A kínai Közbiztonsági Minisztérium szerint csak mintegy 6000 név van használatban. És a lakosság túlnyomó többsége – csaknem 86% – csak 100 nevet használ. Az Egyesült Államokban – Kína lakosságának kevesebb, mint egynegyede – 6,3 millió vezetéknevet jelentettek a 2010-i népszámlálásakor. E nevek jelentős része csak egyszer fordult elő.

Ennek több oka van: Kína a népesség szempontjából kevésbé sokszínű, mint az Egyesült Államok, ahol a kisebbségi csoportok növelik a névsokféleséget. A dolog a nyelvhez is kapcsolódik; nem lehet csak úgy, véletlenszerűen hozzáadni egy betűt egy kínai karakterhez, hogy új nevet hozzunk létre, mint ahogyan egy betűt is hozzáadhatunk az angol névhez, új nevet kreálva.

De van egy másik tényező is: ez a technológia. Kína digitális forradalma átalakította a mindennapi életet, és sok rendszer a szabványosított kínai karakterek korlátozott listájára támaszkodik. Ez azt jelenti, hogy azok az emberek, akiknek a nevében ritka karakterek vannak, és amelyek nem kompatibilisek a meglévő számítógépes rendszerekkel, lemaradhatnak – ezzel sokakat arra kényszerítenek, hogy a kényelem, vagy a munka érdekében változtassák meg nevüket, még akkor is, ha ez évszázados örökségük elhagyását jelenti…

Nem mindig volt ez így. Kína hosszú történetében több mint 20 000 vezetéknevet jegyeztek fel, mondja Csen Jiawei, a Pekingi Egyetem docense, aki a kínai vezetéknevek terjedését kutatta, de egyes kutatók szerint összesen 23 000 név is lehetett az országban.

A kínai vezetéknevekről szóló első feljegyzések „a bronz, a bambusz és a selyem írásainak korszakába” nyúlnak vissza – utalva arra, amikor az emberek nyersanyagokra írtak a Sang és Csou dinasztiák idején, (i.e. 1600–256), a papír feltalálása előtt. A Szung-dinasztia (960–1279) idején jelent meg a „Száz családi vezetéknév” elnevezésű könyv, amely több száz leggyakoribb vezetéknevet sorol fel, és a gyermekek számára tanított klasszikus szöveggé vált.

Kína migrációval, politikai zűrzavarokkal és háborúskodásokkal teli története azt jelentette, hogy az emberek nevei gyakran váltakoznak – részben ezért sokan eltűntek. Az ókori uralkodók és klánok gyakran átvették államuk vagy hűbérségük nevét; másoknak új vezetékneveket adtak a császárok.

A dinasztiák felett az etnikai kisebbségek és a nomád csoportok is elfogadták a hán kínai neveket, amelyek konfliktusok, vagy intenzív „sinicizációs” kampányok idején nem adtak választási lehetőséget. Az emberek néha a kényelem kedvéért is megváltoztatták a nevüket – például egyszerűsítve a bonyolult karaktereket azáltal, hogy hasonló hangzásúakat alkalmaztak, kevesebb jellel. Máskor babonából tették, elhagyva egy nevet, amelyről úgy vélték balszerencsét hoz – mondta Csen docens.

A névkihalás egy természetesen előforduló jelenség, az úgynevezett Galton–Watson-folyamat, amely azt állítja, hogy a patrilineáris társadalmakban a vezetéknevek minden új generációval időről időre elvesznek, vagy kihalnak, amikor a nők felveszik férjük vezetéknevét. Például, ha egy vezetéknév egy adott területre koncentrálódott, és nem volt elegendő férfi leszármazott, a név természetesen eltűnhetett – mondta Csen.

Eközben a nagyobb forrásokkal rendelkező nagycsaládok több gyermeket tudtak szülni, így bővítve és terjesztve a családi vezetéknevet. A kutatók ennek a folyamatnak a közös példáját látják Kínában – részben azért, mert az ország hosszú története azt jelenti, hogy az idő múlásával több nevet veszített el, összehasonlítva a fiatalabb országokkal, vagy azokkal az országokkal, ahol a vezetéknevek nem váltak bevett gyakorlattá.

„A kínai lakosság kevesebb vezetéknevet használ, mint a kaukázoidok vagy a japánok, mert a nevek Kínában legalább 3000 évvel korábban jelentek meg, mint Európában vagy Japánban” – mondták a Stanford Egyetem és a Kínai Tudományos Akadémia kutatói egy 1992-i tanulmányban. „Azóta, amikor a lakosság száma jóval kisebb volt, mint most, sok vezetéknév kihalt.”

A A kínai nevek titka bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

La langue, c’est la nation. – A nyelv a nemzet – mondta Montesquieu, a 17. századi francia író, filozófus, a felvilágosodás első úttörője. Az ő szavai váltak magyar szállóigévé: Nyelvében él a nemzet, azaz a nemzeti nyelv az önálló nemzeti lét fontos tényezője. Manapság, a gyakorlatilag határok nélküli világban azonban nyelvekben kell élni s gondolkodni. Az anyanyelven kívül legalább egy, jobb, ha két (sőt több!) idegen nyelvben, mert különben bár­mennyire tág is a világ, könnyen beszűkülhet az egyén számára. E felismerés is sarkallja fiatalok, középkorúak, idősek seregét az idegennyelv-tanulásra. A nagy lehetőséget világlátásra, mások megismerésére, magunk megismerteté­sére, folyamatos szellemi gazdagodásunkra elhalasztani botorság lenne. Nekünk, magyaroknak nem adatott meg, hogy világnyelv legyen az anyanyel­vünk, ezért a világ nyelveinek a megtanulásával kell közelednünk a bennün­ket befogadó világhoz. Egy „apróságra” viszont legyünk büszkék: viszonyla­gos nyelvi egyedülállóságunk, földrajzi rokontalanságunk ellenére, ugyanak­kor a kényszertől is szoríttatva az átlagosnál fogékonyabbak vagyunk más nemzetek nyelvének az elsajátítására – szögezi le beszélgetőtársam, dr. Dálnoki-Fésűs András nyelvtanár, a nyelvtudomány kandidátusa.

DR. DÁLNOKI-FÉSŰS ANDRÁS (*1933) a nyelvtudomány kandidátusa, az Akadémia köztestületi tagja, ny. egyetemi nyelv­tanár, módszerkutató a saját tapasztalatából is tudja: sok kínlódással jár az idegennyelv-tanulás a magyar ember számára. Tanult és tanított nyelvei: angol, német, francia, latin, orosz, eszperantó és spanyol, valamint a ma­gyar, mint idegen nyelv. Az oktatás minden szintjét megjárta itthoni és kül­földi (brit, francia, német) iskolákban, egyetemeken, nyelviskolákban és magántanításban. Az utóbbi évtizedben a közvetítőnyelves oktatás kutatásá­ban és gyakorlatában mélyült el. Miután tanított angolt németeknek, franci­áknak, oroszoknak, németet angoloknak, franciáknak, spanyoloknak, eszpe­rantót németeknek, angoloknak, franciáknak (összesen 12 nyelven, 58 nyelvirányban), a közvetítőnyelves nyelvoktatás módszerét finomította, tö­kéletesítette úgy, hogy magyarokat oktat például németül angolra, angolul franciára, németül franciára… „A harmadik nyelv vázának elkészülte után együtt építhető két nyelv egyszerre…” Ugyanakkor hosszú évek óta a relaxopédiának, mint nyelvoktató módszernek az egyik hazai pápája is. Az idegennyelv-tanárok kamarájának elnöke.

–    Jó hallani, hogy az átlagosnál fogékonyabbak vagyunk az idegen nyelvek iránt, de statisztikai tény: a nagy szorgalom és tanulási láz ellenére is csupán alig 6-7 százalék jut el az állami nyelvvizsga valamelyik szintjéig. Miért?

