Drezda drámája az emberiség drámája

Hatodik évébe lépett 1945 elején a második világháború. A nyugati szövetségesek meghiúsították a német Wehrmacht támadását az Ardennekben. Keleten a Vörös Hadsereg január 12-én megkezdte döntő nagy támadását. Két héttel később fölszabadította az auschwitzi haláltábort. Az amerikai és a brit légierő már jó ideje uralja a német légteret. A brit bombázók valamennyi német várost képesek támadni. Ennek ellenére még vannak a bombázók támadásaitól érintetlen német városok.

„Aki a drezdaiak szenvedéséről beszél, nem hallgathatja el a németek bűneit sem” – mondta Stephan Fritz, a drezdai Frauenkirche, a Miasszonyunk templomának lelkésze. Ezzel az idézettel kezdődik Sebastian Dehnhardt „Drezda drámája” című filmje.

Drezda a terrorbombázás előtt: balra a Zwinger, mögötte a Theaterplatz a Semper Operával és az Olasz Falucskával; lent a Postplatz, mögötte a Sophienkirche, a Taschenbergpalais, a Residenzschloss és a katolikus templom, a Drezda-Újvárosba vezető Augustusbrücke…
Drezda a bombázások után; az emberáldozatok száma máig nem tudható pontosan.

A dráma megrendezéséről Jaltában döntöttek az Európa térképét újra rajzoló szövetségesek: Churchill brit miniszterelnök – az orosz előretörés támogatására – javasolta a keletnémet városok, köztük Drezda bombázását. Roosevelt és Sztálin egyetértett.

Drezda időközben a keletről, az oroszok elől menekülők mentsvárává vált, és a frontvonalból az Elba-parti városba szállított sok-sok ezer sebesült gyűjtőhelyévé is, miáltal lakossága a békebelinek legalább másfélszeresére gyarapodott. A Drezda elleni támadásra sem a polgári lakosság, sem a német hadvezetés nem számított. Hadiipar nélküli település, ősi műemlékváros, a művészetek városa, az „Elba menti Firenze” – ez csak nem lehet hadicél…

Halottak ezreit égették el az Altmarkton megelőzendő a járványt.
Drezda, Altmarkt, 2020

Csakhogy akkor már neve is volt a Drezda elleni támadásnak: Operation Thunderclap / Villámcsapás-művelet. Arthur Harris főparancsnok vezetésével addigra már kidolgozták a szőnyegbombázások mindaddig ismeretlen, ám elképesztően kegyetlen és hatásos módszerét. Katonái körében „Harris mészárosnak” hívták a tábornokot. A brit repülőkötelékek 1942 óta bombázták a német városokat: válogatás nélkül, ipartelepeket és lakónegyedeket, a polgári lakosságot is pusztították – miután a németek Varsót, Rotterdamot, Coventryt már jócskán lerombolták, abban a reményben, hogy őket nem érhetik válaszcsapások.   

A terrorbombázás áldozatainak egyik emlékműve a Waldfriedhofban.

1945. február 13-án, kedden reggel kezdték előkészíteni a poklot az angliai Swinderbyben: nagy hatótávolságú bombázókat raktak meg 250, 500 és 1000 kilós romboló- és gyújtóbombákkal, egy és két tonnás légiaknákkal. A gépek személyzetével közölték az úti célt és a távolságot: 2700 kilométert kell megtenniük a felszállástól a leszállásig.

A jelképpé magasztosult drezdai Frauenkirche évtizedekig emlékeztetett az esztelen háború áldozataira.
A néhány évvel ezelőtt mindenekelőtt adományokból újjáépített Frauenkirche.

A brit hajózószemélyzet átlagos életkora 20 év volt! Számukra Drezda „csak egy cél” volt, ahol a sűrűn lakott belvárost kellett eltalálniuk a gyilkos eszközökkel – késő este, éjszaka.

A gépek – az ötödik bombázóflotta 245 Lancastere – délután fél hat tájban szálltak föl kelet felé; csak a szélességi kör mentén kellett repülniük: Drezda és London egyazon távolságban van az egyenlítőtől… És öt órával később megnyílt az égi pokol.

Frauenkirche: újra barokk pompájában.
A romok között föllelt kupolakereszt a templom házi múzeumában.

