Most meg arra vállalkozott Alföldi Róbert a Vígszínházban, a „Danton halála” gondolkodó agyra és érzékeny szívre láthatóan mindig együtt ható-támadó rendezőjeként, hogy az európai múlt egy közös sorsfordulójával szembesítse a hazai mát. S teszi ezt röviddel azt követően, hogy a bécsi Burgtheatherben közölte országgal-világgal: „Nem tudok a szerelemről előadást csinálni, mert csak és kizárólag, szinte már hisztérikusan csak és kizárólag arról tudok beszélni, hogy mi történik az országomban.”

Nem titkolja, azt tette programjává, ami a művészet egyik alapvető forrása, éltetője Homérosztól, Shakespeare, Goethe, Tolsztoj műfajilag vegyes munkásságán át, mondjuk, például Chaplinig, ez utóbbinak az immár ugyancsak biztosan halhatatlanságra ítélt „Diktátor” filmjével: az élet legkeményebben aktuális drámáira irányítja a szemünket, gondolatainkat, érzéseinket.

Alföldi a színpad eszközeinek bűvésze. Persze itthon sem ő az első, aki ennek jegyében és szentnek vallott célokért felvállalja akár az ördög ügyvédjének korántsem élvezetes szerepét is, s biztosan nem vele fejeződik be a hasonló szándékokkal és eszközökkel alkotó művészek sora. Hiszen ezért lépte már túl Devecseri Gábor gyönyörűséges hexametereit – maradjunk Homérosznál – az örök görög ősköltő magyar nyelvre ültetése.

De Shakespeare műveinek „új angolra fordítása” és általában modernizálási hulláma a világban ugyancsak nem holmi divathóbort, hanem valóságos művészeti irány: mert minden addiginál hangosabbnak tetsző társadalmi igény az erőteljesen mának szólás!  A mi mai Dantonunkesetében hasonló az oka annak, hogy most először tették félre Kosztolányi Dezső klasszikus fordítását, s Karl Georg Büchner így ezúttal történetesen három friss magyar tolmácsolót is kapott, Bíró Bence Ivanyos Ambrus és Thury Gábor személyében.

Azért, hogy a mának szóló Danton ne csak formában, ruhákban, magatartásban, hanem mai magyar nyelven is jusson el, a lehető legérthetőbben a mai magyar nézőkhöz; és a „modern színház” sok más (agyonvitatott) eszközével.

E sorok írója nem színikritikus, így nem is vállalkozik a „Danton halála” és az előadás elemzésére. Csupán arra emlékeztet, hogy a szerzőt és művét eleve és mindig – finoman szólva – tartózkodás, gyanakvás, ellenkezés fogadta gyakorlatilag mindenhol az éppen aktuális hatalom részéről. A Petőfinknél is rövidebb életű Büchnert – éppen 200 éve született, 1813. október 17-én – lángelmeként és csodálatos drámaíróként helyezte el a kultúra Pentheonjában a világ. Mindössze 22 éves volt 1835-ben, és körözték Németországban, amikor megírta az 1789-i francia polgári forradalommal foglalkozó művét, amelyet az 1830-as évek elejének franciaországi viharai tettek az akkori Európában kényesen időszerűvé.

És az is önmagáért beszél, hogy a darab ősbemutatója hosszú évtizedekig váratott magára, dátuma 1902, Berlinben. Magyarországon 1928-ban az első bemutató után betiltották a művet, és csak húzásokkal engedélyezték újra. Márton László az 1978-i hazai színpadra vitelét látja úgy, hogy az „olyan közegben szólalt meg, amelyből hiányzott a szabad nyilvánosság”, s a dantoni hangot akkor „egyfajta szilaj vagányság jellemezte”. 1993–94 fordulóján pedig, amikor a rendszerváltozás után a Katona József Színházban (már a most is címszereplő Stohl Andrással, de még Kosztolányi fordításában) mutatták be a darabot – ugyancsak Márton szemével – „a mostani hónapokban, a folyamatosan éleződő, nyílt politikai ellentétek közepette a Danton halála, akár tetszik, akár nem, az ezekkel való szembenézést hívja ki”. Sőt ugyanő a „ballonkabát alatt zsakettet rejtegető, erényhez rideg hatalmi cinizmust keverő” Robespierre-ben – Orbán Viktort véli látni…

Záporoznak a kérdések, miértek szenvedéllyel „büchnerül, alföldiül”: mi végre zajlik a történelem, mire valók az elvek, mi lappang az emberi természetben, mi köze mindenhez istennek, az elszabadult emberi erkölcs maga szül terrort, a terror az erkölcs garanciája, a gondolat maga a bűn? A saját forradalma által megalázott, meggyalázott, személyében összeomlott Danton búcsúja az élettől, kivégzés előtti utolsó emberi gondolata csak egyfajta válasz ezekre: „Ásatag csontjainkban is lesz még annyi erő, hogy beverhetik az összes királyok koponyáját”.

Miről, kiknek szól ez ma?

A francia forradalom és az európai kultúra rendhagyó történelemórájának színtere a Vígszínház színpada és nézőtere (elválaszthatatlan részeként a közösségi drámának) együtt. Gyóntatószék? Purgatórium? 

Tekintsük jó véletlennek, hogy éppen SzentIstván pestikörútján…