–    Azért, mert a nyelvtanulás meglehetősen kudarcos, a nyelvoktatás pedig zsombékos terület. Engedtessék meg, hogy elsősorban a múlt fél év­századra hivatkozzam – politikai felhangok nélkül. Számomra ugyanis a nyelv sohasem kapcsolódott politikához. Az orosznak mint első (sokáig egyetlen) kötelező idegen nyelvként való oktatása és a tömegek számára a megtanulása azért lett kudarc, mert a tanulója nem (és legtöbb esetben az oktatója sem) tudta használni. Hosszú ideig ugyanis nem volt alkalmuk külföldön járni, és legfőképpen abba az országba nem jutottak el és be, ahol az oroszt anya­nyelvként beszélték. A többi, nálunk kedvelt idegen nyelv – német, angol, francia, olasz, spanyol – viszont legkésőbb a 80-as évektől már az idegennyelvi közegben, a helyszínen használható eszközzé vált. Bárminek – ekként a nyelvnek is – a gyakorlati haszna érdekeltté teszi az egyént, törek­szik a tudása tökéletesítésére. Szükség szerint a legmagasabb, nyelvvizsgá­val minősített, netán tolmácsszint elérésére.

–    A nyelvoktatás zsombékos terület – mondta az imént…

–    Igen. Az idegennyelv-tanításban ugyanis nem történt rendszerváltás. Szerintem sikertelen emberek kitalációja, hogy a vad piac farkastörvényei uralkodtak el ezen a területen is. Kétségtelen, mint az élet megannyi területén, itt is vállalkozók törtek föl a semmiből, az ismeretlenségből. Amelyik okos volt, az megpróbálta maga köré gyűjteni és menedzselni a legjobb nyelvtanárokat. Bárdos Jenő a Nyelvtanítás: múlt és jelen című kiváló könyvében ír róluk, akik a szabadabb piaci szerveződés eljövetelével megszabadították e pedagógu­sokat a töretlen hatalmú bürokraták ellen, szakmájuk elismeréséért vívott, örö­kösnek tűnő harcuktól, annak nyűgeitől.

–    Tudna példát mondani ilyen szakmamegváltó menedzserre?

–    Sokat lehetne említeni, az International House, International Language School, a London Studio, az Európai Nyelvek Stúdiója emberei. Jómagam Makara György pályáját említeném, akihez szakmailag is kö­tődöm. Makara a műszaki tudományok kandidátusa, volt egyetemi oktató, fel­találó, egy sor szabadalom birtokosa, a relaxopédiás nyelvtanítás magyaror­szági meghonosítója, a Relaxa Német-magyar Innovációs Kft. ügyvezetője.

Vallom, hogy a korszakos vetélkedés, a szabad piac jótékonyan hat az idegennyelv-oktatásra is, ugyanis a megmérettetést természetes kiválasztódás követi, az alkalmatlan eltűnik a megnyíló süllyesztőkben.

–    Mégis túl sok a nyelvtanár, az idegen nyelvet oktató. A hirdetéseket látván, olvasván az az érzése támad az embernek, hogy ennyi tanárt nem is képeztek a múlt években, évtizedekben. Honnan lett hirtelen ennyi szakem­ber?

–    Szeretem, tisztelem, becsülöm a kollégáimat. Az ő védelmükben is mondhatom: elárasztották az országot az önjelölt és botcsinálta „szakembe­rek”. Megértem: vannak, akiknek létkérdés az óraadás, bár nincs rá jogosítvá­nyuk. Külföldről ide tévedt, szerencsét próbáló diákok, munkanélküliek, és olyanok is, akik legföljebb egy-két leckével tartanak előbbre, mint hallgatóik. Az idő folyamatosan kirostálja a kóklereket, lekopnak róluk a tanítványok, csak azok idejéért, pénzéért kár, akik hittek nekik.

–    Piac, értékmérés – ár. Összetartozó fogalmak. Mennyiért lehet ma idegen nyelvet tanulni?

–    Rendkívül nagy a szóródás. Vidéki magántanár 450–500, nagyvárosi pedagógus 800–1000, fővárosi nyelvtanár 1200–2000 forintot kér és kap óránként.

–    Számlát adnak-e a tiszteletdíjukról?

–    Nem a mundér becsülete mondatja velem: kis halakról, kis tételekről van szó, nem hinném, hogy az adóhivatalnak megérné velük foglalkozni. Egyébként a törvény szerint a szellemi szabadfoglalkozást űző vállalkozónak is kötelessége számlát adni. Más kérdés: kérnek-e tőle…

–    A nyelviskolák bizonnyal kéretlenül kiállítják a számlát a hallgatók számára…

–    Igen, bár ott is legalább 72–120 ezer forintot kifizet a nyelvtanuló, míg 12–14 félév után közép- vagy felsőfokú állami nyelvvizsgát szerez. Megéri ezt a látszólag sok pénzt? Egyértelmű igen a válaszom. Sokan ugyanis három­–négyévi tanulás után maguk is tanítanak, nem is rosszul, pénzt is keresnek,

nem is keveset. Ez a gyakorlatias felfogás immár eszközzé tette az idegennyelv-ismeretet.

–    Kezdetben vala az állami nyelvvizsga. Rangot adott, és némi automatikus fizetés-kiegészítést is. Ma sok helyütt feltétele az állás megtartásának, az előbbre jutásnak.

–    Egyáltalán: az álláshoz jutásnak. Szakmunkásnak éppúgy fontos (különben nem tud külföldön elhelyezkedni), mint műszaki vagy humán ér­telmiséginek, kereskedőnek, menedzsernek. Vannak helyek, mint például a tatabányai Modern Üzleti Tudományok Főiskolája, ahol célorientált, szakmai ismereteket idegen, eszköznyelven adó oktatás folyik.

Nem véletlen az sem, hogy munkanélküliek tízezrei kezdtek el nyelvet tanulni, hogy ütőlap legyen a kezükben álláskereséskor.

–    Nem valószínű, hogy a munkanélküli a segélyéből több tízezer forin­tot képes nyelvtanulásra áldozni!

–    Nem is kell, őket segítik az önoktató nyelvi tananyagok, amelyek négy–hatezer forintért beszerezhetők. Tankönyvet, szószedeteket, szöveg-, mondat-, funkció- stb. változatokat, szókártyákat és egy tucat hangkazettát adnak ennyiért. A legfontosabb műszaki eszköz, a fülhallgatós magnó pedig már jófor­mán minden családban előfordul. Gyakorlásra, megmérettetésre külföldi tévé- és rádióállomások tucatjai kínálkoznak. Kiváló nyelvtanuló eszközzé lépett elő a végtelen türelmű személyi számítógép is, amelyre nagyszerű nyelvoktató programok százait írták már. Most, a multimédia elterjedésével különösen föl­értékelődött, hiszen a tanuló látja, hallja a szöveget, a videó-, film-, animációs részlet által hallja-látja a történteket, miközben a gép cselekvésre is készteti a tesztek megoldásával.

–    Üdvözítő módszer?

–    Nem akarok szakmai fejtegetésekbe bocsátkozni. Voltak, vannak, lesznek – miként tévutak is. Olvastató módszer, strukturo-globális korszak, audio-linguális, kommunikatív-funkcionális módszer… Ma az általános kijóza­nodás korszakát éljük. Kutatók, becsületes nyelvtanárok munkája nyomán elsősorban a változatos anyagú, gazdag eszköztárú, multumediális nyelvtaní­tásra esküszik a szakma. És arról se feledkezzünk meg, hogy immár jó ideje ránk süt nap: rengeteg külföldi ösztöndíj-lehetőség kínálkozik már középisko­lások számára is.

–    Térjünk vissza a magyar ember és az idegen nyelv viszonyára! Mi­ért és mit tanul?

–    Az anyagi, merkantilis okokról már szóltunk. Vannak egyéb motiváci­ók is: külföldre készül, netán csupán turistaként. Vagy: tudni akarja, miről szól az általa szívesen hallgatott angol, német, olasz, spanyol sláger. Vagy éppen „keblére akarja ölelni” a világot, meg akar szólalni más népek nyelvén, jobban meg szeretné ismerni őket, kultúrájukat. A mit tanul kérdésre már egyszerűbb válasz: elsősorban világnyelvet.

–    Melyiket?

–    A vitathatatlan vezetőt, az angolt.

–    Netán azért is, mert könnyűnek tetszik?

–    Nem könnyű nyelv, bár, igaz, többféle szinten beszélhető. Számomra ék alakú nyelv: a kezdete könnyű, s majd egyre nehezebb a tanulása. Ha az alsó, hegyes végét, a BASIC-et (betűszó: British-American Acientific Industrial and Comrnercial English) tudja, már megérti a rádiót. Közepes szintig 900–1200 órai tanulással egy átlagos felkészültségű, szorgalmú em­ber is eljut. De följebb kapaszkodni már nagyon nehéz. Mégis az angol iránt a legnagyobb az érdeklődés, a kereslet, mert kontinensek, egy országban élő népek tucatjainak közvetítő nyelve. A tudomány, a technika, a kereskedelem nyelve, amely persze a sajátos angol és amerikai kultúra közvetítője is. És kontinensünkről való, európai nyelv. Miként a regionális nyelvek, az orosz, a német, a francia, az olasz, a spanyol is. Regionális nyelv a kínai is, mivel az ország határain kívül még negyedmilliárd ember beszéli.

