges intelligencia – röviden eAI – lényege, hogy működésében megjelennek a biológiai evolúció kulcselemei: a változatosság, a szelekció és az öröklődés. Ezek együttesen lehetővé teszik, hogy a rendszerek generációról generációra alkalmazkodjanak, és egyre hatékonyabb megoldásokat hozzanak létre.

A tanulmány szerzői szerint az evolúció ereje már bizonyított: a földi élet fejlődése, benne az emberi elme kialakulása is ezen alapul. „Az evolúció ereje világosan megmutatkozik a biológiai evolúció történetében, amely létrehozta az emberi kognitív képességeket” – hangsúlyozta Szathmáry Eörs evolúcióbiológus, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont és az Eötvös Loránd Tudományegyetem professzora, a tanulmány vezető szerzője.

A jelenlegi AI-rendszerek – minden eredményük ellenére – többnyire szűk feladatokra optimalizáltak, és működésük erősen függ az emberi fejlesztők által meghatározott keretektől. Az evolúcióképes rendszerek ezzel szemben képesek lehetnek saját „fejlődési pályát” kialakítani, új megoldásokat generálni, sőt, bizonyos értelemben önállóan továbbfejleszteni önmagukat.

„Elkerülhetetlennek tartjuk, hogy az AI-rendszerek fejlesztése – valószínűleg már a közeli jövőben – építeni fog a teljes körű evolúciós folyamatok erejére” – mondta Luc Steels, a Belga Királyi Flamand Tudományos és Művészeti Akadémia kutatója, a publikáció társszerzője.

Az eAI megjelenése jelentős áttörést hozhat olyan területeken, ahol a komplexitás és a változékonyság ma még komoly akadályt jelent – például adaptív rendszerek, autonóm döntéshozatal vagy új típusú problémamegoldás esetében.

A kutatók ugyanakkor hangsúlyozzák: az evolúciós alapú AI fejlesztése komoly kihívásokat is hordoz. Az ilyen rendszerek működése kevésbé kiszámítható, fejlődési irányuk nehezebben kontrollálható, ami biztonsági és etikai kérdéseket vet fel. Nem zárható ki, hogy a rendszerek olyan megoldásokat alakítanak ki, amelyek nem illeszkednek az emberi szándékokhoz vagy értékrendhez. A tanulmány ezért arra figyelmeztet, hogy a technológiai fejlesztésekkel párhuzamosan szükség van megfelelő szabályozási és felügyeleti keretek kialakítására is. Az evolúcióképes mesterséges intelligencia ugyanis nemcsak új lehetőségeket kínál, hanem új típusú felelősséget is jelent.

https://www.pnas.org/doi/10.1073/pnas.2527700123

A Darwini fordulat: evolúcióra képes AI-rendszerek jöhetnek – figyelmeztetnek a kutatók bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az a jó oktatási rendszer és iskola, amelyben a diákok használható, a való életre felkészítő és befogadható mennyiségű ismeretet tudnak szerezni. Ahol a tanárok ki tudnak teljesedni hivatásukban, megkapják a megfelelő támogatást nemcsak anyagi, hanem szakmai értelemben is, írta Magyar Péter Facebook bejegyzésében.

Az a jó iskola, ahol a szülők biztonságban tudhatják a gyermekeiket, és számíthatnak arra, hogy a diákok a legkorszerűbb tudást kapják, és esélyt arra, hogy tehetségük szerint boldoguljanak a felnőtt életben.

Magyar Péter kiemelte, hogy a sikeres oktatási rendszer alapja a tanárok, diákok, szülők és civil szervezetek bizalmi együttműködése. Megjegyezte azt is, hogy az oktatási folyamatban a tanárok mellett további szakembereknek is megfelelő számban helyt kell kapniuk.

Az államnak gondoskodnia kell a megfelelő szakmai utánpótlásról, szakmai műhelyekről, amelyek a tanártársadalom rendelkezésére bocsátják a modern pedagógiai tudást – hangsúlyozta a Tisza Párt elnöke.

Az intézményvezetőkkel egyetértettek abban is, hogy „közösen vonzóvá kell tennünk a pedagógusi pályát, hogy a legtehetségesebb fiataljaink válasszák ezt a csodaszép hivatást, mert csak az ő segítségükkel építhetünk egy működő és emberséges Magyarországot”.

Az egyeztetésen a fővárosi Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumból Barlay Bence, a budapesti Kempelen Farkas Gimnáziumból Békefi Gábor, a Budaörsi Illyés Gyula Gimnázium, Technikum és Szakképző Iskola képviseletében Bene Tünde, a fővárosi ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnáziumból Csapodi Zoltán, a Miskolci Egyetem Földes Ferenc Gyakorló Gimnáziumból Fazekas Róbert, a Budapesti Piarista Gimnáziumból Horváth Bálint, a győri Révai Miklós Gimnázium és Kollégium képviseletében Horváth Péter, a Nemzeti Pedagógus Kar elnöke, a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumból Juhász-Lacik Albin OSB, a Budapest V. Kerületi Eötvös József Gimnáziumból Kampós András, a fővárosi Deák Téri Evangélikus Gimnáziumból Kézdy Edit, a budapesti Veres Pálné Gimnáziumból Korompay Bálint, a fővárosi ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Általános Iskola és Gyakorló Gimnázium képviseletében Láng György, a budapesti Szent István Gimnáziumból Lázár Tibor, a fővárosi Békásmegyeri Veres Péter Gimnáziumból Rakovszky Andorás, a veszprémi Lovassy László Gimnáziumból Schultz Zoltán vett részt.

