A 21. Század Magyar Drámájáért Alapítvány és a Jókai Színház 2010-ben is a hagyományoknak megfelelően úgy rendezte meg drámapályázatát, hogy egy újságcikk szolgáltatta az alkotáshoz az ihletet. A Békés Megyei Hírlapban Csörte a számlák felett – A szolgáltató mosolyog, a kedves ügyfél a haját tépi címen megjelent cikke alapján egyetlen éjszaka alatt kellett a három szerzőnek, darabot írnia. Brestyánszki Boros Rozália a Csörte, avagy a kommunikáció diadala című munkájában meglátta az újsághírben azt az emberi sztorit, azta magyar valóságot, ami megrázó, elgondolkodtató és jól dramatizálható alapanyaggá vált számára. Hogy mennyire magányosak manapság a csúcstechnikával (mobiltelefon, számítógép, laptop, skype, GPS stb.) nem boldoguló emberek, és hogy ami egyfelől az élet megkönnyítését szolgálná, mennyire frusztráló és elidegenítő tud lenni másfelől ember és ember között. Ezt a darabját bővítette, dolgozta át az íróFekete Péter rendezővel egyeztetve két felvonásos „karaoke sztárbazár” előadássá, amit aztán a Jókai Színház tavaly a most látott előadásban színre is vitt.
A zentai születésű kortárs szerző, Brestyánszki Boros Rozália a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának dramaturgja, műfordító, író és színész is egyben. Darabjait is általában ott mutatták be (A tengeren nincsen sár, (Egy)mással, Egy elmebeteg nő naplója), és Decennium címmel könyvet írt a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának 1995/1996–2004/2005 közötti két évtizedéről.
A csörte (asszó) a vívásból megismert szakszó: a mérkőzés egy menete. A Csörte című darabban több összefüggésben jelenik meg ez a fogalom: a vidéki szülők csörtéje a technikával, a fővárosba elszármazott fiatalok csörtéje a megélhetéssel, az idősek és fiatalok csörtéje egymással az életformák megváltozása miatt, a média által felkapott csillogó élet és hétköznapi gondok között.
Cselekmény szerint egy isten háta mögötti, határhoz közeli, kis faluban kocsmároskodik napjainkban Maci bá’ (Katkó Ferenc), akinek fia, Józsi (Gulyás Attila) a fővárosban forgalmi ellenőr. A kocsmát már szinte senki sem látogatja, egy fröccsre vagy kommersz röviditalra sem igen térnek be. Egy törzsvendég van csak, Bogi (Kara Tünde), aki, magányosan él Pudinggal, a kutyájával, s aki, miközben hiába vár levelet, vagy legalább telefonhívást az ugyancsak a nagyvárosba szakadt fiától, Pétertől, naponta Macinál issza meg a kávéját, s közben beszélgetnek. Kapcsolatuk afféle „sem veled, sem nélküled”. Macit 20 éve elhagyta a felesége, szeretne közelebb kerülni Bogihoz, de az asszony nem szeretné egy esetleges rossz kapcsolattal tönkretenni a barátságukat. Váratlanul hazalátogat Józsi, akivel Péter egy laptopot küldött az anyjának. Józsi számítógépes szakszavakkal próbálja Bogit megtanítani a mobil és a skype használatára, pedig az csak levelezni szeretne fiával, idegenkedik minden technikától, nem is igen érti a használatukat, csak szerencsétlenkedik velük. Ugyancsak hazalátogat a faluból régen eltávozott Vivi (Liszi Melinda) is, aki egy nagy távközlési cégnél telefonos ügyintéző.
A hiperaktív Józsi, aki eddig nem sokra vitte, bár már mindenfélét kipróbált, hogy a tehetségét meg tudja mutatni, ki szeretne törni abból az életközegből, amiben él, legyen az a falu vagy a pesti ellenőrködés. Maci persze azt szeretné, ha a fia itthon, a kocsmában találná meg a maga boldogulását, de Józsi erről hallani sem akar, inkább kitalál „trambulinnak” egy 100 000 forintos főnyereménnyel kecsegtető karaoke sztár-show énekversenyt, hogy a falut és a saját sorsát azzal felvirágoztassa. Péterrel társulva szeretné megrendezni, csak szervezés közben úgy eladósodik, hogy az apja kocsmáját és házát is felteszi jelzálognak. Maci eleinte elzárkózik ettől, aztán mégis aláírja a jelzálog-kezességet.