Kérdésére, hogy melyik nyelvet célszerű, kell megtanulni, azt válaszol­hatom, hogy a világnyelvet és legalább egy regionális nyelvet. Ez utóbbit az illető szakmai, érdeklődési köre szokta meghatározni. Be kell látni, hogy manapság nyelveiben él az ember.

–    A kis nyelvek, a ritka nyelvek ezek szerint hátrányos helyzetűek?

–    Tömeges tanulásukat illetően, bizony, így van. És ha már a hátrányos helyzetet említette: közvetlen szomszédaink nyelve is az. Régi adósságot törlesztenénk azáltal, ha nem csupán az itt élő nemzetiségek tekintenék fontos­nak, hogy tudjanak szlovákul, románul, szerb-horvátul.

–    És az oroszról mi a véleménye?

–    A magyar nem ellensége az orosznak, és dőreség lenne negatív kö­vetkezést levonni a tényből, hogy manapság az egykorinak a töredékére csökkent az oroszul tanulók tábora. Ha csupán egy szempontot, a gazdaságit tekintjük, máris fölértékelődik az orosztudás. Különben azt se feledjük el, hogy az oroszok milliói tudnak, tanulnak angolul.

– Van-e az idegennyelv-tanulásnak eszményi életkora?

–    A gyermeki lélek viaszként fogadja be és márványként őrzi meg a nyelvet – mondják. Szép gondolat, de túlságosan leegyszerűsíti a valóságot. Azt tartják, hogy öt-hatéves korban célszerű elkezdeni a gyerekek nyelvoktatását. Csak­hogy kevesen veszik figyelembe, hogy az óvodást, kisiskolást senkinek sincs joga nem maga választotta munkára fogni, kulturális rabszolgává tenni. A kisgyerek nem fogható hosszú, kitartó munkára, ráadásul erősen kérdéses az ilyen korúak befogadási szintje, elvég­re az anyanyelvben sem beszélhetünk ilyen kicsiknél különösebben mérhető szintről.

Szerintem a legjobb korszak a felnőttkor küszöbe, a középiskola négy éve. A 14—18 éves ember már képes az elemzésre, kutatókedve különösen élénk, nyomozóösztöne, kitartása fejlett, ugyanakkor még jól kormányozható a motivációja, érdekli a cél és önmaga is méri saját eredményeit.

–    Nem hagy nyugton a kérdés: érdemes-e kis nyelve(ke)t tanulni, megtanulni?

–    Első vagy második nyelvként mindenképpen célszerű, mégpedig a gyémánt kivételt: az eszperantót. Jómagam már többnyelves voltam, amikor hozzáláttam az eszperantó tanulásához. Alapvető következtetésem: a modern kor latinja. Sok kínlódást, nehézséget, időt megtakaríthattam volna, ha első­ként vagy másodikként éppen az eszperantót tanultam volna meg. Világos, már-már matematikai pontosságú, funkcionális, kivételt nem ismerő nyelvtani rendszere révén néhány óra elmúltával a nagy felismerések élménysorozatá­val ajándékozza meg a tanulót. Kellemes, latinos hangzása, nehézséget nem okozó kiejtése gyorsan beszédre sarkallja tanulóját. A tanácsom: aki kis vagy ritka nyelv megtanulásába vág, előbb tanuljon (meg) angolul és eszperantóul.

–    Könnyű annak, aki hat-nyolc nyelven már túl van. A korát és a nyel­veit tekintve – ha csak négy évet szánt is egy-egy idegen nyelv elsajátításá­ra – több, mint a fél élete ráment…

–    Ezt így még sohasem vetettem össze. De tény, hogy kamaszkorom óta vonzanak a nyelvek, az ő bűvkörükben élek. És itt a magyar nyelv sem ki­vétel, miután magyartanár is vagyok. Különben nem vagyok sem Mezzofanti–típus (köztudott, hogy a bíboros 106 nyelven beszélt!), és Lomb Kató kivéte­les tehetségét is őszintén tisztelem, csodálom: ő 16 nyelven tolmácsol, nyolcat szinkrontolmácsként. A tolmácsok egyébként a nyelvtudás sztárjai. És ne­megyszer rabszolgái is. A szinkrontolmács-fülkében töltött minden perc emberpróbáló teljesítményt követel. A gyors szótalálás külön készség. Szaktol­mácsnak lenni legalább két szakma. Ezért hát senki se irigyelje tőlük a napi akár 30–35 ezer forintos tiszteletdíjat.

Jómagamról annyit: nem vagyok nyelvtehetség, nem ragadnak rám a nyelvek, mint kéményseprőre a korom. Talán szorgalmasabb vagyok az átlag­nál, szüntelenül csiszolom az emlékezetemet, rendszeresen tanulok – gyak­ran azoktól is, akiket tanítok. Szorgalom, kitartás, rendszeresség nélkül nyel­vet sem lehet, szabad (meg)tanulni.

–    Ön egyúttal az országos nyelvtanár-kamara elnöke is. Mit tesz, tehet a kamara?

–    Megpróbálja elérni, hogy megvalósuljon a nyelvtanárok hitelt érdemlő szintű továbbképzése. Nálunk ismeretlenek a minősítő szakaszok. Olyan to­vábbképzést szeretnénk, amely különféle fokozatok elérésére sarkallja a kol­légákat, és ez a neve mellé írható címben is kifejezhető legyen, hogy anyagi igényei közlésekor érv lehessen. Csakhogy egy ilyen szintű továbbképzés megszervezése, lebonyolítása a kamaránk számára csillagászati összegbe kerülne… Fő célunk az érdekvédelem. Például annak elismertetése, hogy az idegenben végzett szakember itthon az általa kitűnően ismert nyelven tanít­hasson szakmai nyelvet.

–    Tanár úr, köszönöm a beszélgetést!

A Nyelvében él a nemzet – Nyelveiben él az ember bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A képen: Kiss Gábor.

– Hogyan épül fel a könyv?

– Mint az új szótár alcíme is mutatja, a szótár 3 fő részből áll: 1. Az 500 közmondás közérthető magyarázata; 2. Fogalomköri mutató; 3. Teljes körű szómutató.

– Mi a közmondások szerepe nyelvünkben?

– A nyelv legfontosabb építőelemei a szavak, de vannak a szavaknál kisebb elemek is, ezek a hangok, a toldalékok. A szavaknál nagyobb építőelemek pedig a szólások és a közmondások, ezek előre gyártott elemek, és bizony ezek sok évszázados bölcsességek. A közmondásokat, szokás nyelvünk virágainak is nevezni. Már régóta foglalják szótárakba a közmondásokat, az első nyomtatott közmondásszótár 1598-ban jelent meg Bártfán, igaz ez három nyelvű – latin, görög és magyar – volt. Szerzője Baranyai Decsi János.

– Hány közmondást ismerünk?

– A vizsgálatok szerint az átlag magyar beszélő hozzávetőlegesen 100 közmondást ismer. A felmérések szerint a legismertebbek: Ajándék lónak ne nézd a fogát; Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér; Aki másnak vermet ás, maga esik bele; Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok; Kutyából nem lesz szalonna.

– Mondjon, kérem, néhány ritkábbat is!

– A következők ritkább közmondások, de benne vannak a most megjelent a 500 magyar közmondás – Jelentésmagyarázatokkal, fogalomköri mutatóval és teljeskörű szómutatóval című szótárban: A leforrázott kutya hideg víztől is fél, azaz túlontúl óvatos. A távollevőt könnyű rágalmazni, a jelentése magáért beszél. Minden fejszének akad nyele, hasonló a jelentése a jobban ismert: Minden zsák megtalálja a maga foltját.

– Vannak népies ízű közmondások is az új szótárban?

– Természetesen, például népies minősítésűek a következő közmondások: Reggeli vendég nem marad sokáig, azaz a reggeli eső hamar eláll a népi megfigyelés szerint. Amit a ház ellop, azt elő is adja, jelentése: ami otthon veszik el, előbb utóbb előkerül. Ahol malacot ígérnek, ott zsákkal forgolódjál!, azaz nem szabad elszalasztani a kínálkozó alkalmat.

