A diktátor filmcím nekem elsőként Charlie Chaplin örökzöld remekét idézi fel, amelyben a zseniális rendező-clown magát Adolf Hitlert kifigurázva kergette őrületbe a náci diktátort. (A film eredeti címe The Great Dictator – A nagy diktátor volt!). A Sacha Baron Cohen által eljátszott Aladeen, vagy írjuk magyarosan: Aladin, nem véletlenül Szaddám Huszeinre, Oszama bin Ladenre és Moammer Kaddhafira egyaránt emlékeztet, sőt az észak-koreai Kim Dzsongil is kap egy konkrét gunyoros hódolatot, szóval ez a film is A diktátor (The Dictator) címet kapta. Épp ezért a hazai címadásban szerencsésebb lett volna egy megkülönböztető jelzővel forgalmazni, mondjuk így: A keleti diktátor,A nagydiktátor stb., hogy ne okozzon zavart a kettő. Persze a mai kor nézőjének Sacha Baron Cohen diktátora az élő, de azért, bármilyen szórakoztató is ez a film, hatását és humanizmusát tekintve nem éri el Chaplin művének gyilkos nagyszerűségét.
Adva van egy közel-keleti ország, Wadiya, amelynek élére hogyan, hogyan nem, nem a jogos trónutód Tamir (Ben Kingsley), hanem Aladeen őrnagy (Sacha Baron Kohen) a kicsit lökött, és szexmániás egyeduralkodó kerül, aki szüntelenül halálos ítéleteket hoz, atombombákat építtet, és meg akarja semmisíteni Izraelt. Mikor az ország népe és a nagyhatalmak is már megelégelik a zsarnok uralmát, Aladin arra kényszerül, hogy New Yorkba menjen, és az ENSZ előtt tisztázza a helyzetet, illetve írjon új, demokratikusabb alkotmány országának. Tamir, aki látszólag hűséges tanácsadó, valójában merényleteket készít elő diktátora ellen, mert míg az nem akarja országa olajkincsét a Nyugat kezére játszani, ő busás egyéni jutalékért mindenki prédájává tenné az olajkutakat. Csakhogy a merényletek áldozata nem a diktátor, hanem annak hasonmásai lesznek, akiknek az a dolguk, hogy lelövessék magukat.
A diktátor teveháton bevonul New Yorkba, ahol a védelmére kirendelt rasszista testőrről (John C. Reilly) utóbb kiderül, hogy Tamir bérelte fel újabb merényletre. Mielőtt halálra kínozhatná a diktátort, csak arra jut ideje, hogy levágja annak jellegzetes fekete szakállát, de a keletkezett tűzben maga hal meg. Tamir a nemzetközi nyilvánosság előtt egy kecskepásztorból lett dublőrrel akarja aláírattatni a neki kedvező új alkotmányt, mert azt hiszi, hogy a diktátor ezúttal meghalt, de nem tudja, hogy a csupasz képpel felismerhetetlen Aladin az ellene tüntető tömegben igyekszik visszajutni a szállodájába. Egy rendőri incidens során ismerkedik meg a békeharcos Zoey-val (Anna Ferris), aki hős menekültnek hiszi, ezért munkát ad neki a boltjában. Aladin egy véletlen során jön rá arra, hogy akiket ő kivégeztetett, szinte mindenki itt él New Yorkban, és emigránsként szervezkedik az ő hatalma ellen. Így akad össze Nadallal is (Jason Mantzoukas), aki épp az ő bombakísérletein dolgozott odahaza. A hatalom-visszaszerző akcióban Nadal is a segítségére lesz. Hogy miként sikerül Aladin terve, milyen körülmények között lesz a felesége Zoey, és hogyan változik meg Wadiya élete, – miközben szinte nem változik semmi, erről szól a történet hátralévő része.