A Stratégiai fontosságú lesz az oktatás az új kormány alatt bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A „víznagyhatalom” mítosza és a porzó utak

Bár szeretjük azt hinni, hogy a Kárpát-medencében bőségben van vizünk, a valóság ennél jóval szárazabb. „Őrült nagy baj van” – fogalmazott a GPC vitaestjén Balogh Péter, a Vízválasztó Mozgalom elnöke, rávilágítva egy évtizedes szemléletbeli hibára. Még mindig a víz elvezetésében és a gyors lecsapolásban vagyunk aktívak, nem pedig a megtartásában.

A magyar táj vízellátottsága terén a helyzet drámaivá vált az elmúlt évek során: a Tisza vízgyűjtőjén mára nagyjából három és fél balatonnyi, a Dunáén pedig egy balatonnyi víz hiányzik a talajból.

Miközben aszály sújtja a földeket, az árhullámokat továbbra is igyekszünk minél gyorsabban kivezetni az országból, ahelyett, hogy hagynánk azokat beszivárogni a talajba. Az eredmény? Porzó utak márciusban, és fák, amelyek gyökere már nem éri el a mélyre süllyedt talajvizet. 2026-ban a januári nagy hó ellenére a helyzet már március végén aszályt mutat itthon és az egész régióban. Bár a „Vizet a tájba” program révén tavaly már megkezdődtek előremutató beavatkozások, Orbán Viktor egy nemrég elhangzott beszédében is elismerte a hátralévő feladatok hatalmas voltát.

Ipar vagy élelem? – A magyar föld paradoxona

Ez a válság nemcsak környezeti, hanem strukturális is. A vitaest egyik legérdekesebb pontja a hazai földhasználat arányainak kérdése volt. Bár jelentős mezőgazdasági területekkel rendelkezünk, Balogh Péter felhívta a figyelmet arra, hogy a magyar szántóföldi gabonatermelés nagyjából 10 százaléka szolgál közvetlen emberi fogyasztásra. A fennmaradó rész jelentős arányban ipari alapanyagként (például bioetanol) vagy állati takarmányként kerül felhasználásra, illetve exportálják. Magyarország az Európai Unió harmadik legnagyobb bioetanol-termelője, mindössze Franciaország és Németország előzi meg.

A jelenlegi termelési szerkezet tehát nagyobb hangsúlyt helyez az exportpiacokra és az ipari igényekre, mint a közvetlen hazai élelmezésbiztonságra. Mint Polgár Ákos (Fiatal Gazdák Magyarországi Szövetsége) elmondta, a hazai cukortermelés a kereslet alig 40%-át képes kielégíteni, de burgonyából sem tudjuk fedezni a hazai szükségletet.  Ezt a képet tovább árnyalja az ország utóbbi években indult új, erőforrás-intenzív gazdaságfejlesztési stratégiája.

A hazai döntéshozók célja az volt, hogy Magyarország meghatározó szerepet töltsön be az akkumulátorgyártásban, ami azonban természetéből fakadóan számottevő víz- és energiaigénnyel jár. Egy az aszályok által egyre inkább érintett térségben ez az irány kihívások elé állíthatja a lakosság és a hazai élelmiszertermelés jövőbeni vízellátását.

A Green Policy Center szakmai álláspontja szerint a klímasemlegességi átmenet nem valósítható meg nagymértékű energiatárolás nélkül, így valamekkora szintű hazai akkumulátorgyártásra is szükség van. Sem gazdaságilag, sem a környezeti igazságosság szempontjából nem lenne felelős döntés a saját zöld átállásunkhoz szükséges technológiát kizárólag importra alapozni, ráadásul az uniós irányelvek is az Európán belüli gyártás megerősítését szorgalmazzák. A fő kérdés tehát nem maga a technológia, hanem a lépték: a hazai ökológiai adottságok ismeretében indokolt-e a belső szükségleteket többszörösen meghaladó, alapvetően exportorientált, magas víz- és energiaigényű kapacitásokat kiépíteni. (A GPC jelen újraiparosítási hullámról készült elemzése itt érhető el.)

Fel kell hagyni a talaj kizsigerelésével és vissza kell adni területeket a víznek ott, ahol a szántóföldi művelés már csak veszteséget termel. A vízigényes kukorica helyett szárazságtűrő növényekre (mint például a cirok) és új kertészeti kultúrákra (mint például a füge) van szükség, valamint az adórendszerrel és tudatosítással árelőnybe kell hozni a helyi, szezonális és klímabarát élelmiszereket.

A beszélgetés egyik fontos végkövetkeztetése az volt, hogy a természet nem fog megvédeni minket, ha mi magunk romboljuk le a védfalait. Ha nem változtatunk, a hazai élelmiszer hamarosan luxuscikké válik, mi pedig továbbra is egyre több import élelmiszert eszünk majd a kiszáradó földek szélén, egyre magasabb áron.