– A második rész a tematikus mutató, itt 375 fogalomkörbe sorolva tartalmazza a közmondásokat. Mondana néhány példát?

– Az „egyformaság” fogalomkörében olvashatjuk:

Egyik kutya másik eb; Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz; Két bolond egy pár.

– A „kapzsiság” körébe tartoznak pl. a szótár szerint a következők: Egy rókáról két bőrt nem lehet lehúzni; Éhes szúnyog jobban csíp.

– A szótár harmadik része a Szómutató. Gondolom, a diákok számára ez is hasznos, mert ha a tanító néni azt mondja, hogy sorolj fel kutyával kapcsolatos közmondásokat, akkor a diák innen puskázhat.

– Pont erre szolgál a tejeskörű szómutató. A „kutya” szó 16 közmondásban szerepel. Ezek között vannak, például: Egyik kutya, másik eb; Amelyik kutya ugat, az nem harap; Kutyából nem lesz szalonna; Hamarabb utolérik a hazug embert, mint a sánta kutyát; Idegen kutyának lába közt a farka…

– A „hal” szó a többi között ezekben szerepel: A nagy hal megeszi a kis halat, azaz a nagy, az erős elpusztítja gyengébbet, a kisebbet. Fejétől bűzlik a hal: a közösség romlása elsősorban a vezető hibája. A hal úszni szeret: ezt a közmondást akkor mondjuk, ha halat evett az ember, és utána bort szeretne inni.

– Kinek készült ez a közmondásszótár?

– Röviden: a magyar nyelv szerelmeseinek.A Tinta Könyvkiadó 500 magyar közmondás című szótára, ami kedvezményesen itt  megrendelhető, elsősorban az iskolások számára készült, hogy nyelvünknek ezt a sok évszázados kincsét a fiatalabbak is megismerjék és helyesen tudják használni őket, pl. az egyik közmondás első felét ne egy másik közmondás második felével folytassák.

Nagyon hasznos a magyartanároknak is, mert segít a feladatok összeállításában. A szótár a magyar nyelvi ismeretterjesztés és nyelvművelés legnemesebb hagyományait folytatja.

A Nyelvünk előregyártott elemei – Közmondás-szótár mindenekelőtt diákoknak bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Különleges kezdeményezéssel álltak elő a magyar eszperantisták a költészet világnapja alkalmából: kérésükre más országok eszperantistái világszerte az anyanyelvükre lefordítják Baghy Gyula (1891–1967) eszperantóul alkotó költő jó évszázaddal ezelőtt, 1923-ban írt „Őszi falevelek” című versét.

A műfordítások színvonala és az eredeti ötlet iránti, világszerte tapasztalt lelkesedés tanúskodik az eszperantó nyelvű költészet erejéről, és arról, hogy az eszperantó kultúrákon átívelő, azokat közvetítő és egyesítő szerepet tölt be. Ez egyúttal bizonyítja, hogy az eszperantó nem törekszik a természetes nyelvek helyettesítésére: az anyanyelvek és a hozzájuk fűződő jogok elsődleges fontosságúak számukra is.

Az eddigi legsikeresebb, tízmilliókat összekötő mesterséges nemzetközi nyelv a megjelenése, 1877 óta szorosan kapcsolódik a költészethez. Megalkotója, a bialystoki Lazar Markovics Zamenhof (1859–1917) lengyel szemorvos már az általa megalkotott eszperantó nyelvet első ízben leíró könyvében publikált két saját verset és egy Heine-vers fordítását – németről eszperantóra. Így már kezdettől fogva hangsúlyozta a nyelv irodalmi potenciálját. A nyelv képes szinte bármilyen metrikai formához alkalmazkodni.

Zamenhof felismerte: a költészet, mint a legmagasabb szintű nyelvi kommunikáció, kulcsfontosságú lehet az eszperantó, a minden eddiginél sikeresebb nemzetközi nyelv sikeréhez.

A költészet fontos szerepet játszott abban, hogy mára a nyelvészek szerint sincs lényeges különbség az eszperantó és az úgynevezett „természetes nyelvek” fejlődése között.

Az ezredfordulón két, eszperantóul alkotó költőt is irodalmi Nobel-díjra jelöltek: a skót William Auldot (őt háromszor is: 1999-ben, 2004-ben és 2006-ban), és az angol Marjorie Boultont (2008-ban).

A Literatura Mondo/Irodalmi Világ (1922–49) című havi irodalmi újság és könyvkiadó és a két eminens alkotója és szerkesztője, dr. Kalocsay Kálmán és Baghy Gyula köré szerveződött alkotócsoport a magyar és az eszperantó nyelvű irodalom történetében együttesen a Budapesti Iskola, megkülönböztető és elismerő elnevezést érdemelte ki.

Az anyanyelvről eszperantóra történő fordítás a kezdetektől fogva az eszperantó mozgalom egyik fő motivációs és hajtóereje volt, és ma is az. Nemegy esetben az eszperantó, mint közvetítőnyelv tette lehetővé, hogy kis népek irodalma más nyelveken is elérhetővé váljék. Erre kiemelkedőek a magyar példák: Madách Imre Az ember tragédiája máltai nyelvre történő fordítása eszperantón keresztül. Nincs más magyar irodalom máltai nyelven – a magyar irodalom egyik fő műve kezdésnek nem rossz, most készül A Pál utcai fiúk fordítása, szintén eszperantó fordításból.

Már száz éve élvezhetik a kínai olvasók Petőfi Sándor János vitéz című elbeszélő költeményét az eszperantóból kínaira fordítása óta. A magyar olvasókhoz pedig így jutott el a grúz nép nagy eposza: Sota Rusztavelinek A párducbőrös lovag című műve Vikár Béla fordításában. A kisebb népek irodalmának megismerésére és megismertetésére az eszperantó műfordítások kínálják a legnagyobb esélyt.

Az eszperantó eredeti nyelvű irodalma önmagában is egy hatalmas világ, amely jó ideje felfedezésre vár. A nemzeti nyelvekre történő eszperantó műfordítások korszaka elérkezett. A legnagyobb eszperantó eposz, William Auld (1924–2006, skót költő, műfordító, esszéista, 13 éves kora óta beszélte, használta a nemzetközi nyelvet) műve, La infana raso (A gyermeki faj) már német, magyar és olasz nyelven elérhető.

Ízelítőül tesszük közzé Baghy Gyula „Őszi falevelek” című versét magyarul Szabolcs István fordításában:

Julio Baghy: Aŭtuna foliaro

Baghy Gyula: Őszi falevelek

Foliaro, flirte danca,          

Levelei őszi fának

en koloroj centnuanca,    

ezer színben táncot járnak,

prujnmordite ventpelate 

hajtja a szél, csípi a dér,

ŝvebas ĉie: kampe, strate;

libegnek mind, teli a tér;

jen kuniĝas, jen dissaltas,

hol társulnak, hol elválnak,

tie sinkas, tie haltas          

itt süllyednek, ott megállnak

por susuri, sible plendi,    

panaszkodni zúgva-súgva,

jen funebre por silenti,    

olykor gyászos csendbe bújva;

poste supren, ek pro blovo,   

aztán fel egy széllökéssel,

sed sencele kaj sen povo 

köröznek a légörvénnyel

ĝis ĝi ĉesas kirle krozi       

céltalan míg kimerülnek,

kaj ariĝas por ripozi,          

s megpihenni összegyűlnek,

kuŝi kiel morta garbo        

hanyatt, mint a halott kéve,

sub soleca seka arbo

száraz, árva fa tövébe.

A Őszi falevelek – eszperantó irodalom magyar nyelven bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

És most itt a tiltás, a jelenlegi kormány megannyi hozzá nem értő káderétől eredő oktalanságok egyik „koronás” ötlete. Az embernek mindinkább erősödik a véleménye: itt nem érdemes, nem szabad értelmesnek, tehetségesnek lenni, mert a félművelt párt-apparatcsikok, az „igenisméltóságosuram” hajbókoló rezsimjét újra megteremteni igyekvők már a világnyelveket játszva tanuló gyerekektől is elveszik a lehetőséget. Bezzeg, ha felkipcsákul szeretnének tanulni! (Az alábbi publicisztika – a mostani azonos című, csak interneten létező, ám vele közösséget nem vállaló – Magyar Hírlapban jelent meg.)