Sacha Baron Cohen, Alec Berg, David Mandel és Jeff Schaffer forgatókönyve egyszerre akar politikai pamflet, társadalmi szatíra, helyzetvígjáték és burleszk lenni, ezért humora meglehetősen összetett, és sok belső ismeretet feltételez a nézőről nevek, arcok, világpolitikai és helyi bulvár ismeretek dolgában egyaránt. Ezt a nézőtéren úgy tapasztalni, hogy akár egy sajtóvetítés alkalmával is más és más poénok ülnek a különböző nézőknél. Más poén a szakállasan született csecsemő, más, amikor a futóversenyen minden potenciális ellenfelét lelövöldözi a versenyző diktátor, és megint más, mikor a testőr programként az Empire State Building megtekintését javasolja, „mielőtt maga, vagy valamelyik rokona felrobbantaná”. A szereplők között találjuk az önmagát alakító Megan Fox modell-színésznőt, afféle exkluzív celeb luxus-prostit alakít, aki – az őt ismerők ezt bizonyára jobban tudják –, feltételezem, hasonló életet élhet a valóságban is, és a neve odakinn olyasmi lehet, mint nekünk mondjuk Kelemen Annáé. Poén az is, ha valaki felismeri az egyik ablakban megjelenő bin Ladent, épp úgy, mint amilyen bravúros szövegjátékot rejt a 9 – 11 számokkal kapcsolatban a helikopteren folytatott keveréknyelvű hablatyolás, amit az amerikai házaspár egész másként kódol, mint Aladin és Nadir, aki egy programról beszélget.
A logikai bukfencekre a forgatókönyv és a rendező nem sokat ad, ha poénról van szó, mert kérdem: akkor most előtte vagyunk a toronyházak elleni terrorista merényletnek, vagy utána? Vagy, ha egy A és B pont között kifeszült kötelet B pontban elkezdi elrágni egy kecske, akkor a rajta függeszkedő ember csak A pont felé lendülhet vissza, nem pedig B pont felé előre, ahogy itt van. De hát ki veszi itt komolyan a dolgokat a kritikuson kívül?
A dolog a filozofikus részeknél kezd komollyá válni, mikor Aladin az amerikai társadalom és külpolitika elé is tükröt tart, nem csupán a diktátorok elé. Mert az, hogy az USA, felsőbbrendűségének vélt tudatában állandóan meg akarja rendszabályozni a neki nem tetsző államokat, valójában mindenki az olajra hajt, legalább akkora fricska, mint a diktátorok kényuralmi korruptsága. És Aladin beszéde a demokráciáról és diktatúráról is sok igazságot rejt, még ha a diktatúrákat el is ítéljük. Vagy a végkifejlet, ami úgy old meg mindent, hogy nem old meg semmit, miközben hősünk tudtán kívül egy zsidó lányt vesz el. Szóval ez a film nagyon sok jó elemet tartalmaz ahhoz, hogy ne vegyük félvállról,a nagynevetések közepette. Sachsa Baron Cohen tehát Borat, Ali G és Brüno után egy különc és egoista diktátorral ajándékozza meg a mozinézőket, de mindenkit annyival, amennyit értelmezni tud belőle.
Én feliratosan láttam a vetítést, tehát megfigyelhettem azt a furcsa akcentust, amivel a nem amerikai szereplők, s főként Aladin beszélnek. Nem tudom, hogya magyarszinkronstáb ezzel hogyan birkózott meg, mindenesetre Speier Dávidnak rendesen feladhatta a leckét a szövegfordítás játékossága. Szerencsére jól oldotta meg.
Ami a zenét illeti, abba Sacha fivére, Erran Baron Cohen is bedolgozott. A zenék alaphangulata orientális, amit az is fokoz, hogy több ismert sláger nem angolul, hanem arabul, vagy hasonló nyelven hangzik el, és ettől kap új ízeket.
Larry Charles stábjából Lawrence Sher operatőrt emelném még ki, aki kameramozgásaival és képkomponálásaival ugyancsak a humort segíti kicsomagolni az adott szituációkból, és még a jó ízlés határait feszegető részeknél se nagyon csúszik át a rossz oldalra. A 16 éves korhatár azért nem véletlen!
Olvasom, hogy az extravagáns Sacha meglehetős botrányokat kavar a film reklámozása körüli megjelenésein; ezekből szerencsére mi kimaradtunk. Ettől függetlenül is szép közönségsikert jósolok legújabb filmjének, ami egy nagyon jó színész jól szórakoztató és elgondolkodtató, hibáival együtt is szerethető opusza.
Előzmény: A diktátor: még nincs itt, de biztosan jön