A Luxus lesz a hazai élelmiszer, ha nem változik az agrárpolitika bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A Magyar Tudományos Akadémia minden információt, felmérést és stratégiai tervet igény szerint hozzáférhetővé tesz az új kormány számára, és együttműködik egy, a tudományos közösség szakmai véleményével összhangban álló és többségének támogatásával megvalósítható tudománypolitika megalapozásában.

Egy olyan tudománypolitikában, amely az akadémiai szabadság kiteljesítése mellett bekapcsolhatja a magyar kutatási szféra egészét az európai tudományos és felsőoktatási együttműködésekbe, és amely a társadalom, a gazdaság és a nemzeti kultúra fejlődésében kulcsszerepet betöltő tudományos kutatást prioritásként kezeli.

Freund Tamás, az MTA elnöke
Kollár László Péter, az MTA főtitkára
Erdei Anna, az MTA főtitkárhelyettese

A Az MTA a Tisza programjáról bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

„Reid, Victor, Christina és Jeremy, üdv itthon, és gratulálunk egy valóban történelmi teljesítményhez. A NASA hálás Donald Trump elnöknek és a kongresszusi partnereknek a felhatalmazásért és az erőforrásokért,– mondta a NASA vezetője, Jared Isaacman. „ Elsőként repülve ezzel a rakétával és űreszközzel, a legénység jelentős kockázatot vállalt a megszerzett tudásért és a jövőért, amelyet építeni szeretnénk.

A NASA elismeri az egész szervezet és nemzetközi partnereink hozzájárulását is, akiknek szakértelme és elkötelezettsége kulcsfontosságú volt a sikerhez. Az Artemis II befejezésével a figyelem most az Artemis III összeállítására és a Hold felszínére való visszatérés előkészítésére irányul – hogy bázist építsünk, és soha többé ne hagyjuk el a Holdat.”

A vízreszállás után az űrhajósokat a NASA és az amerikai hadsereg közös csapata fogadta, akik segítettek nekik elhagyni az űrkapszulát a nyílt vízen, majd helikopterrel a USS John P. Murtha fedélzetére szállították őket elsődleges orvosi vizsgálatokra. A legénység várhatóan április 11-én, szombaton tér vissza a houstoni Johnson Űrközpontba.

A küldetés során Wiseman, Glover, Koch és Hansen összesen 694 481 mérföldet tettek meg. Hold melletti elrepülésük során minden eddiginél távolabb jutottak emberként, megdöntve az Apollo–13 legénysége által 1970-ben felállított rekordot.

Az első Artemis-legénység április 1-jén, 18:35-kor indult a NASA SLS rakétájával a floridai Kennedy Űrközpont 39B indítóállásáról. A 8,8 millió font tolóerejű rakéta pontos pályára állítással juttatta az Orion űrhajót Föld körüli pályára, a zökkenőmentes visszaszámlálást követően.

Az első napon az űrben az űrhajósok és a földi irányítás ellenőrizték a – a legénység által Integritynek elnevezett – űrhajót, hogy minden rendszer megfelelően működik-e a Hold felé tartó úthoz. A NASA négy CubeSat műholdat is pályára állított nemzetközi partnerek együttműködésével.

A második napon, miután minden rendszer „zöld utat” kapott, az Orion hajtóműve működésbe lépett, és olyan pályára állította az űrhajósokat, amely során legközelebb 4067 mérföldre közelítették meg a Hold felszínét.

„Az Artemis II legénysége hazatért. A belépési, ereszkedési és leszállási rendszerek a tervek szerint működtek, és a végső teszt sikeresen lezárult. Ez a pillanat tizennégy ország több ezer emberének munkáját dicséri, akik megépítették, tesztelték és megbíztak ebben az eszközben. Az ő munkájuk védte meg a négy ember életét, akik óránként 25 000 mérföldes sebességgel utaztak, és biztonságban hozta őket vissza a Földre” – mondta Amit Kshatriya, a NASA helyettes vezetője. „Az Artemis II bizonyította az eszközt, a csapatokat, a rendszert és a nemzetközi együttműködést, amely visszajuttatja az emberiséget a Hold felszínére. Reid, Victor, Christina és Jeremy fél évszázad után a legtávolabb vitték az emberiség reményeit. Ötvenhárom évvel ezelőtt elhagytuk a Holdat – most azért tértünk vissza, hogy maradjunk. A jövő a miénk.”

A mérnökök teljes repülés közbeni tesztelésnek vetették alá az Oriont. A legénység kipróbálta az életfenntartó rendszereket, igazolva, hogy az űrhajó alkalmas hosszabb mélyűri tartózkodásra. Több kézi irányítási gyakorlat során az űrhajósok manuálisan vezették az Oriont, hogy adatokat gyűjtsenek a jövőbeli dokkolási műveletekhez. A legénység számos további tesztet is végrehajtott, többek között az űrhajósok fizikai terhelését, vészhelyzeti eljárásokat, a túlélőruházatot és más kritikus rendszereket vizsgálva.

Wiseman, Glover, Koch és Hansen tudományos kísérletekben is részt vettek, amelyek segítik a NASA-t a Holdon való élet és munka előkészítésében, valamint a Marsra irányuló jövőbeli küldetésekben. Ezek közé tartozik az AVATAR kísérlet, amely az emberi szövetek viselkedését vizsgálja mikrogravitációban és mélyűri sugárzás mellett.