«Mit jelent: a tehetség? Öt szóval magyarázza nyelvünk értelmező szótára: „Valami iránt megmutatkozó hajlam, képesség.” Csak ennyi lenne? Ezek szerint mindnyájan tehetség(es)ek vagyunk! Hisz’ minden emberben fölfedezhető előbb-utóbb valamiféle adottság, amiben ő különösképpen jeleskedik. Képes például visszafelé beszélni, szemrebbenés nélkül békát nyelni, parázson lépkedni mezítláb, nő létére férfihangon énekelni, fejben hatjegyű számokból gyököt vonni, villámgyorsan tapétázni, gyerekekkel egyenrangú társként bánni, minden körülmények között embernek maradni…

És még csak nem is említettük a tudósokat, művészeket, a politika magas fokú művelőit, az írókat, költőket, az acélakaratú sportolókat, a lélegzet-elállító mutatványokkal közönségüket elkápráztató artistákat és másokat.

Adottságok, képességek, hajlamok – általuk is különbözünk másoktól, hogy együvé tartozásunk és azonosságunk még jellemzőbb legyen: ugyanannak a fajnak vagyunk az egyedei. Emberek vagyunk! Tanulékonyak, nevelhetők, az értelmes, céltudatos tevékenység, az alkotómunka iránt különösen fogékonyak, isten(ek)nek tulajdonított adottságokkal megáldottak, hisz’ évmilliók tapasztalata, kultúrája, civilizációja, tudása süremlett össze génjeinkben, ideg- és agysejtjeinkben, amelyek új nemzedékek születése folytán új meg- és fölismerések milliárdjaival tovább telítődnek, gazdagodnak. Persze elsősorban elméletileg …

…mert kérdés, hogy a gyakorlatban is megteszünk-e minden tőlünk telhetőt, tőlünk követelhetőt a kiemelkedően tehetségesek fölleléséért, fölkarolásáért, képzéséért? Azért, hogy tehetségükhöz, képességükhöz méltó feladatokat, megbízásokat kapjanak; kibontakozásukat segítő, az alkotást serkentő szellemi-emberi környezetben dolgozhassanak. Azért, hogy haladásunk az eddiginél lendületesebb legyen, hogy emelt fővel, megoldások és módszerek ésszerű alternatívájával a tarsolyunkban nézhessünk szembe jelenünk és jövőnk elmét s embert próbáló megannyi kihívásával.

Kimondom: sorskérdés nekünk, magyaroknak – az egész emberiségnek sorskérdése! –, hogy a lehető legtöbb tehetséget észrevegyük. Nemzedéki feladat, kötelesség, miután sajnos, úgyis jóval több fényessé válható elme kallódik el, mint amennyit észrevesz, fölkarol, megbecsül a környezete. Ismerek a többi között egy fafűrészelőt, akiből zseniális gépészmérnök lehetett volna, ha a családi-anyagi körülményei tanulni engedik. Így is örökké terveket készít, tűzifa-feldolgozó gépsorát évtizede használják: termelékeny, balesetmentes.

Nyolcvanesztendősen is friss szellemű-fizikumú tudóssal beszélgetvén, tudakoltam: mikor derül ki valakiről, hogy tehetséges? Melyik az a korszak, amelyikben a nyíló elme sorsdöntő irányban fogékony? „A meghatározóan nagy élmények nyolc-tizenkét éves korában érik a gyereket. Ez élettani sajátosság, még akkor is, ha manapság testileg előbb érnek a fiatalok, mint nemzedékekkel ezelőtt. Jómagam tízéves voltam, amikor a Münster melletti időjárásjelző állomáson fölvehettem a meteorológus fejhallgatóját, és szájtátva hallgathattam az Eiffel-toronyból érkező morzejeleket… Utána már magam építettem detektoros rádiót, később rádióerősítőt, néprádiót, nagyfrekvenciás mérőkészülékeket, elektronsugár-csöveket, elektronikus televíziót 1929 karácsonyán (azaz 22 évesen!)…” Manfred von Ardenne (1907–97) professzorról, századunk Edisonjáról, a fizikusról és az orvosi kutatások nagy úttörőjéről, a pedagógiai tudomány honoris causa doktoráról van szó. Arról a férfiról, aki 17 esztendősen írta első könyvét, és azóta még vagy harminc kötetet, tudományos cikkek, tanulmányok százait, aki hatszáznál több szabadalommal járult hozzá az emberiség haladásához.

A család, a közvetlen környezet, az iskola, az egész társadalom együttes feladata, hogy megkülönböztetett figyelmet tanúsítson az átlagosnál többre képesek, az értékes teljesítményeket produkálók iránt. Ne féljünk a példaképek emlegetésétől, fölmutatásától! A természettudományok, a technika, a művészetek, az irodalom majd’ minden nagysága, úttörője példa lehet az ifjúság előtt. Az ő tehetségük ugyanis legtöbbször szorgaloméi mai, kitartással, hallatlan akaraterővel, vállalkozási merészséggel, példás munkamorállal, emberi tartással párosült. Ne restelljük, ha szükséges, akár a törvényeket, elavult, bürokratikus szokásokat is megváltoztatni, hogy út nyíljék a szocialista tudóselit előtt. Hogy is mondta Ardenne? „Csak erős egyéniségek alkalmasak csúcsteljesítményekre. Ilyen nők és férfiak legtöbbször a géniusz és a mesterek, példaképek szerencsés egymásra találásából emelkednek ki. Éppen ezért társadalmunk humanizmusából fakadóan minden eddiginél erősebb emberipedagógusi kapcsolatokat kell kialakítani iskoláinkban, egyetemeinken a diák és az oktató között. Tudományos műhelyekre van szükség, ahol a példaképek állítása, a nevelés és a tudás átadása, megsokszorozása alkotja az iskola egységét…”

Alkotóműhelybe csöppen-e a tehetséges (vagy éppen csak átlagos képességű) fiatal, miután elhagyta az iskolát? Tudjuk, csak igen keveseknek adatik meg, hogy Einstein, Szent-Györgyi, Neumann nagyságúak mellett dolgozhassanak. Vagy éppen a kétszeres Nobel-díjas Warburg mellett, akinek környezetéből öt újabb Nobel-díjas került ki. Világhírességek jelenléte nélkül is lehet ingergazdag, nagy teljesítményekre sarkalló alkotóműhely bármelyik munkahely, gyár, vállalat, intézmény, kutatólaboratórium, kórház, iskola, ahol a tudás, az elkötelezettség, az odaadás mértéke, és nem a ma még mindenhatónak ítélt diploma milyensége az egyén helyét meghatározó tényező. A bizonyítottan tehetségesek talán mindenkinél jobban igénylik a bizalmat, a felelősség vállalhatóságát, hogy a kor nagy témáiból jelöljék ki számukra a teendőket. Mindehhez persze olyan munkahelyi vezetésre is szükség van, amelyik éppen a közösség szeretetéből, a kölcsönös tisztelet és megbecsülés révén, szakmai tudása által, embersége folytán, magával ragadó egyéniségéből fakadóan választódott a kollektíva élére.

Mondjam azt, hogy azért, mert tehetséges, rátermett? Mert egykor valaki fölfedezte benne az átlagosnál jobb képességeket?»

A Az újságíró archívumából: valamiben mindenki tehetséges bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A kiadó vezetősége annak ítéli oda az Arany Penna díjat, akinek a könyvei a
nyelvész szakmán belül elismerést vívtak ki, a nagyközönség körében pedig sikert arattak. Forgács Tamásnak (a bal oldali képen), a Szegedi Tudományegyetem nyelvész-professzorának a magyar szólásokról, közmondásokról négy szótárát és kézikönyvét jelentette meg eddig a Tinta Kiadó. Újdonságnak számított
a díjazottnak a 2003-ban napvilágot látott „Magyar szólások és közmondások
szótára”: 820 oldalon 8000 magyar szólást és közmondást magyaráz, és
mindegyik használatát írott forrásokból vett példákkal szemlélteti. Ez a
nagyszótár az MTA Szótári Munkabizottságától „Kiváló Magyar Szótár” elismerésben résesült.

Forgács Tamás professzornak a Tinta Könyvkiadónál megjelent kézikönyvei a magyar szólások történetét és jelentésfejlődését térképezik fel. A díjazott legutóbbi munkája Kresznerics Ferencnek, a reformkor jeles
nyelvésznek a Magyar Tudományos Akadémián őrzött, kéziratban maradt magyar közmondás-gyűjteményét dolgozta fel és adta betűhíven nyomtatásban közre.