Megkezdődik az énekverseny, amiben a közönség is részt vesz, csakhogy közben tornyosulni kezdenek a bajok. Józsinak a csődhelyzet, Bogi pedig egy 300 000 forintos számlát kap a telefontársaságtól, nem is érti, hogy hogyan jöhetett össze neki ennyi, mikor alig használta a gépét, és ki sem tudná fizetni a számára csillagászati összeget. A jószívű Maci szeretné a dolgokat tisztázni, erővel ráveszi Józsit is, hogy segítsen. Csakhogy Péter is süket az anyja gondjaira, mert a maga dolgai fontosabbak számára, és a telefontársaságnál a szinte elgépiesedett Vivi is csak a betanult semmitmondó szövegeket szajkózza, szinte oda sem figyel, csak hogy a számlát ki kell fizetni! A sorsok, céltalan életutak feloldódnak az álom, a fény, a pompa áhított világában, hogy azután végleg megsemmisüljenek: Bogi már csak egy szívszorító népdallal konstatálja, hogy semmi kiút.
Fekete Péter és Zalán Tibor dramaturgiailag úgy érezhette, hogy az alaptörténet magában jó és erős, de a szélesebb nézői csoportok, generációk megnyeréséhez nem árt a drámát megerősíteni egy populárisabb, mai szórakozási formával is, és ez a karaoke. A karaoke japán vegyülékszó olyan fogalmat takar, amelynek lényege, hogy egy sikeres slágerszámot az eredeti előadó helyett rendszerint egy amatőr előadó énekli, aki az adott szám ének nélküli változatát hallja, a szöveget pedig valamilyen monitorról, kivetítőről, vagy LED-falról olvasva énekelheti rá. A karaoke-showban a műsorvezető egymás után konferálja fel az énekelni vágyókat, humoros összekötő szöveggel mulattatja a nézőket, akik tetszésnyilvánítással kommentálják barátaik, ismerőseik produkcióját. Tehát az első részben megismert reális társadalmi közegbe fokozatosan és montázsszerűen belevegyül egy zenés show, amely felszínességével egyre jobban ellenpontozza a drámát, amely már-már abszurd tragikomikummal kényszeríti a nézőt szembenézésre, és így adja át a szerzői üzenetet.
A rendező nem kényszeríti a nézőket semmire, de a szünetben felkínálja, hogy akik netán szeretnének maguk is előadni egy dalt egy megadott listából, a jelentkezők közül valaki valóban belekerül a darabba és valóban énekelhet jól-rosszul, az mindegy, a színésznek pedig improvizatívan kell reagálnia a helyzetre. Öt néző továbbá zsűriként szavazótáblát is kap, pontozhat, és valamennyi jelenlévő apró reklámzászlókat lengetve érezheti magát nem csupán színházi közönségnek, de a falusi énekverseny részesének is.Fekete Péter, mint hivatásos bűvész úgy tereli el a figyelmünket, hogy ezzel is a feszültséget fokozza és a további történéseket késlelteti. Mert a nézőt végső soron nem is az ország peremén születő karaoke-sztár személye érdekli, hanem a drámai helyzet megoldása, viszont abban a világban, amelyben a tévéműsorok hovatovább már csak különféle valóságshow- és tehetségkutató műsorokkal kábítják az embereket, és terelik el a figyelmüket a tényleges valóságról, ezzel is szembesülni kell.
Fekete Péter színpadának egyik oldalán Maci kocsmájának a pultja, a másikon Bogi lakása látható, a középső játéktér pedig, amit a nézőtér két oldalról vesz közre, maga a kocsma, a karaoke-színpad, illetve amikor a Vivi munkahelyét jelképező átlátszó, hengeres fal leereszkedik és működésbe lép a forgószínpad, akkor ez a reménytelen és tehetetlen helyben járás jelképes és szürreális színtere is. Testközelből benne vagyunk tehát a cselekményben.
