Az újságíró archívumából: valamiben mindenki tehetséges

A legutóbbi időszak legostobább kormányzati rendelkezése jelent meg a minap kis hazánkban. Az ex catedra kinyilatkoztatás lényege: mivel az angol nem nemzetiségi nyelv Magyarországon, ezentúl nem működhetnek az angolul nevelő óvodák. A francia meg a spanyol nyelvűek sem, meg ha netán lenne finnül játékosan tanító óvoda, az sem. Mert egyik sem nemzetiségi nyelv. Micsoda dolog, ha egy magyar család – adja isten! – egyszer/sokszor eljut a Francia-Riviérára, és a gyerkőce nem csupán köszönni tud majd Apollinaire, Maupassant, vagy éppen Shakespeare, Dickens nyelvén, hanem egy pohár vizet is tud kérni…

És most itt a tiltás, a jelenlegi kormány megannyi hozzá nem értő káderétől eredő oktalanságok egyik „koronás” ötlete. Az embernek mindinkább erősödik a véleménye: itt nem érdemes, nem szabad értelmesnek, tehetségesnek lenni, mert a félművelt párt-apparatcsikok, az „igenisméltóságosuram” hajbókoló rezsimjét újra megteremteni igyekvők már a világnyelveket játszva tanuló gyerekektől is elveszik a lehetőséget. Bezzeg, ha felkipcsákul szeretnének tanulni! (Az alábbi publicisztika a mostani azonos című sokszorosítással közösséget nem vállaló Magyar Hírlapban jelent meg.)

«Mit jelent: a tehetség? Öt szóval magyarázza nyelvünk értelmező szótára: „Valami iránt megmutatkozó hajlam, képesség.” Csak ennyi lenne? Ezek szerint mindnyájan tehetség(es)ek vagyunk! Hisz’ minden emberben fölfedezhető előbb-utóbb valamiféle adottság, amiben ő különösképpen jeleskedik. Képes például visszafelé beszélni, szemrebbenés nélkül békát nyelni, parázson lépkedni mezítláb, nő létére férfihangon énekelni, fejben hatjegyű számokból gyököt vonni, villámgyorsan tapétázni, gyerekekkel egyenrangú társként bánni, minden körülmények között embernek maradni…

És még csak nem is említettük a tudósokat, művészeket, a politika magas fokú művelőit, az írókat, költőket, az acélakaratú sportolókat, a lélegzet-elállító mutatványokkal közönségüket elkápráztató artistákat és másokat.

Adottságok, képességek, hajlamok – általuk is különbözünk másoktól, hogy együvé tartozásunk és azonosságunk még jellemzőbb legyen: ugyanannak a fajnak vagyunk az egyedei. Emberek vagyunk! Tanulékonyak, nevelhetők, az értelmes, céltudatos tevékenység, az alkotómunka iránt különösen fogékonyak, isten(ek)nek tulajdonított adottságokkal megáldottak, hisz’ évmilliók tapasztalata, kultúrája, civilizációja, tudása süremlett össze génjeinkben, ideg- és agysejtjeinkben, amelyek új nemzedékek születése folytán új meg- és fölismerések milliárdjaival tovább telítődnek, gazdagodnak. Persze elsősorban elméletileg …

…mert kérdés, hogy a gyakorlatban is megteszünk-e minden tőlünk telhetőt, tőlünk követelhetőt a kiemelkedően tehetségesek fölleléséért, fölkarolásáért, képzéséért? Azért, hogy tehetségükhöz, képességükhöz méltó feladatokat, megbízásokat kapjanak; kibontakozásukat segítő, az alkotást serkentő szellemi-emberi környezetben dolgozhassanak. Azért, hogy haladásunk az eddiginél lendületesebb legyen, hogy emelt fővel, megoldások és módszerek ésszerű alternatívájával a tarsolyunkban nézhessünk szembe jelenünk és jövőnk elmét s embert próbáló megannyi kihívásával.

Kimondom: sorskérdés nekünk, magyaroknak – az egész emberiségnek sorskérdése! –, hogy a lehető legtöbb tehetséget észrevegyük. Nemzedéki feladat, kötelesség, miután sajnos, úgyis jóval több fényessé válható elme kallódik el, mint amennyit észrevesz, fölkarol, megbecsül a környezete. Ismerek a többi között egy fafűrészelőt, akiből zseniális gépészmérnök lehetett volna, ha a családi-anyagi körülményei tanulni engedik. Így is örökké terveket készít, tűzifa-feldolgozó gépsorát évtizede használják: termelékeny, balesetmentes.