Április 6-i holdközeli elrepülésük során több mint 7000 felvételt készítettek a Hold felszínéről és egy napfogyatkozásról, amikor a Hold kitakarta a Napot az Orion nézőpontjából. A képek között szerepelnek látványos „Földkelte” és „Földnyugta” felvételek, kráterek, ősi lávafolyások, a Tejútrendszer, valamint a felszín repedései és színváltozásai.

Dokumentálták a terminátor menti területeket is – ez a nappal és éjszaka határa a Holdon –, ahol az alacsony beesési szögű napfény hosszú árnyékokat vet, hasonló megvilágítási viszonyokat teremtve, mint a déli sarkvidéken, ahol az űrhajósok várhatóan 2028-ban landolnak. A legénység két kráter elnevezésére is javaslatot tett, valamint meteoritbecsapódások felvillanásait is megfigyelte a Hold éjszakai oldalán.

Az Artemis II tudományos eredményei előkészítik a jövőbeli holdküldetéseket, segítve a műveletek fejlesztését és az űrhajósok döntéshozatalát a tudományosan legértékesebb területek kiválasztásában.

A biztonságos visszatérés után a NASA és partnerei már a következő, Artemis III küldetés előkészítésére koncentrálnak, amely során egy új Orion-legénység a Föld körüli pályán teszteli majd az együttműködést kereskedelmi holdkompokkal.

Az innováció és felfedezés új aranykorának részeként a NASA egyre összetettebb küldetésekre küldi az Artemis-űrhajósokat, hogy feltárják a Holdat, tudományos és gazdasági előnyöket teremtsenek, tartós emberi jelenlétet alakítsanak ki, és megalapozzák az első – amerikai – űrhajósok Marsra küldését, mondja a NASA közleménye.

További információ az Artemis programról:
https://www.nasa.gov/artemis

A Visszatértek az Artemis program űrhajósai bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Lengyelország északkeleti része komoly sugárszennyezést kapott és a kormány április 30-án késő este tartott egy tájékoztatót, szembe menve a szovjet titkolózással. Ezen a tájékoztatón, amelyen tudósítóként én is részt vettem, az akkori kormányszóvivő, Jerzy Urban szájából hangzott el a mondat: a sugárfertőzésnek nem lesz több áldozata Lengyelországban, mint ahányan egy évben a dohányzás miatt halnak meg…

A lengyelországi előzmény az volt, hogy 1986 április 28-án, két nappal a csernobili katasztrófa után a Mikołajki Radioaktív Szennyeződésmérő Szolgálat megfigyelő állomása, amely az ország észak-keleti részén, közel a robbanás helyszínéhez található, regisztrálta a levegőben lévő radioaktív izotópok aktivitását, amely több mint félmilliószor!! nagyobb volt a normálisnál.

Azonnal informálták a Varsói Radiológiai Védelmi Központi Laboratóriumot, amely riasztást jelentett be. Kezdetben a lengyel tudósok azt feltételezték, hogy valahol atomrobbanás történt, de a radioaktív szennyeződések elemzése egyértelműen jelezte, hogy forrásuk csak nukleáris reaktortűz lehet. Csak este hatkor vált világossá mindenki számára, mégpedig a BBC rádióadásából, hogy Csernobil volt a forrás.

Április 28-ról 29-re virradó éjszaka bemutatták a hatóságoknak a polgári védelemi javaslatokat, amelyek fontos pontja egy nagy jód-dózis beadása volt a 131-es radioaktív jód felszívódásának blokkolására, amely a pajzsmirigyben felhalmozódhatott és rákbetegség kialakulásához vezethet.

Nem volt azonban elegendő jódtabletta az országban, ezért erre a célra a Lugol folyadékot, azaz a kálium-jodid és az elemi jód vizes oldatát ajánlották. A mi gyerekeink is ezt kapták, nem tudtuk, hogyan kell adagolni, ezért szegényeknek minden víz nélkül adtuk be a folyadékot, utána utaztak Pestre…

Az éjszakai tanácskozás után a lengyel kommunista párt vezetése és a kormány egy bizottságot hozott létre, amely úgy döntött, hogy 11 észak-keleti vajdaságban, amelyek felett áthaladt a radioaktív felhő, a gyermekeknek és serdülőknek be kell adni a jódos folyadékot.

Az akció aznap, 28-án este elkezdődött és egy napon belül a régióban a gyermekek mintegy 75%-a megkapta a jódot. Április 29-én a kampányt kiterjesztették az egész országra. Nem egészen két nap alatt Lengyelországban stabil jódot adtak be 18,5 millió embernek, főleg 17 év alatti gyermekeknek. Egyúttal úgy döntöttek, hogy megtiltják a legeltetést a réteken, és ajánlották, hogy a gyermekek tejport vagy sűrített tej kapjanak, továbbá, hogy ne egyen senki friss gyümölcsöt, zöldséget és gombákat. Ilyen intézkedéseket akkor a magyar kormány egyáltalán nem tett. Egy nem kicsit cinikus, bor és vodkakedvelő kolléga némi akasztófahumorral jegyezte meg, hogy lám, a tejivás még veszélyesebb, mint az alkoholfogyasztás…

