Jó ideje csak az ilyen-amolyan irigyek kételkednek abban, hogy szinte minden csupa nagybetű, amit Alföldi Róbert rendezőként, színészként, de főként a kettő kombinációjaként folyamatosan alkot. A tavaly ősszel már a Vígszínházban bemutatott „Danton halála” után most megint lehet vitatkozni, lelkesedni, lehurrogni Shakespeare színpadra viteléért – érte, ellene! De ettől és tőle elválaszthatatlanul arról is, mi a modern színházművészet, mit engedhet meg és mit nem, amikor a ma közönségéhez szól egy alkotás!
Vagyis: mennyivel tartozik a korszerű színház a történelemnek és mi, mennyi a művészi, gondolkodtató kötelezettsége a mindenkori ma iránt?! Ennek részeként pedig, mit követel ez attól, aki ma visz színre bárhol Sophoklest, Molière-t Goethét, vagy éppen Madách Imrét. De ami nem kevésbé fontos, mit engedhet meg és mit nem magának az, aki 2014-ben Budapestre hozza Shakespeare-t.
A „Julius Caesar”, ez a tragikus, történelmi léptékű sorsdráma a legendás londoni Globe Szinház 1599-i megnyitásán szerepelt először műsoron. E sorok írója sosem volt színikritikus, nem a művészetek ministránsaként, hanem köznapi nézőként kérdezi tehát: lehet-e oka, hogy forogjon a sírjában a darab 2014-i magyarországi premierjén William Shakespeare? Az, aki akkor és ott annak a Britanniának írt az antik Rómáról, amelynek „elitje” egyszerre pöffeszkedett tengeri és kereskedelmi nagyhatalomként világhatalmi gőgben, de valójában a Tudor-ház utolsó tagja, I. Erzsébet uralkodásának „lejtmenetét” élte. Hiszen 1588-ban Sir Francis Drake vezetésével az angol flotta legyőzte ugyan a Spanyol Armadát, az ezt követő háború azonban mind súlyosabb terhet és nyomorúságot hozott elsősorban a köznépre. Nem mellékesen: a dráma annak az Angliának is szólt, ahová éppen Caius Iulius Caesar vezetett i.e. 55-ben és 54-ben felderítő célú katonai expedíciókat.
A mai rendezés vallja: semmi olyan nem történik a darabban, amit Shekaspeare nem írt volna bele a művébe. Maradjunk annyiban: a maga korában nagyon is szókimondó szerzőt inkább a külsőségek lepnék meg, mint a szöveg, a mondandó.
Ez a 21. század világa!
Julius Caesar – Hegedűs D. Géza által megszemélyesítve – menedzser-öltönyben épp úgy meghökkentő lehet, mint papucsban és fürdőköpenyben, és nem kevésbé Antonius (Stohl András) sportöltözékben. Az sem éppen a tősgyökeres antik-kor, hogy Brutus (László Zsolt) és Antonius a televízión keresztül jelenti be az uralkodó halálát i.e. 44. március idusán.
És mert új műsorhoz ezúttal fordítóként is új férfi kell, egyszerre ketten – Forgách András és Fekete Ádám – ültették át újkori magyarra a mai angolok ízlése szerint is öregecske eredeti szöveget. Így Shakespeare alighanem angolra visszafordítva sem értené a mai magyar fiatalság közhasználatú durvább kiszólásait. Vörösmarty Mihály viszont elégedett lehet: ma is az ő költőiségét ismeri fel a nagyérdemű közönség, amikor azt hallja Antoniustól, hogy „Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni”. És a császár utolsó szavai is az idősebbek által tanultak, ismertek: „Te is, fiam, Brutus?”
Mennyire aktuális tehát Julius Caesar a Vígszínházban, ma? Elfogadom, ahogyan Stohl András, a dráma Antoniusa megfogalmazta: „Minden klasszikus darab olyan örök érvényű igazságokat és társadalmi kérdéseket vet fel, melyeket sokszor nem is kell aktualizálni.” De azért hozzáteszem: tény, ami tény, Beethoven vissza-visszatérő Egmont-nyitánya aligha véletlenül emlékezteti Nagy Imre 1989-i temetésére, jó néhány más színpadi perc meg a magyar élet 21. századára a nézőt.
Shakespeare klasszikus, hogyne volna örök életű minden gondolata, tehát a „Julius Caesar” is az. Alföldi Róbert pedig ezúttal Shakespeare közreműködésével tett megint egy lépést azért, hogy klasszikusa legyen a mai európaiságot magyar nyelven kifejező színházának.
Annak a modern teátrumnak, amely talán minden korábbinál célratörőbb tudatossággal szól a történelmen át a mának: legyen az a Nemzetiből a Vígszínházba átmentett „Mephisto”, a szegedi „István, a király”, vagy éppen a „Julius Caesar” üzenete.
Nem baj, hogy ez Albert Einstein bölcselete is: „Tanulj a tegnapból, élj a mának és reménykedj a holnapban. A legfontosabb azonban, hogy ne hagyd abba a kérdezést.”