Nyolcvanesztendősen is friss szellemű-fizikumú tudóssal beszélgetvén, tudakoltam: mikor derül ki valakiről, hogy tehetséges? Melyik az a korszak, amelyben a nyíló elme sorsdöntő irányban fogékony? „A meghatározóan nagy élmények nyolc-tizenkét éves korában érik a gyereket. Ez élettani sajátosság, még akkor is, ha manapság testileg előbb érnek a fiatalok, mint nemzedékekkel ezelőtt. Jómagam tízéves voltam, amikor a Münster melletti időjárásjelző állomáson fölvehettem a meteorológus fejhallgatóját, és szájtátva hallgathattam az Eiffel-toronyból érkező morzejeleket… Utána már magam építettem detektoros rádiót, később rádióerősítőt, néprádiót, nagyfrekvenciás mérőkészülékeket, elektronsugár-csöveket, elektronikus televíziót 1929 karácsonyán (azaz 22 évesen!)…” Manfred von Ardenne professzorról, századunk Edisonjáról, a fizikusról és az orvosi kutatások nagy úttörőjéről, a pedagógiai tudomány honoris causa doktoráról van szó. Arról a férfiról, aki 17 esztendősen írta első könyvét, és azóta még vagy harminc kötetet, tudományos cikkek, tanulmányok százait, aki hatszáznál több szabadalommal járult hozzá az emberiség haladásához.

A család, a közvetlen környezet, az iskola, az egész társadalom együttes feladata, hogy megkülönböztetett figyelmet tanúsítson az átlagosnál többre képesek, az értékes teljesítményeket produkálók iránt. Ne féljünk a példaképek emlegetésétől, fölmutatásától! A természettudományok, a technika, a művészetek, az irodalom majd’ minden nagysága, úttörője példa lehet az ifjúság előtt. Az ő tehetségük ugyanis legtöbbször szorgaloméi mai, kitartással, hallatlan akaraterővel, vállalkozási merészséggel, példás munkamorállal, emberi tartással párosült. Ne restelljük, ha szükséges, akár a törvényeket, elavult, bürokratikus szokásokat is megváltoztatni, hogy út nyíljék a szocialista tudóselit előtt. Hogy is mondta Ardenne? „Csak erős egyéniségek alkalmasak csúcsteljesítményekre. Ilyen nők és férfiak legtöbbször a géniusz és a mesterek, példaképek szerencsés egymásra találásából emelkednek ki. Éppen ezért társadalmunk humanizmusából fakadóan minden eddiginél erősebb emberipedagógusi kapcsolatokat kell kialakítani iskoláinkban, egyetemeinken a diák és az oktató között. Tudományos műhelyekre van szükség, ahol a példaképek állítása, a nevelés és a tudás átadása, megsokszorozása alkotja az iskola egységét…”

Alkotóműhelybe csöppen-e a tehetséges (vagy éppen csak átlagos képességű) fiatal, miután elhagyta az iskolát? Tudjuk, csak igen keveseknek adatik meg, hogy Einstein, Szent-Györgyi, Neumann nagyságúak mellett dolgozhassanak. Vagy éppen a kétszeres Nobel-díjas Warburg mellett, akinek környezetéből öt újabb Nobel-díjas került ki. Világhírességek jelenléte nélkül is lehet ingergazdag, nagy teljesítményekre sarkalló alkotóműhely bármelyik munkahely, gyár, vállalat, intézmény, kutatólaboratórium, kórház, iskola, ahol a tudás, az elkötelezettség, az odaadás mértéke, és nem a ma még mindenhatónak ítélt diploma milyensége az egyén helyét meghatározó tényező. A bizonyítottan tehetségesek talán mindenkinél jobban igénylik a bizalmat, a felelősség vállalhatóságát, hogy a kor nagy témáiból jelöljék ki számukra a teendőket. Mindehhez persze olyan munkahelyi vezetésre is szükség van, amelyik éppen a közösség szeretetéből, a kölcsönös tisztelet és megbecsülés révén, szakmai tudása által, embersége folytán, magával ragadó egyéniségéből fakadóan választódott a kollektíva élére.

Mondjam azt, hogy azért, mert tehetséges, rátermett? Mert egykor valaki fölfedezte benne az átlagosnál jobb képességeket?»