„…Már nyugovóra tértünk anyánkkal együtt, amikor fölüvöltöttek a szirénák – emlékezett 1945. február 13-a késő estéjére, éjszakájára kedves, drezdai szomszédunk, Lilo Lange asszony. – Nem akartunk hinni a fülünknek: Drezdában szokatlan volt a szirénázás, békében, viszonylagos biztonságban éreztük magunkat. Mi, gyerekek, iskolába jártunk, nyugodtan játszhattunk az utcákon, tereken, rend és tisztaság mindenütt, csak jóval több ember nyüzsgött a belvárosban, mint hónapokkal előtte…

Újjáépítik a szász királyok kastélyegyüttesét.

…Csupán perceink voltak, hogy a legfontosabbakat összekapkodjuk és pincébe rohanjunk. És már fölöttünk morogtak a gépek, és másodpercek múltán már rengett a föld köröttünk. Anyánk nem tudott elég szorosan magához ölelni bennünket, hogy ne féljünk. És a robbanások egyre sűrűbbé váltak, mind közelebbről hallatszottak, majd kirobbant a pince vasajtaja a légnyomástól és elképesztő forróság zúdult be rajta. Levegő után kapkodott mindenki. Ebben a pillanatban kirepült a pinceablak is, a forró szélvihar átsüvített a helyiségen. Mindenki sikoltozott, néhányan imádkoztak, mi takarva magunkat, amivel csak tudtuk, anyánk húzott bennünket, gyerekeket, megpróbáltunk kijutni a helyiségből, fölfelé, az utcára. A falba meg egymásba kapaszkodtunk a fülsiketítő hangzavarban, a hőségben. Már minden lángolt körülöttünk. Még szerencse, hogy betonlapokkal rakták le a járdát, mert az aszfalt megolvadt volna a lángtengerben. És csak bombáztak, bombáztak szüntelenül, dőltek az épületek, körülöttünk rohangáló vagy alvajáróként tántorgó emberek, sebesültek, jórészt halottak. Anyánk a még meglévő falak mentén vitt bennünket előre, talán ő sem tudta, hogy hová, az ösztöne hajtotta kifelé a városból. Elképesztően hosszú utat tettünk meg, nekünk, halálra rémült gyerekeknek életünk leghosszabb botladozása volt. Beszélni nem tudtunk egymással, csak sikoltoztunk, saját hangunkat sem hallottuk a tűztombolásban, mígnem egy verembe repített mindhármunkat a tűzvihar ereje. Talán félbe hagyott építkezés alapja lehetett, alján megolvadt hólével. Abba feküdtünk, és azon csodálkoztam, hogy nem fázunk. Az elképesztő forróság még ott, lenn is marta a bőrünket, vizes kabátujjunkkal védtük magunkat…

Még évekbe telik, mire Drezda, az Elba menti Firenze visszanyeri egykori szépségét.

Aztán egyszer csak csönd lett. Legalább is annak véltük. Mert a tűztenger tovább tombolt, de már nem bombáztak, csak a mindent fölemésztő tűz félelmetes sivítását, recsegését hallottuk, meg a belvárosi meghitt épületek, házak leomló falainak robaját…”

Lilo Lange, ez a hétköznapokon kemény, szász asszony nem tud tovább beszélni a feltörő emlékek okozta sokk miatt. Kezdetben nagyokat lélegzik, majd kibuggyannak szeméből a megváltó könnyek és fölszakad melléből zokogás. Nincs a borzalmas emlékek ellen vigasztaló szó, legföljebb simogatás, a kéz megszorítása és egy pohár hideg víz, amelyből kortyol egy keveset. Hosszú percekig hallgatás következik, az ablakhoz megy. Innen, a nyolcadik emeletről látszik a kivilágított drezdai belváros, az örök (?) mementóként meghagyott Frauenkirche csonka romjait eltakarják a Grosser Garten parkjának a drezdai infernótól megkímélt százados fái, de még ők sem képesek feledtetni a háborúnak ezt a szörnyű fejezetét, amelyik csak az első volt Drezda lerombolásában.

Mert másnap újra jöttek a bombázók, hogy bevégezzék gyilkos feladatukat, és azokat is pusztítsák, akik a félig elégett halottak ezreit igyekeztek máglyagúlába hordani.

Drezda éjjeli fényben.

Aki ma Drezdában jár, ne feledje: a valamikori óváros szíve, az Altmarkt a szőnyegbombázások egyik legnagyobb emlékhelye. Drezda temetőiben február 13-a és 14-e éjszakáján mécsesek, gyertyák tízezrei lobognak, mint az értelmetlen terrorbombázásban szörnyet haltak, kínok kínjával elpusztultak – többségében önmagukat menteni képtelen idősek és kisgyerekek – lelkei.