A sajtótájékoztatóról és a lengyel kormány intézkedéseiről április 30-án éjszaka hazaküldtem a Magyar Rádiónak a tudósítást, a kollégák elmondása szerint ez másnap reggel hat órakor egyszer hangozhatott el. A május elsejei felvonulásokra készült ugyanis az ország, sugárzó napsütésben, és a hatalom nem engedte, hogy elrontásk azt a szép ünnepet… A tudósítást aznap nem is adták le többször, persze a Szabad Európa és a BBC magyar adása folyamatosan mondta a hírt… Két nappal később a 168 óra című, akkor éppen fénykorát élő rádióműsor már lehozta a beszámolómat, de ugye a két nappal korábbi hír finoman szólva másodlagos frissességűnek számít…

Úgy két hét múlva hazarendeltek Varsóból Budapestre, és Csillebércen, a KFKI-ban, vagyis a Központi Fizikai Kutatóintézetben megmérték, milyen sugárterhelést kaptunk. Nem csak én voltam ott, hanem magyar kiküldöttek százai a Szovjetunióból, Lengyelországból és más országokból is.

Korábban 4 ezer becquerel volt a határérték, amely fölött egészségre ártalmasnak minősítették a kapott sugárdózist. A becquerel a radioaktivitás SI egysége, a definíció szerint egy becquerel az aktivitása annak a radioaktív anyagnak, amelyben másodpercenként egy atommag bomlik el. A név Henri Becquerel francia fizikus nevéből származik. Becquerel ugyanis 1903-ban megosztott Nobel-díjat kapott a Curie házaspárral, így ismerték el a radioaktivitás felfedezése terén tett munkájukat. A természetes kálium az emberi szervezetben másodpercenként 4000 bomlást produkál, azaz aktivitása 4 kBq.

A mérés után szóban közölték velem, hogy hétezer becquerel-nyi dózist mértek, ami, úgy mondták, nem veszélyes az emberi szervezetre, és egyébként is, már felemelték a négyezres határétéket 8 ezer becquerelre… Ebben lehetett igazság, hiszen 40 év után, elég jó állapotban írom ezeket a sorokat. Szerencsés voltam, ugyanakkor ezt azok nem mondhatják el, akik azokban az április napokban magyar állami kiküldöttként, kamionsofőrként vagy repülőgép utasaként jártak, utaztak arra Ukrajnában.

Figyelemre méltó, hogy a magyar hivatalos személyek évek múltán is védték a saját mundérjukat, mondván, ők mindent jól csináltak, vagyis még azt is védték,, hogy április végén sem tájékoztatták az embereket, amikor már a lengyelek megtették… Az akkor Ukrajnában dolgozó, hivatalos kiküldetésben lévő emberek esetében, akik később rákban elhunytak, soha semmilyen összefüggést nem állapítottak meg a csernobili sugárzás és a haláleset között, és kártérítést sem fizettek.

Az sohasem derült ki, vajon igaza lett-e lengyel kormányszóvivőnek, amikor azt az ominózus mondatot mondta, vagyis valóban több tízezer áldozata volt-e Lengyelországban a csernobili robbanásnak? A számok, a becslések igen eltérőek, hiszen komoly érdekek ütköztek, így a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség sem volt érdekelt abban, hogy túl nagy legyen az áldozatok számáról szóló becslés, és az egyes államok sem akartak az áldozatoknak, azok hozzátartozóinak kártérítést fizetni…

Az alábbi összefoglalót a Kitekintő közölte:

Az ENSZ Atomsugárzás Hatásaival Foglalkozó Tudományos Bizottságának (UNSCEAR) 2011. áprilisi tanulmánya szerint a katasztrófahelyzet felszámolásán dolgozó 510 ezer munkás átlagosan 120 millisievertes (mSv) sugárdózist kapott 1986 és 1990 között. Az egyéni dózisok mértéke 10 és 1000 mSv között volt, 85%-uk a 20–500 mSv közötti tartományba tartozott. A 115 ezer kitelepített lakost 1986 és 2005 között átlagosan 31 mSv, a szennyezett területeken élő 6,4 millió személyt pedig átlagosan 9 mSv többletsugárzás ért a katasztrófából kifolyólag. A három érintett ország (Belarusz, Oroszország és Ukrajna) teljes lakossága átlagosan 1,3 mSv, Európa 500 millió lakója pedig 0,3 mSv mértékű radioaktivitásnak volt kitéve Csernobil által. …

A zónát a mai napig felügyelő és „üzemeltető” ukrán Különleges Ügyek Minisztériumának 2011-es jelentése szerint a szervezet nyilvántartása 314 ezer ún. likvidátort tart számon, akik közül 207 ezren dolgoztak a helyszínen 1986 és 1987 között. Az adatok alapján a likvidátorok körében a pajzsmirigyrák előfordulása az átlagos érték 5,6-szorosa, míg a női munkások között átlagosan másfélszer annyi emlőrákot diagnosztizáltak, mint a katasztrófa által nem érintett populáción. Az 1986–1987 között a helyszínen dolgozók körében a 2004 és 2007 közötti időszakban összesen 7190 rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak, köztük 299 pajzsmirigyrákos és 226 emlőrákos esetet. …

A likvidátorok mellett a katasztrófa által leginkább érintett másik csoport a csecsemők és gyermekeké volt. Az adatok szerint az 1990-es évek elejétől kezdve drámai emelkedést regisztráltak a pajzsmirigyrákos megbetegedéseket illetően a baleset idején – elsősorban szennyezett tejtermékek elfogyasztása következtében – nagymértékű jód-131 dózist kapott gyermekek körében. Az ENSZ Csernobil Fórumának 2005-ös jelentése több mint 5 ezer esetről szólt, míg későbbi ukrán felmérések 1986 és 2008 között 6 ezer pajzsmirigyrákos megbetegedésről számoltak be a katasztrófa idején 18 év alattiak körében.

