(Berlini tudósítónk, Pompéry Judit írása) Az első lezárás után a nyáron újraindult az élet. Lassan kinyitottak (egyes) múzumok. Szeptemberben megnéztem a „Germánok” kiállítást, amely a Pergamon és az Altes Museum tavaly megnyílt összekötéseként szolgáló, Chipperfield tervezte James-Simon-Galerie (nyitó kép; forrás: www.smb.museum) termeiben látható. Azt hiszem, ezt a programot elintéztem helyetted is, kedves Olvasó.
Tömören összefoglalva: a kiállított anyag maga nem világrengető, de a történeti levezetésből és a leletekből levont konklúzió viszont érdekes. A lényeg: germán nevű törzs valószínűleg nem létezett. Ezen a gyűjtőnéven több tucat különböző népcsoportot tartanak nyilván, melynek tagjai az i.e. 1. és i.u. 3. század között Skandinávia déli területeiről kiindulva népesítették be és hajtották uralmuk alá Közép- és Kelet-Európa vidékeit. A népcsoport nem egységes, csupán nyelvi közösség, ami nem azonos nyelvet, hanem nyelvcsaládot jelent. Az egyes törzsek néha szövetkeztek, de többet harcoltak egymással, mint egyenként vagy közösen a Római Birodalom ellen.
A német eredetelmélet, amivel az Altes Museumban lévő rész foglalkozik, történelmileg, régészeti lelettel nem igazolható. A 19. században felturbózott izlandi eredetű regék a kivirágzó nacionalizmus idején jól hangzottak, de a világon semmi valóságalapjuk nincs. Szegény Wagner foroghat a sírjában.
A múzeumban természetes a maszk-kötelezettség, a befelé nem azonos a kifelé úttal, mindent nyilak jelölnek. A forgalom vasárnap délben nem volt akkora, hogy félni kellett volna a fertőzésveszélytől.
A nyári szünet után beindult a zenei élet. Tegnapelőtt a Philharmoniában voltam. Mielőtt beengendnének a terembe, kivétel nélkül mindenkivel kitöltettek egy cédulát: személyes adatok, hánykor jöttél, melyik helyen ülsz – akárcsak az éttermekben. A maszk kötelező, ha leültél, akkor is. Csak akkor veheted le, amikor megkezdődik a koncert.
Quelle: picture-alliance/ dpa
Érzésem szerint az ajtónálló személyzet duplája volt a megszokottnak, ezzel szemben a közönség a lehetségesnek csak negyede: minden második sor üres, a maradékban a maximálisan két elfoglalható között két üres hely. Ruhatár nincs, de nem is kell, hisz az előtted lévő egész sor üres. Félreértéseket elkerülendő az „aktív” üléseket a háttámla jobb fölső sarkán kb. 10×15 cm-es cédula jelöli. A szokásosnál kétszer nagyobb számú személyzet a helyedre kísér. Nincs büfé, a koncert rövidebb, mint szokásos és szünet sincs. A hétfői műsort kétszer adták elő: 17 és 21 órakor.
A zenekar tagjai egymástól a szokottnál nagyobb távolságra helyezkednek el. Ez más hangversenyeken is így van. Sir Simon Rattle, Claudio Abbado utódaként 1999–2018 között a Berlini Philharmónikusok zeneigazgatója (két éve átigazolt a Londoni Filharmónikusokhoz) óriási sikerrel dirigálta a Chambre Orchestra of Yourope-ot. A műsoron Beethoven hegedűversenye állt Vilde Frank nagyreményű fiatal hegyedűművésznő interpretálásában, majd Haydn 90. szimfóniája. A negyednyi publikum óriási ovációja akkora volt a nagyteremben, mintha csak tele lett volna. A nagyérdemű a németül kiválóan beszélő, sármos, közvetlen, humoros, ötletgazdag karmesterzseni Sir Simon Rattle tenyeréből úgy „eszik”, mint egykor a berlini irodalomkedvelők Esterházyéból…
Két hete a Konzerthaus „Mittendrin”-sorozatában Fischer Iván hangversenyének lehettem szerencsés látogatója. Itt minden második széksort eltávolítottak, a maradékokban a foglaltak között három üres szék. A zenekar tagjai még nagyobb távolságra ültek egymástól.