A darab szereposztása és színészvezetése is kitűnő. Kara Tünde fáradt mosollyal játssza Bogit. Ez a nő valaha biztos jobb napokat is látott, de amióta fia elment, nem találja a helyét. Fia részéről talán annyi is elég volna, ha rendszeresen írna neki levelet, vagy meglátogatná, de nem abban a korban élünk, amikor a gyerekek időt szánnának szüleikre. „Olcsóbb” egy mobilt, egy laptopot odalökni, hiszen el sem tudják képzelni, hogy az az idős ember nem tudja jól használni, a megtanításra pedig úgyszintén nincs idő. Bogi beszűkült tudatállapotban próbál lépést tartani a technikával, de nem érti, tehát hibázik, és amikor ennek anyagi következményével szembesül, joggal omlik össze, hiszen ő ártatlan, őt úgy hajszolták bele ebbe az egészbe. Az a kapaszkodó, amit Maci nyújtana, megfordul ugyan Bogi fejében, de nem ér rá végig sem gondolni, mit tudnának adni egymásnak, inkább jó ürügy neki a bögyös Arankával való flört állandó emlegetése, hogy visszautasíthassa a közeledést. Kara Tünde arcán, mozdulataiban gondolatok suhannak át és maradnak félbe, és mindaddig nem omlik össze, míg a végzetes számla körüli teljes elutasítást nem tapasztalja fia és a telefontársaságot képviselő Vivi részéről. Fáradt, szomorú szépsége elkíséri a nézőt, egész hazáig.
Maci bá’ nagydarab, jólelkű, egyszerű ember, aki ugyancsak magára maradt. Felesége régen elhagyta, fia a városban próbál szerencsét, Bogi nem akar összejönni vele. Ő az, aki cselekvően bizonyítja, hogy egy szülő mi mindenre képes a gyermekéért, még a józan ész ellenében is. Katkó László csöndes, visszafogott játéka, szinte hangsúlytalan mondatai mögött érezzük a kocsmáros apa fájdalmát, akinek a kezéből a szívesen kínált házi szalonna sem kell a fiúnak, bezzeg ő a teljes jövőjét, megélhetését kockára teszi egy fölösleges, megalomániás vállalkozásban. Ez a visszafogottság súlyt ad a játéknak, főleg a talmi harsányság közepette. Indulatai, érzelmei leginkább énekelve jönnek ki belőle, mikor a hamis gitárral, de tiszta érzelmekkel közöl valamit.
Az idős áldozatokkal szemben ott vannak a másfajta áldozatok, a fiatalok, akik részint a saját önzésük miatt romlanak el, bedőlnek annak a kommersz életformának, amit új társadalmi közegük diktál. Ők azok, akik mobil, számítógép, GPS nélkül már élni sem tudnának, és akik rögtön idegesek lesznek, ha valami nem úgy megy, ahogy ők a más kontójára elképzelték.
Jocó szerepében Gulyás Attila egy hiperaktív, felelőtlen fickót jelenít meg, aki szeretné többre vinni, de eddig ez sehogy sem jött össze neki. Látja a celebbé válás rossz példáit, mégis azt szeretné követni, és ezekért a céljaiért gondolkodás nélkül feláldozna mindent és mindenkit, mert csak lelkesedik, de nem gondolja át a dolgokat. Viviennel minden különösebb érzelem nélkül lép szexuális kapcsolatra, apját tönkreteszi, és még amikor igazi segítség kéne a részéről, akkor is megáll a maga érdekeinél.
Vivi szerepében Liszi Melinda is áldozat, csak ő ezt nem tudja. Őt is elragadja, bedarálja az a technika, amelyből él, és amit maga is használ, és ennek akkora hatalma van fölötte, hogy a végén már csak egy mosolygó robotot látunk, akinek emberi érzései elvesztek. Ez a négy, sőt öt ember (ha Pétert is ide vesszük, akit csak a telefonon hallunk (Szabó Lajoshangján), végig megpróbál megkapaszkodni valakiben, de egyiküknek sem sikerül. A maga csörtéjét ki-ki elveszítette.
Hiába nevetünk sokat az előadás folyamán, mintha magunkon nevetnénk, keserű, pesszimista ez a nevetés. A magunkkal vihető reklámzászlócska azért itt marad figyelmeztetésül, hogy a trambulinról el lehet ugyan rugaszkodni, de nem nehéz leesni sem.