Így a több mint 200 éves archív gyűjtemény sokak számára elérhetővé vált.

A Forgács Tamás kapta a Tinta Kiadó „Arany Penna” díját bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A Tinta kiadványai híven tükrözik szókincsében gyorsan változó nyelvünket. Ezek a könyvek, szótárak, munkafüzetek hozzájárulnak az anyanyelvi tudás fejlesztéséhez, segítenek a szabatos, helyes nyelvhasználatban. A kétnyelvű szótárak hatékonyan támogatják az idegen nyelvek gyors elsajátítását. A kiadványok szerzői széles körben elismert nyelvészek, szakemberek: egyetemek, akadémiai kutatóhelyek munkatársai. A szótárak összeállítói a legújabb módszerekkel vizsgálják nyelvünket és foglalják szótárakba gazdag szókincsünket.

A pályázható könyvek, szótárak

1. Magyar szókincstár 2. Jókai-enciklopédia 3. A magyar nyelv alaktana 4. Érettségi tételek magyar nyelvből 5. Mit jelent? 6. Aranyköpések 7. Hogyan mondták eleink? 8. Idegen szavak alapszótára 9. Közmondások 10. Magyar szókincsbővítő diákszótár 11. Ál-Petőfi 12. Szerezz okosságot! 13. Nevek és napok 14. Idegen szavak tematikus szótára 1. 15. Idegen szavak tematikus szótára 2. 16. Emelt szintű angol nyelvtan gyakorlatokkal 17. Angol elöljárószók kézikönyve 18. Magyar–angol nagy kollokációszótár 19. Tesztsorok angol nyelvből 20. Magyar–angol közmondás-szótár 21.  Phrasal verbs angol–magyar szótár 22. Phrasal verbs magyar–angol szótár 23. TOP 2000 magyar főnév 24. TOP 2000 német főnév 25. Német–magyar közmondásszótár 26. Olasz gasztronómiai szótár 27. Radnóti Miklós huszonöt legszebb verse 28. Elmét vidító magyar népmesék 29. Japán népmesék 30. Magyar motívumok kifestőkönyve 31. Hangtani munkafüzet 32. Helyesírási munkafüzet 33. Közmondások munkafüzet 34. Szövegalkotási és szövegértési munkafüzet 35. Szövegértési feladatok 36. 4 anyanyelvi felmérő együtt 37. 2 anyanyelvi felmérő együtt 38. Megelőzöm a számolási zavart!

A Tinta Könyvkiadó kötelezettséget vállal, hogy a pályázó által megpályázott könyvek teljes árának felét 3,5 millió Ft-ig támogatásként átvállalja, minden könyv esetében a készlet erejéig. A pályázaton részt vehet minden könyvtár és alsó-, közép-, felsőfokú tanintézet, az intézet alapítványa, ill. fenntartója.

Egy-egy könyvtár, intézmény vagy alapítvány 20–200ezer Ft közötti támogatást igényelhet. A pályázat csak abban az esetben érvényes, ha a megpályázott könyvek pályázati ára eléri a 20 000 Ft-ot. Könyvtárbővítésre 2024. november 15-ig folyamatosan nyújtható be pályázat. A pályázatról és a pályázható könyvekről részletes ismertető olvasható a www.tinta.hu honlapon.

A Wekerle Sándor könyvtárbővítési pályázat, 2024 bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Ennek ellenére az újságíró sem lehet meg, nem boldogulhat más nyelv(ek) ismerete nélkül, mert mindegyre határtalanná váló világunkban (a sokak szerint elegendőnek nyilvánított angol beszélőin, értőin kívül) az emberiség szerencséjére még nagyon sok nyelven szólnak egymáshoz a népek. Valamennyiük nyelvét, természetesen, senki sem képes megtanulni, de minden bizonnyal a nagy többség üdvözölne egy olyan nyelvet, amely azáltal lehetne mindenkié, hogy senkié sem, és ezáltal nem fűződnének hozzá rossz emlékű hódító, gyarmatosító, politikai, gazdasági célok.

Az emberiség ősi vágya az egyetemes, nemzetközi nyelv megalkotása. A 19. és 20. században, amikor tömegessé válhatott az utazás, és a nemzetközi kapcsolatok addig soha nem tapasztalt szintre emelkedtek, és amikor némely elmék küldetésüknek érezték egy ősi utópia megvalósítását, kezdtek elterjedni a mesterséges nyelvek, az emberiség (reménybeli) megértésének eszközei. A nem kevés idealizmustól sarkallt nyelvalkotók abban (is) bíztak, hogy ha a különféle népek az egyetlen és semleges közvetítő nyelv által szólhatlak egymáshoz és vitathatják meg kis és nagy ügyeiket, a háborúk is elkerülhetővé válhatnak a nyelvi egyenrangúság birtokában…

A mesterséges nyelvek sorából kiemelkedik az eszperantó – írja a Wikipédia: „Az eszperantó nemzetektől független, mindenki számára egyenjogú nyelvhasználatot biztosító, élő, mesterséges eredetű, semleges nemzetközi segédnyelv. A mesterséges nyelvek közül ezt beszélik a legszélesebb körben…”

A szócikk két, nagyon fontos megállapítása: élő és semleges. Ez a két jellemzője különösen értékessé teszi, még akkor is, ha napjainkra – tekintettel az angol nyelv kis híján mindenhatóságára – mintha csökkent volna az eszperantó népszerűsége.

Az archívumomból most kiemelt (a Magyar Hírlap 1987. március 23-i számában megjelent) és alább újra publikált írásom aktualitását az akkor éppen 100 esztendős eszperantó nyelv jubileuma és az azokban a napokban megrendezett magyar eszperantó-kongresszus adta. Ide kívánkozik a megjegyzés: az eleve eszperantóul alkotó magyar írók és költők, a nyelvet úttörő módon tudományos munkájukban használó magyarok által nemzetközileg is nagy elismerésnek örvendő Magyarországi Eszperantó Szövetség az idén lépett a 120. évébe.

Hídnyelv

Egy idegen nyelv tanulása sem ajándékozott meg akko­ra sikerélménnyel, mint dr. Zamenhof alkotása, az esz­perantó. Elsős gimnazistaként, akkor már némi tapasz­talattal az orosz, a latin, a német és az angol tanulásában, édesanyám nyelvétől idegen szavak ízlelgetése közben ja­vasolta osztályunknak egy legalább öt nyelvet beszélő tanárunk, Gauder Andor az eszperantó tanulását. Kitűnő pedagógiai érzékkel éppen akkor nyitott ablakot tizenéves tanítványainak a világra, amikor azok a legfogékonyabbak voltak. Néhány óra alatt még a „botfülűbbek” is átrágták magukat az új nyelv grammatikáján. Százával tanultuk az olaszosan hangzó szavakat, jóformán ragadtak ránk, miután a zseniálisan megszerkesztett elő- és utóképzők segítségével szerfölött sebesen szaporodott szókincsünk.

A Magyar Posta 67 évvel ezelőtt, 1957-ben légiposta-bélyeget adott ki az eszperantó nyelv megjelenésének 70., megalkotója, Zamenhof halálának 40. évfordulója alkalmából.

Néhány hét múltán pedig megadatott a nagy élmény: átléptük az idegen nyelv küszöbét. Nem csupán írtunk, olvastunk az új nyelven, hanem gátlások nélkül beszél­tünk, énekeltünk, különösebb nehézség nélkül fordítot­tunk magyarról eszperantóra és eszperantóról magyarra. Még ma is emlékezem Petőfi Szeptember végén című köl­teményének felejthetetlen soraira — eszperantóul: „Floradas ankoraŭ la floroj en valo / Kaj verdas ankoraŭ la poplo ĉe l’ pont’, / Sed vidu, jam tie la vintra vualo, / La neĝo ekkovris la supron de l’ mont’.”

És miután akkori tanárunk, Gauder Andor kiterjedt nemzetközi kapcso­latokat is ápolt, mindnyájunknak jutott hasonló korú levelezőtárs közeli s távoli országokban egyaránt. A szó leg­igazibb értelmében kitárult előttünk a világ: máig tartó szép emberi kötődéssé, évtizedeket s országokat, sőt, föld­részeket átfogó barátsággá erősödtek a kamaszkori levél­váltások. Felejthetetlen személyes találkozásokká itthon s külföldön egyaránt. Büszke és boldog vagyok, hogy tizen­éves koromban át- s megélhettem a gondolatközlés nyelvi határokon fölülemelkedő internacionalizmusát. Néhány iskolatársammal ugyanis elkerekeztem Varsóba, az eszperantó világkongresszusra. Hetven-egynéhány nemzet lányaival, fiaival egyazon nyelven, egyenrangú társként cserélhettünk gondolatot.