A Greenpeace a 2005-ös ENSZ Fórum megállapításaira adott „válaszjelentésében” 270 ezer pajzsmirigyrákos esetet, továbbá az 1990 és 2004 közötti időszakban összesen 200 ezer halálos megbetegedést kötött Csernobilhez. Ugyanakkor ötven, nagyrészt kelet-európai tudós által készített anyag a rákos megbetegedések Csernobil előtti arányát hasonlította össze a katasztrófa utáni adatokéival, a növekedést pedig egy az egyben a baleset számlájára írta. Emellett a nem pajzsmirigyrákos megbetegedések becsléséhez Hirosimából és Nagaszakiból származó adatokat használt, melyek azonban nem szolgáltatnak megfelelő tudományos alapot a két esemény, illetve a két érintett populáció jelentősen eltérő mivoltát figyelembe véve. Egy 2007-es, három orosz szakember (köztük a Greenpeace-jelentés egyik szerkesztője) által írt és angol nyelvre 2009-ben lefordított könyv szerint 2004-ig 985 ezren haltak meg Csernobil miatt…

Kép: wikicommons

A Csernobil: katasztrófa negyven évvel ezelőtt bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az Orion űrhajó a tervek szerint belép abba a zónába, ahol a Hold kitakarja a közvetlen rádiókapcsolatot bolygónkkal. A küldetés egyik legkritikusabb és leginkább várt szakasza ez: a kommunikáció ideiglenesen megszakad, a földi irányítás csak közvetett adatokra és előre programozott rendszerekre támaszkodhat.

A mostani repülés az Artemis II küldetés része, amely az első emberes holdkerülő út lesz az Apollo-program óta. A fedélzeten tartózkodó űrhajósok nem szállnak le a felszínre, de pályájuk során a Hold teljes megkerülését végrehajtják, beleértve a túlsó oldal fölötti áthaladást is.

Fontos történelmi párhuzam, hogy utoljára 1968 decemberében, az Apollo–8 küldetés során repültek emberek a Hold fölött. Akkor hangzott el az ikonikus karácsonyi üzenet is az űrből. Azóta – több mint öt évtizeden át – ember nem jutott el ilyen távolságba a Földtől.

A „sötét oldal” kifejezés ugyan közkeletű, de félrevezető: a Hold túlsó oldala nem sötét, csupán kötött keringése miatt mindig elfordul a Földtől. A küldetés célja túlmutat a látványon: az Artemis-program ezzel a repüléssel teszteli azokat a rendszereket és eljárásokat, amelyek a következő években újra lehetővé tehetik az emberes holdraszállást, majd hosszabb távon egy állandó holdi jelenlét kiépítését.

Ahogy egy NASA-szakember fogalmazott: „Ez az út nemcsak visszatérés a Holdhoz – hanem előkészület a még távolabbi célokhoz.” Ma éjjel tehát nem csupán egy pályaszakaszt ér el az Orion űrhajó – hanem ismét közelebb kerülünk ahhoz, hogy az ember kijusson a Föld közvetlen környezetéből.

A Ember még nem jutott ilyen messze a Földtől – ma éjjel az Artemis legénysége a Hold túlsó oldalára kerül bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A képernyő fogságában

Eltúlzott digitalizáció? A fiatalok mentális egészsége tovább romlik

Az egyre szaporodó tudományos munkák alapján a hosszú képernyőidő, a közösségi média
használata negatív hatást gyakorol a gyerekek és fiatalok társas kapcsolataikra és kognitív
fejlődésükre. Vannak, akik egyenesen közegészségügyi válságról beszélnek a statisztikai
adatok fényében. Európában már minden hetedik gyermek valamilyen mentális problémával küzd, legyen szó alvászavarról, depresszióról, szorongásról vagy testképzavarról.

Sőt, az öngyilkosságok száma is emelkedik. A WHO adatai szerint a 15–29 éves korosztályban az öngyilkosság a vezető halálok.
Ezzel párhuzamosan a társas kapcsolatok minősége is megváltozott az eszközhasználat
következtében, hiszen életük jelentős részét online élik. Emiatt a fiatalok szociális képességeiromlanak, az online bántalmazás elharapódzott, és egyre gyakoribb az elmagányosodás. A szakértők szerint ezt a negatív trendet a jövőben még inkább felerősítik, azok a mesterséges intelligenciák, amelyeket kifejezetten társas kapcsolatok szimulálására fejlesztenek. A felhasználók 32%-a már most úgy találja, hogy az MI-vel való beszélgetés kielégítőbb, mint egy hús-vér baráttal való diskurzus, mert az algoritmus mindig elérhető, nem ítélkezik és figyelmesnek tűnik.

