Az ember beül a vetítésre, nézi a filmet, és egyre bizonytalanabb a tekintetben, hogy mit lát. Az még csak hagyján, hogy a fontos információkat visszatartva, mindenkiről csak ki a film közben, fokozatosan derül, hogy kicsoda és hová tegyük. Sokáig ugyanis nem értünk semmit, pontosabban, amit megérteni vélünk, az utána egy csavarral valami más lesz, mert a film logikája másként működik, mint ismereteink sablonjai.
A sztori: gyerekek bújócskáznak valami erdőszéli elhagyott, pusztulásra ítélt épületnél. A kisfiú a hunyó, az egyik kislány az épületben található elhagyott szekrénybe bújik, a másik valami betongyűrűkbe. A kisfiú az utóbbit azonnal megtalálja, de a szekrényben nincs senki, csak egy fél pár piros cipellő. Váratlan zaj, felnőtt férfiak hurcolnak be valakit, majd egy fotelbe leszorítva kemény ütlegelések közepette faggatják, hogy hol van a lány? A rettegő kis szemüveges ember nem is érti, hogy mit akarnak tőle. A csapat főnöke valami Tsvikától telefonon utasításokat kap, de csak nagyon bizonytalanul állítja le a többiek brutális ténykedését. Mindezt a kisfiú egy rejtekből figyeli, és tudtukon kívül mobiljával felveszi. Aztán az emberek bocsánatot kérnek az imént megvert férfitől, mondván, hogy összetévesztették valakivel, autójukon hazafuvarozzák, majd elmennek.
A nyomozás rendőr parancsnoka, Tsvika (Dvir Benedek) meg a fontoskodó kisfia lecseszi Micki nyomozót (Lior Ashkenazi), amiért elszúrták az akciót, nem sikerült a tettesre rábizonyítani semmit, a rendőrségnek el kellett engednie őt. Pedig egy pedofil sorozatgyilkost keresnek, aki brutális módon kislányokat erőszakol és kínoz meg, majd a fejüket levágja, és ismeretlen helyre elrejti. Ráadásul a vallatásról felvett képsorokat feltöltötték a YouTube-ra is, bárki megnézheti. A fiaskóért Micki nyomozótól elveszik az ügyet, sőt, elbocsátják a rendőrségtől, a továbbiakban csak magányos farkasként, saját szakállára nyomozgathat.
Dror (Rotem Keinan), az összevert kis ember, hittanár egy iskolában. A gyerekek – a róla keringő videó alapján – pedofil gyilkosnak tartják, és főnöke, bár hisz az ártatlanságában, elbocsátja állásából, amíg minden nem tisztázódik. Kétségbe van esve, neki is van egy kislánya, akit csak időnként láthat, ő nem tenne ilyet.
Az erdőben egy székhez kötözve újabb véres és fej nélküli, megkínzott áldozatot találnak. A kislány apja, Yoram (Doval’e Glickman) nem bízik a rendőrségben, ezért saját kezébe veszi a dolgokat, és magányos farkasként távolról kezdi követni a hittanárt, akit az elbocsátott rendőr maga is megfigyel. Az apa vesz egy szinte lakatlan helyen álló házat, majd csellel elfogja a hittanárt és a nyomozót is, bezárja őket a pincébe, és mert az a felfogása, hogy a mániákus őrültek nem félnek senkitől, csak az őrültektől, érvekkel és fenyegetésekkel ráveszi Mickit, hogy működjön együtt vele. Ezt követően válogatott kínzásokkal, módszeresen vallatni kezdik Drort, hogy elárulja: hová rejtette el Yoram kislányának a fejét. Az apa naturalista részletességgel fejére olvassa, hogy a gyilkos a kislányokat elkábította, minden lehetséges módon megerőszakolta, majd mikor magukhoz tértek, kitépdeste a körmeiket, összetörte, csontjaikat, és egy rozsdás fűrésszel még élő állapotban levágta a fejüket, tehát foglyára is pontosan ez vár. Dror észérvekkel és humánus meggyőzéssel igyekszik eltéríteni kínzóit a szándékuktól, bizonyítván, ő ártatlan. A rendőrt sikerül is a maga oldalára fordítani.
Közben megérkezik Yoram apja (Tzahi Grad) is, aki felfedi fia titkos kínzókamráját és szándékát, és maga is beszáll a vallatásba. Dror, hogy időt nyerjen, s rendőr tanácsára „bevallja”, hogy hol keressék a kislány fejét, Yoram elrohan, az apja eszik a tortából, amit fia sütött a foglyainak, majd összeesik. A rendőr megszökik, hogy segítséget hívjon, találkozik egy környékbeli arab lovassal (Kais Nashif), akinek a mobiljáról fel tudja hívni a feleségét. Kiderül, hogy az ő kislánya is eltűnt. Visszarohan a házba, hogy megmondja: valójában nem a tettest vallatták, de addigra a visszatért apa elkezdte levágni Dror fejét. A film végére kiderül, hogy a rendőrség Dror házának átkutatásakor sem talált semmi bizonyítékot.
Mit lehet kezdeni ezzel a brutális, néha igazán nehezen nézhető történettel, melynek vicces kiszámíthatatlansága egyben megvilágító erejű is?