A népszerű karmester és tavalyig a Konzerthausorchester zeneigazgatója legendás moderátor. Ez változatlan a „vírusdús” időkben is. Tőle tudtuk meg, hogy Haydn a pandémia nyertese: kisebb létszámú zenekar kell a művei előadásához, mint pl. Beethovennek vagy Mahlernek, szimfóniái rövidebbek, ezért jól illik a járványidőszak szünetmentes hangverseny-programjaiba.
És ha már Fischernél tartunk: a Konzerthaus médiafelületein itt is reklámozza ékes német nyelven ötletét, a füles maszkot.
Ami az ültetés sűrűségét, módját illeti, az a Deutsche Operban is hasonló.
A zenei élet a hosszú szünet után új formátumokban aktív. Két kortásművészeti galériában rendezett koncerten is jártam, természetesen az egészségügyi előírásokat figyelembe véve. A zenészek nagyon örülnek a lehetőségnek, mert a hónapokig tartott kényszer-semmittevés tetemes bevételkieséssel járt.
Szenvedélyes filmrajongóként, amióta megint lehet, szinte minden héten moziba járok. Főleg a Yorck programmozilánc valamelyik filmszinházába. A járvány óta különösen szorgalmazzák, hogy előre online vegyen az ember jegyet, amit 1€ engedménnyel díjaznak. A megszokott rendszerrel ellentétben, amikor jegyével oda ült az ember, ahova akart, illetve ahol maradt szabad hely, most ki kell választani a képernyőn a széket. Itt is üres minden második sor, két nézőhely között két üres szék van, maszkviselés kötelező stb. Kezdetektől az a benyomásom, hogy a kiszolgáló- és működtető személyzet több, mint a közönség.
A kép forrása: Angela M. Arnold, Berlin – Eigenes Werk, CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=7270885
Múlt pénteken itt Sophia Copolla október 2. óta futó új filmjét láttam: „On the Rocks” Bill Murray és Rashida Jones főszereplésével. Néhány hete előkerült apám 2. világháborús naplójának 4. kötete, amiben a háború utáni amerikai hadifogságról számol be. Hallatlanul érdekes, de ez egy másik írás témája. Amerikai élményeiről, kapcsolatairól tehát tudtam. Azt viszont nem, hogy ezek egész életében végigkísérték volna, mi több, Copolla annyira ismerte őt, hogy egy teljes mozit szentelt neki.
A film elvileg egy New York-i kétgyerekes jómódban élő írónőről, illetve annak kételyeiről szól. Az éppen írásblokád alatt álló szerző szenved a feleség-családanya-háziasszony szerepkörbe kényszerítettségének monotóniájától, ráadásul úrrá lesz rajta a gyanú, hogy fess, sikeres start-up-vállalkozó férje megcsalja. Tanácstalanságában hirtelen ötlettel felhívja rég nem látott apját.
És itt lép színre az én apám teljes életnagyságban, aki Bill Murray-nél sokkal jóképűbb volt ugyan, amúgy minden egyéb stimmel. Fellépése, elragadó egyénisége, intelligenciája, magabiztossága, szervezőkészsége, nagyvonalúsága, stílusérzéke, hedonista élnitudása, nőcsábász lénye, ugyanakkor macsó nézetei, empátiahiánya, egyszóval mindaz, ami apámat kiemelkedő, másokra jelentős hatást gyakorló, nagyszerű, egyben rémes emberré tette: szóval ez mind-mind visszaköszönt a következő másfél órában. Alig tudtam nevetés nélkül megállni a főszereplő nőket imádó, ugyanakkor mélyen lenéző, csábító, egyben minden együttérzést nélkülöző megjegyzéseit, okfejtéseit. Nem, mintha ezek nevetségesek lennének, de a párhuzam, ahogy mindez átjött a vászonról egészen az érveléstechnikáig – nos ez a megtévesztő hasonlóság meglepett, szórakoztatott és lenyűgözött.
A sztori végét lehet happy-endként értelmezni – vagy sem. Bennem a talány megmaradt. A kritika szerint voltak Copollának ennél jobb filmjei is. Nekem minden esetre nagyon tetszett, nyilván elsősorban a személyes vonatkozás miatt.
Színházban a járványos időszakban még nem voltam. Amúgy a mozit kivéve koncertekre, operába nem könnyű jegyet szerezni, mert a helyek, mint írtam, erősen korlátozottak és a nagyérdemű kultúraéhsége már-már végtelen.