A jövő oktatása digitális, vagy mégsem?

Védőháló a gyerekeknek: Állami szabályozás és jogi mérföldkövek

E folyamatokat látva a gyermekek védelmében egyre több ország szabályozza az
okostelefonok és a közösségi média használatát. A szabályozások ma még elsősorban a
telefonok iskolai használatának tilalmára vagy korlátozására koncentrálnak. Az elmúlt pár
évben számos európai ország – köztük Magyarország is – korlátozta az okostelefonok
jelenlétét az iskolákban. Ettől a diákok teljesítményének és szociális kompetenciájának
javulását várják.

Egy másik lehetséges út a platformok használatának korhatárhoz kötése. Eddig kevés ország választotta ezt adatkezelési aggályok miatt. Elsőként 2025-ben Ausztrália tiltotta meg a 16 év alattiak számára például a TikTok, a YouTube és a Facebook használatát. Szomszédunkban, Ausztriában is betiltják 14 éves kor alatt a közösségi média használatát. Ennek különös súlyt ad, hogy az EU is tervezi az egységes, 16 éves korhatár bevezetését az Unió egész területén. Mivel azonban a központi szabályozás késlekedik, az osztrák kormány nem látott más lehetőséget, mint hogy saját hatáskörben lépjen az ügyben.

Az állami beavatkozást több szakértő helyesli, mivel a politika ezzel áthelyezi a felelősséget a szülőkről a platformokra. Véleményük szerint a szülők esélytelenek az addiktívra kalibrált
algoritmusok elleni küzdelemben. Így a szabályozás komoly terhet vesz le a szülők válláról,
csökkentve a családon belüli konfliktusokat.

A jövőbeli döntésekre várhatóan komoly hatással lesznek az Egyesült Államokban zajló
perek, amelyeket fiatalok százai indítottak a platformok ellen a kialakult függőség és mentális problémák miatt. Az első mérföldkőnek számító ítélet már meg is született. Ez kimondta, a felületeket szándékosan úgy tervezték meg, hogy függőséget okozzanak.
A skandináv országok még ennél is tovább mennek. Ők már az oktatás digitalizációját is
újragondolják. Dániában a negatív tapasztalatok miatt 2024-ben Mattias Tesfaye oktatási
miniszter bocsánatot kért a fiataloktól a „digitális kísérlet” okozta károkért. Svédországban szintén 2023 óta építik le a tabletek használatát, és mindkét országban reform keretében térnek vissza az analóg oktatási elemekhez.

Miért nem helyettesítheti a tablet a papírt és a tollat?

A digitális tanulás negatív hatásai három területen érhetők tetten: az olvasáskészségben, a
szenzomotoros fejlődésben és a koncentrációban.
Digitális felületeken az olvasás nem lineáris; a gyerekek csak átfutják a szöveget
kulcsszavakat keresve, így nem mélyülnek el benne, és elsiklanak a rejtett összefüggések
felett. Ezzel szemben a könyvolvasás során az agy mentális térképet készít – például: jobb
oldalon, alul -, ami segíti az információk rögzülését.

A szenzomotoros fejlődésre is negatívan hat az eszközhasználat, mivel a gépelés kiszorítja a
kézírást. A kézírás megtanulása elengedhetetlen az agyi hálózatok fejlődéséhez, hiszen a
motoros és vizuális területek egyszerre dolgoznak, segítve a betűfelismerést. A hagyományos jegyzetelés során ráadásul az információk már a rögzítéskor feldolgozásra és szelektálásra kerülnek.

Végül a koncentrációs képesség is csökken a digitális környezetben. A linkek és felugró
ablakok folyamatos készenlétben tartják a figyelmet, gátolva az elmélyülést. Ezentúl a gyors
digitális visszajelzések dopaminlöketet okoznak, így a lassabb, komplexebb feladatok
unalmassá válnak a fiatalok számára, hamar feladják azokat. Emiatt nemcsak az iskolai
teljesítményük romlik, hanem olyan alapvető készségek sem alakulnak ki megfelelően, mint a hatékony kommunikáció, a kritikus gondolkodás vagy a hosszú távú célok eléréséhez
szükséges kudarctűrő képesség.

A digitalizáció visszaszorítása nem a haladás elutasítását jelenti, hanem annak felismerését,
hogy a technológia csak akkor hasznos, ha az emberi fejlődést szolgálja, nem pedig gátolja
azt. A skandináv példák és az alakuló jogi szabályozások egyaránt arra mutatnak rá, hogy a
gyermekkor kritikus éveiben az analóg alapok – a mélyolvasás, a kézírás és a valódi társas
interakciók – pótolhatatlanok. Ha sikerül megvédenünk a legfiatalabbakat az algoritmusok
addiktív hatásaitól, és hagyni nekik időt a kognitív érésre, akkor a digitális eszközök később
nem veszélyforrássá, hanem valódi, hatékony segítőtársaikká válhatnak a felnőtté válás útján.