Induljunk ki a címből: Csúnya, gonosz bácsik – Big Bad Wolves! Az angol cím jelentése: nagy, gonosz farkasok. Mindkét címnek van valami gyermeki, vagy mesei íze, s ha arra gondolunk, hogy a Grimm mesék eredetileg korabeli bűnügyek népmesei továbbélései, azt hiszem, kezdünk valami nyomra találni. Például sok mesei motívumra. A bújócskázó kislány után csak a cipője marad ott. A nyomozókat az erdőben valamiféle elpotyogtatott édességek vezetik a megcsonkított gyermek holttestéhez. Az angol cím farkasai utalhatnak a Piroska ésa farkastörténetre, és más mesék fenyegető, vérengző farkas-hordáira. Dror-t több esetben is törpének csúfolják. A többször is felbukkanó, titokzatos arab lovas, ha fehér lovon érkező herceg nem is, mégis valamiféle megmentő, legalább is a mobilja révén. Elég mesei elem van itt ahhoz, hogy elgondolkozzunk a nyílt és rejtett dolgokon!
Ha egy az egyben kellene értenünk a sztorit, hogyan kerül bele annyi fekete humor? Miközben ugyanis nemcsak egymást kínozzák ezek a csúnya, gonosz bácsik, de a nézőt is, a feszültségeket mindig abszurd komikus elemek oldják, amiken igen jól tudunk szórakozni. A nyomozók főnökének kotnyeles kisfia az apja szavait ismételgetve vonja kérdőre a nyomozót. Yoram nem a feldúltan és első indulatból cselekvő apa, hanem szinte szenvtelen nyugalommal dolgát végző vallató, aki két körömtépés között nyugodtan telefonálgat a mamájával, tortát süt, és mellesleg hidegvérű szakértelemmel készül fel minden következő lépésére. A nagyapa úgy perzseli forrasztólánggal a szerencsétlen megkínzott mellkasát, hogy közben jól elviccelődnek az izraeli katonai kiképzés módszerein, és elmerengenek, hogy ez az égett hússzag a kerti grill-partik barbecue-sütéseinek illatát idézi fel számukra.
Ha belegondolunk, ez a két ember legalább annyira őrült szadista, mint a sorozatgyilkos. Cselekedeteikben a hétköznapok normalitása és a vérgőzös őrület valamiféle abszurd természetességgel keveredik össze. Az arab lovas cinikus megjegyzései arra vonatkoznak, hogy őket a zsidók csak valamiféle barbár elmaradottságban élőknek tudják elképzelni, ebben is mennyi gúny van, főleg, egy izraeli filmben. A megkínzott hitoktató már-már krisztusi megbocsátásai is picit túlzóak, tehát szinte humorossá válnak, de segítenek rávilágítani arra, hogy a „csúnya, gonosz bácsik” emberellenes cselekedetei mennyire megfordítják a dolgokat, mint amikor a náci ideológia ártatlan embereket ölt, valami felsőbbrendű okkal megideologizálva azt. Ez a film egyszerre meghökkentő zsánerdarab, kegyetlen paródia és kiábrándult szerzői látlelet. Félelmetesen humánus alkotói szándék, gúnyos szadistán véres keretbe ágyazva.
Hogy valójában az ügyesen tagadó tettes volt-e az apa és a rendőrség látókörében, vagy mindenki óriási bakot lőtt, nem derül ki megnyugtatóan, mert a pedofil sorozatgyilkos személyére sem derül fény. Ezúttal nem is az volt a filmesek szándéka, hogy végigvigyenek egy lezárt thriller-történetet, hanem hogy rávilágítsanak: a megalapozatlan embertelenségre nincs semmi indok, ezek itt, ha lehet mondani, bűnösebbek még annál is, akit keresnek, de legalább is ugyanannyira azok, mert az igazságszolgáltatás nem süllyedhet le a bűnözők szintjére, és az önbíráskodás nem elfogadható. Ezek azért komoly morális kérdések, amiken eltöprenghetünk!
(Itt egy picit bevillan az is, hogy az amerikai zsarufilmekben az elvakult üldöző sokszor mennyivel több kárt okoz tárgyakban és emberekben, mint az, pusztán azért, hogy az üldözöttet elkaphassa az igazságszolgáltatás nevében.)
A Navot Papushado és Aharon Keshales író és rendezőpáros a Veszettség (Rabies) után a Csúnya, gonosz bácsikban másodszor dolgozik közösen. Alkotói módszerüket tekintve itt mindent megtesznek azért, hogy a néző a saját sztereotípiái mentén gondolja tovább a történetet, hogy aztán ők kevert hangnemben, szemtelen módon egyre csak kirángathassák abból. Szinte szadista módon játszanak a más, hasonló filmeken szocializálódott közönséggel, hogy aztán gunyorosan épp a saját várakozásainkat és előítéleteinket fordíthassák ellenünk. Nesztek, ez az igazi kabaré! Ezt a művészfilmes módszert különösen az art kinók közönsége tudja majd értékelni a május 8-i bemutatót követően.
Még nem tudható, hogy miként „adják be” a közönségnek ezt a filmet, mindenesetre a sajtóvetítésen roppant zavaró volt, hogy az ivrit nyelvű színészi szöveget a vászon alsó részén angol, felső részén magyar felirat egyszerre követte, amit a szem és az agy elég fárasztóan tud csak különválasztani. Ráadásul a nekünk lényegében ismeretlen, amúgy kitűnő színészek beazonosítása, főként az alkotók módszere miatt, sem egyszerű. Az így is megállapítható volt, hogy Haim Frank Ilfman kísérőzenéje feszültséget teremtő, és hogy Giora Bejach jó operatőri munkáját a kópia, vagy a vetítés minősége erősen rontotta.
Reméljük a legjobbakat, és hogy a Parlux Entertainment bizalma, amivel ezt a különös filmet forgalmazásra átvette, megfelel majd a reményeknek. Az erős idegzetű és az újra kihegyezett, gyakorlott művészfilm-nézők figyelmébe nagy szeretettel ajánlom a Csúnya, gonosz bácsikat.