Azóta, persze, munkám is rászorított, hogy más idegen nyelven is megszólaljak. Bármennyire igyekszem is elhessegetni a szorongásomat, érzem az idegen anyanyelvi fölé­nyét, miként minden bizonnyal a másajkú is tisztában van a magyar nyelvi környezetbe beleszületett ember kommu­nikációs előnyeivel.

Nyelvünk által mi, magyarok – és még hány kis nemzet gyermekei! – kénytelenek vagyunk legalább egy (még jobb, ha két-három) idegen nyelvet megtanulni, hogy bol­doguljunk a világban. Akár csak közvetlen környezetünkben is! 

„Az élet egyre komplikáltabb és nehezebb lesz. Nem lesz időnk száz nyelvet tanulni. Gondoskodni kell tehát arról, hogy anyanyelvűnk mellett egy közös nyelvvel él­hessünk … Őrjöngenünk kellene az örömtől, hogy van egy nyelv, mely játszva lop be bennünket a kultúrnépek közé. Avagy, ha nem tetszik nekünk az eszperantó, tessék egy magyar tudósnak jobb világnyelvet föltalálni…”

Ady Endre írta ezt a Budapesti Naplóban.

Tudósok, nyelvészek, politikusok sokasága vallja, hogy az eszperantó használatának általánossá válása közvetlenül is segítené a nemzetközi kapcsolatok kiteljesedését és az egyetemes békét. Gondoljuk meg: az emberiség napjaink­ban mintegy háromezer nyelven gondolkodik, beszél, ír. Világhírű tudósunk, Korach Mór (1888–1975, akadémikus, Kossuth-díjas vegyészmérnök, a műszaki tudomány doktora) így érvelt: „…vezessék be világszerte, minden iskolában, második anyanyelvnek… az egyetlen nyelvet, amely nem sérti egyik nép önérzetét sem. Így lehetővé válna, hogy közmegegyezéssel az összes tudományos és szakfolyóiratok csupán ezen a nyelven je­lenhessenek meg, s minden szakmából ne jelenjen meg egynél több ilyen folyóirat…”

Nem ellenségei a nemzeti nyelveknek az eszperantó vi­lágméretű bevezetésének hívei! Az ésszerűség, a népek kö­zötti megértés, a századok során kialakult nyelvi imperia­lizmus leküzdése céljából ajánlják az idestova 140 éves nemzetközi nyelvet első idegen nyelvként az ember-milliárdoknak. Ortutay Gyula így érvelt az eszperantó mel­lett: „… összehasonlíthatatlan előnye, hogy – mint az emberiség közös nyelve – minden nemzeti érdek fölött áll, és a Föld minden lakója sajátjának érezheti.” Napjaink­ban mintegy harmincmillióan beszélik a „modern idők la­tinját”. Könyvtárnyi a saját, az eredeti nyelven alkotott irodalma, és természetesen még több a fordítás. A világ­irodalom sok remekét a hídnyelvkent is használt eszperantó közvetítésével tették érthetővé más nép(ek) számára.

Idestova évszázada honos az eszperantó ha­zánkban is. Hívei (nem kevesen megszállottjai) is tehettek arról, hogy a népek közötti megértést szolgáló e nagyszerű eszköz és a körötte kibontakozott pártoló mozgalom nem minden időben örvendett egyértelmű elismerésnek. Sokan ugyanis türelmetlenek voltak, oktalanul a nemzeti nyelvek rovására, azok helyettesítésére akarták terjeszteni az esz­perantót, s ezzel népszerűtlenné tették sokak előtt.

Kevesen tudják, hogy Schima Bandi (1882-1959) iparművész, Győr aranykoszorús ötvös mestere, Magyarország aranykoszorús mestere ugyancsak nagy híve volt az eszperantónak. Bizonyítékként álljon itt a mester tagsági igazolványa, amelyet az Egyetemes Eszperantó Szövetség, az UEA állított ki a számára: 

Napjainkban minden haladó rendszer támogatja az esz­perantót, amely az UNESCO világméretű segítségét élvezi. Újságok, folyóiratok, könyvek ezrei jelennek meg, rádióállomások tucatjai sugároznak eszperantóul. A múlt évti­zedekben csupán Magyarországon mintegy 200 ezer nyelv­könyv és feleannyi szótár jelent meg fogyott el. A Magyar Eszperantó Szövetség, amely tagja a száznál több országot fölölelő Eszperantó Világszövetségnek, mindenekelőtt a nyelv ter­jesztését, alkalmazását, a nemzetközi kommunikáció megkönnyítését írta zászlajára. Miniszteri utasítás alapján a magyar általános iskolai tanulók második idegen nyelv­ként, a középiskolások fakultatív tárgyként tanulhatják az eszperantót; a felsőoktatásban második kötelező nyelvül választható, és állami nyelvvizsgával elismertethető a tu­dása. Hazai és nemzetközi kísérletek bizonyítják, hogy azok a gyerekek, akik előbb eszperantóul tanultak, más idegen nyelvet is gyorsabban, hatékonyabban sajátítanak el.

Egyebek között erre is rájött – sok évtizeddel ezelőtt – poliglott tanárunk a gimnáziumban. Az érettségi banketten ugyanis bevallotta: minimális célként, más idegen nyelvek tanulásához kedvcsinálóul ajánlotta, hogy tanuljunk esz­perantóul. Sokan bizonyíthatjuk: gazdagodtunk a nemzet­közi nyelv által. Fiatalon, eszperantóul nem tudó társaink­nál előbb, másokat értőként és megértőként léptünk ki a világba.»

A Az újságíró archívumából: Ady Endre rajongva ajánlotta az eszperantót bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A pályázat meghirdetői is megállapították, hogy az elmúlt időszakban sajnálatos módon stagnáltak a magyar diákok szövegértésből és nyelvi kompetenciából elért eredményei a hazai PISA-felméréseken. Ezért a magántulajdonú Tinta Könyvkiadó – állami feladatot átvállalva – 5 millió forint keretösszeggel nyílt pályázati alapot hozott létre a diákok nyelvi készségének fejlesztésére.

A nyelvújítás vezéralakjáról, Kazinczy Ferencről elnevezett pályázat célja az iskolák és a könyvtárak ellátása új, korszerű szótárakkal, kézikönyvekkel és munkafüzetekkel, hogy a diákok hozzájussanak az újszerű szókincsbővítő és nyelvi fejlesztőeszközökhöz.
Pályázhatnak közkönyvtárak, oktatási intézmények és alapítványok, amelyek így pályázati áron, azaz féláron juthatnak az anyanyelvi nevelést segítő, a nyelvi készségeket fejlesztő kiadványokhoz és az idegen nyelvek elsajátítását hatékonyan segítő szótárakhoz, nyelvkönyvekhez.

A pályázatok június 7-ig folyamatosan benyújthatók, elbírálásuk a beérkezés sorrendjében történik. A részletes pályázati leírás megtalálható a https://www.tinta.hu címen.

A Korszerű kézikönyvekre, szótárakra pályázhatnak könyvtárak, iskolák a Tinta Kiadónál bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Orbán beszédei közül kiemelkednek az évértékelőnek nevezett, év eleji politikai beszédei. Ezt a beszédtípust ő vezette be miniszterelnöksége első éve után, 1999-től, amerikai minta alapján. Eleinte több gondot fordítottak arra, hogy hivatalosan nem Orbán akar szónoklatot tartani, hanem egy egyesület kérte fel erre. Ez a momentum később már elhalványodott, miután más pártvezetők is elkezdtek évértékelni.

Azóta egy év kivételével mindig tartott évértékelő beszédet, nagy többségét miniszterelnökként. Az egyetlen kivétel 2021-ben volt: a koronavírus-járvány első éve és Szájer József karácsony előtti szexbotránya után nem sokkal Orbán kihagyta az évértékelőt.

Általánosságban elmondható, hogy a Fidesz vezetője átlagosan sokkal hosszabban értékel évet olyankor, amikor nincs kormányon. Emellett az is látszik, hogy Orbán egyre egyszerűbb, rövidebb mondatokkal próbálja átadni aktuális üzenetét.