A Magron-Juhász Rita: Kell-e mobil a gyereknek? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

„A mai indítás meghatározó pillanat nemzetünk és mindenki számára, aki hisz a felfedezésben. Az Artemis II több mint 50 év után visszaviszi az emberiséget a Holdhoz, megnyitva a holdkutatás következő fejezetét az Apollo-program után.

Az Orion fedélzetén négy kivételes felfedező készül ennek a rakétának és űrhajónak az első emberes repülésére – egy valódi tesztküldetésre, amely messzebbre és gyorsabban juttatja őket, mint egy egész generáció során bárkit” – mondta Jared Isaacman, a NASA vezetője. „Az Artemis II valami nagyobb kezdete, mint bármely egyetlen küldetés. Nemcsak visszatérünk a Holdra látogatóként, hanem azzal a céllal, hogy ott is maradjunk a holdbázisunkon, és megalapozzuk a következő nagy ugrásokat.”

A sikeres indítás egy körülbelül 10 napos küldetés kezdetét jelenti, amelyben Reid Wiseman, Victor Glover, Christina Koch NASA-űrhajósok, valamint Jeremy Hansen, a Kanadai Űrügynökség (CSA) űrhajósa vesz részt. Az Artemis-program első emberes küldetéseként a repülés egyik fő célja, hogy először élesben, személyzettel együtt demonstrálja az életfenntartó rendszereket, és megalapozza a tartós emberi jelenlétet a Holdon, a későbbi Mars-küldetések előkészítéseként.

Miután elérték a világűrt, az Orion kinyitotta napelemének szárnyait, így képes energiát nyerni a Napból, miközben a fedélzeten lévő személyzet és a földi mérnökök azonnal megkezdték az átállást az indítási üzemmódról a repülési működésre, és ellenőrizni kezdték a kulcsfontosságú rendszereket.

„Az Artemis II egy tesztrepülés, és a teszt most kezdődött. Az a csapat, amely megépítette, javította és felkészítette ezt a járművet, olyan eszközt adott a kezünkbe, amellyel bizonyíthatjuk, mire képes” – mondta Amit Kshatriya, a NASA társadminisztrátora. „A következő 10 napban Reid, Victor, Christina és Jeremy alapos próbának veti alá az Oricont, hogy az utánuk következő legénységek magabiztosan léphessenek a Hold felszínére. Egy hosszú küldetéssorozat elején járunk, és még több munka áll előttünk, mint mögöttünk.”

Körülbelül 49 perccel a start után a rakéta felső fokozata begyújtott, hogy az Oriont egy ellipszis alakú Föld körüli pályára állítsa. Egy második gyújtás a tervek szerint egy magas Föld körüli pályára juttatja az Oriont – amelyet a legénység „Integrity”-nek nevezett el –, mintegy 74 000 kilométerrel a Föld fölé. Ezt követően az űrhajó leválik a fokozatról, és önállóan folytatja útját.

Néhány órával később a felső fokozat egyik gyűrűeleme – már biztonságos távolságban az Oriontól – négy CubeSat (kisméretű műhold) pályára állítását végzi el. Ezeket Argentína, a Német Űrközpont, a Koreai Űrügynökség és a Szaúdi Űrügynökség bocsátja fel tudományos vizsgálatok és technológiai demonstrációk céljából.

Az űrhajó körülbelül egy napig marad magas Föld körüli pályán, ahol a legénység kézi irányítási teszteket hajt végre az Orion manőverezési képességeinek vizsgálatára. Az űrhajósok a houstoni Johnson Űrközpont irányítócsapataival együtt folytatják a rendszerek ellenőrzését.

Ha minden rendszer megfelelően működik, a küldetésirányítás utasítja az Orion európai gyártású szervizmodulját, hogy hajtsa végre a transzlunáris injekciós manővert április 2-án, csütörtökön. Ez körülbelül hatperces hajtóműműködés, amely a Hold felé állítja az űrhajót, lehetővé téve, hogy az megkerülje a Holdat, majd annak gravitációját kihasználva visszatérjen a Földhöz.

Az április 6-án, hétfőn tervezett többórás holdkerülés során az űrhajósok fényképeket készítenek, és megfigyeléseket végeznek a Hold felszínéről, elsőként látva bizonyos területeket a túlsó oldalon. Bár a Hold túlsó oldala csak részben lesz megvilágítva, a fényviszonyok hosszú árnyékokat vetnek majd, amelyek kiemelik a felszíni formákat – például a gerinceket, lejtőket és kráterperemeket –, amelyek teljes megvilágításban gyakran nehezen észlelhetők. A személyzet megfigyelései és az emberi egészséggel kapcsolatos vizsgálatok – például az AVATAR kísérlet – fontos adatokat szolgáltatnak a jövőbeli holdküldetésekhez.

A sikeres holdkerülést követően az űrhajósok visszatérnek a Földre, és a Csendes-óceánba érkeznek. A NASA az Artemis-program keretében egyre összetettebb küldetéseket indít, hogy a Hold további területeit kutassa tudományos célokból és gazdasági előnyök érdekében, és megalapozza az első emberes Mars-küldetéseket, mondja a NASA közleménye.

A küldetés legfrissebb fejleményeiért és további képekért látogass el ide:
https://www.nasa.gov/mission/artemis-ii/

A Úton van a Hold felé az Artemis program űrhajója bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.