Egy korábbi átfogó kutatás alapján 2004-től volt egy nagyobb váltás Orbán Viktor beszédeiben. Akkor alakult ki a ma ismerős szerkezetük és stílusuk. Egy akkori Fidesz-frakció-tag leírása alapján 2004-ben közölték az országgyűlési képviselőkkel is, hogy alapjaiban megváltozik a párt kommunikációja, a totális szorongás lesz az új kommunikációs cél.

Innentől alakult ki az Orbán-beszédek általános sémája. Egy hagyományosabb politikai évértékelő leginkább akkor hasznos az embereknek, ha kiderül, hogy az adott politikus mit és hogyan szeretne elérni: várt célokat vet össze az eredményekkel, új, mérhető célokat hirdet meg, esetleg szakpolitikai értékválasztást indokol meg, és emellett lelkesíti is az új célokért a közönségét.

Orbán Viktornál 2004 után visszaszorultak, majd szinte teljesen eltűntek a mérhető célok, így a valódi teljesítménymérés lehetősége is. A rettegésközpontú lelkesítés pedig ritka nyomasztó világot hozott létre, ahol – leegyszerűsítve – változó ismeretlenek és Orbán belföldi ellenfelei folyamatosan el akarják pusztítani a magyarokat. Emellett senkinek nem lehet hinni, a világ egyre kiismerhetetlenebb, támogatóin kívül pedig mindenki mindig hazudik.

Szerencsére mindig kínál megoldást is. A gyors pusztulás elől az egyetlen kiutat ő maga és munkatársai jelentik. Ők ugyanis nagyon erősek − nem testileg, hanem politikailag −, és harci képek sorozatán át legyőzik majd a gonosz seregeit. A vita helyett a harc az egyetlen és utolsó lehetőség. Végül pedig Orbán jelzi előre, hogy a beláthatatlanul távoli jövőben így majd remek élet vár a magyarokra.

Az évértékelők során egy politikus jellemzően szabadabban beszélhet, mint a legtöbb ünnep alkalmával, mert nem kötik tiszteletre méltó történelmi hagyományok. Orbán Viktor még ezen belül is több okból kötetlenebb ilyenkor, mint más európai politikusok.

Egyrészt kevésbé kell figyelemmel lennie a párttársaira. A Fidesz sok szempontból inkább egyfajta egyházi szervezetként működik, mintsem pártként. A 2007-i híres nyílt fenyegetés óta szóba sem kerülhet, hogy lecseréljék a Fidesz élén a „kirobbanthatatlan spirituális vezetőt”. Igazából már az sem, hogy valaki egyáltalán elinduljon ellene, sőt az is elképzelhetetlen, hogy bármelyik fideszes politikus azt mondaná, hogy nem teljes mértékben tetszett neki a miniszterelnök legújabb beszéde.

Másrészt pártjának jó ideje nincs programja, rég nem kötik számonkérhető, pontos célok. Ez egy értékelésnél óriási előny, hiszen bármilyen kudarcos témát nyugodtan kihagyhat, vagy mondhatja rá utólag, hogy az volt a cél. Saját, 2011-i szavaival élve több mint egy évtizede nagyon is megengedi magának azt a luxust, hogy „a határidő és a terv ne szerepeljen egy mondatban”. G. Fodor Gábor kormánypárti „katona” korábbi megfogalmazásával: a tervezés baloldali megközelítés, a Fidesz viszont a pillanat uralására, az épp legsürgősebb helyzet népszerűségvesztés nélküli megoldására fókuszál.

Ez különösen látványosan jelent meg a 2010-i évértékelőben, amikor már több mint egy éve teljesen biztosra lehetett venni, hogy elsöprő Fidesz-győzelem várható a válság után. A hosszú felkészülési időtől viszont nem a kormányprogram lett kiforrottabb, hanem látványosan eltűntek a számok Orbán évértékelőjéből. Cserébe kiugróan sokszor szerepelt például a józan ész kifejezés.

2007 után látványosan visszaszorultak, mára pedig teljesen eltűntek az évértékelőkből a polgárok, noha a Fidesz előtte nevébe és fő jelszavába is beemelte. Az emberekhez képest csak 2015-ben tudtak újra előkerülni. Ez is kényszeredetten, miután az említett G. Fodor Gábor bejelentette, hogy a polgári Magyarország hívószó sosem volt valódi cél, csak egy politikai termék. Az eset utáni évértékelőben Orbán nyilvánosan megfeddte az „okoskodó elemzőt”, és néhányszor újra bevette beszédébe a polgár szót.

Orbán érvelése igen gyakran induktív, azaz egy megfigyelésből – egy ismerőse mondásából vagy egy híresség anekdotájából – következtet univerzális törvényekre. Ezek elrejthetik némileg az adott témát a szavak szintjén.

Orbán stílusához tartoznak még az akár ismételt retorikai kérdések, a szentenciaszerű bölcsességek vagy a sűrűn bevetett metaforák. Ahol kevés tényszerű megállapítást tesz – például aktuális ellenfelei vádolásánál –, ott különösen sok lehetőség nyílik ezekre az eszközöknek a használatára.

Orbán évértékelőiben sejtetésekkel és más szónoki eszközökkel együtt a szavak szintjén az látszik, hogy 2014 után már kevésbé fontos a belföldi ellenségkép, inkább külföldiek jöttek. Közülük is kiemelkedett Soros György, illetve – állandóan Brüsszelként emlegetve – az Európai Unió. Azért lehetett szükség a Brüsszel megjelölésre, mert az Európai Unió kitartóan népszerű Magyarországon. Emellett úgy tűnik föl, hogy nem elég sejtetni az EU magyarellenes voltát, állandóan körül is kellett írni a beszédekben, hogy épp hogyan támadnak, miben veszélyesek, illetve milyen aljasak vagy ostobák.

Az európai kifejezés is rosszul járt az évértékelőkben. Korábban nagyjából semleges színezetben került elő, mára inkább negatív szövegkörnyezetben bukkan fel Orbánnál.

Ki lehet még emelni, hogy Orbán Viktor legtöbb beszédében kiugróan sokat harcol, mozgalmas csatajelenetekben vesz részt, vagy katonai kifejezésekkel ír le hétköznapi dolgokat. Ez akkor szakadt meg, amikor valódi háború érkezett Ukrajnába.

Maga a harc nem tűnik föl egyenesen arányosnak a veszélyek bemutatásával és környezetével. Orbán e területen kifejezetten változatosan fejezi ki magát filmélményekkel, idézetekkel, anekdotákkal és egyebekkel fűszerezve.

A 2024-i évértékelő speciális volt. A miniszterelnök a Fidesz történetének egyik jelentős pedofilügye után értékelt, miután két bizalmasa, Novák Katalin és Varga Judit le is mondott közéleti pályafutásáról.

Szájer József 2020 végi szexbotránya után a párt a nyilatkozatstopot választotta, és Orbán évértékelője is elmaradt. A mostani botrány után nem így döntött, tehát értelemszerűen meg kellett magyaráznia ezt a kínos témát is. Nehezítés volt, hogy 2023-i évértékelőjében még Brüsszellel és a „genderpropagandával” riogatott a pedofília veszélyei kapcsán, őket szólította fel, hogy „hagyják békén a gyerekeinket”. Hozzátette, hogy „a pedofíliára nincs bocsánat”.

Novákék botránya ezt a kommunikációs irányt más megvilágításba helyezte. Az idei évértékelőben többek között az előző évi jelszó azonnal módosult „pedofil bűncselekményeknél nincs kegyelem”-re. Orbán legújabb narratívája szerint Novák és Varga valójában teli van méltósággal, nem szabad rájuk haragudni, nem rossz emberek, és távozásuk mindannyiunkat megvisel.

A gyermekek és a család témája egyébként az utóbbi években újra gyakrabban felbukkan az évértékelőkben. Nem tudható, hogy Novákék pedofilos ügye nélkül maradt volna-e a Brüsszelt pedofilozó kommunikációs csapásirány. Mindenesetre így jó esély van rá, hogy az aktuális ellenségek egy darabig újra hagyományosabb vádakat fognak kapni az évértékelőkön.

További részletek infografikákkal a Szabad Európa cikkében.

A Orbán évértékelő beszédeinek nyelvi-tartalmi elemzése a Szabad Európától bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.