A történelem legismertebb hajókatasztrófája kapcsolódik hozzá, 3800 méter mélyen fekvő roncsát számos alkalommal keresték fel és még 11 Oscar-díjjal jutalmazott filmet is forgattak róla, de a Titanic mápig tartogat titkokat. Az eredeti felvételek és képek kiszínezésével azonban újabb információkat tudhatunk meg a hajóról és utasairól. Milyen szerepet játszott a hajó külső színezése, mennyi időt töltöttek a kárpitok kiválasztásával, és miért foglalt magának két kabint egy sikeres divatújságíró? A többi között ezekre a kérdésekre ad választ A Titanic színesben című kétrészes dokumentumfilm, ami szeptember 22-én, vasárnap 21 órakor debütál a Viasat History csatornán.
James Cameron filmje érzékletesen és színesben mutatja be ugyan a hajó tragédiáját, de az igazi Titanicot eddig csak fekete-fehérben láthattuk, mivel a színes film csak az 1930-as években jelent meg a nagyközönség számára. A hajómonstrum javarészt a külsőségekről szólt, mégis mikor 1911 májusában vízre bocsájtották, még befejezetlen volt. Az volt 9 hónappal később is, amikor elkészült róla az első felvétel, amely egy piszkos és nem teljesen lefestett hajót ábrázolt. A most kiszínezett felvételeken jól látszott, hogy csak a kormányállást festették le, méghozzá fehérre, körülötte az acélszerkezet festetlen maradt. Ez azért volt, mert a kormányállást ki akarták emelni környezetéből, ugyanis fából készült, hogy ne zavarja össze a navigációhoz használt mágneses iránytűket. A hajó oldala fekete színt kapott, hogy elfedjék vele azt a koszt, amit a fedélzetre csúszdákon feljuttatott szén hagyott maga után. A víz alatti részt ezzel szemben velencei vörösre festették, a festékbe pedig arzént kevertek, hogy megakadályozzák a korhadást és a tengeri növények felhalmozódását, amik lelassították volna a hajót.
A belső tér viszont színpompás volt: egyszerre modern és régimódi. Tele elektromos szerkezetekkel és lámpákkal, amikhez 322 kilométernyi kábelt használtak fel, ugyanakkor faragásaival, különféle stílusú szobáival és díszes, ám strapabíró szőtteseivel egy letűnt kort idézett meg. A külsőségek fontosságáról pedig sokat elmond az, hogy a hajó tervezéséhez kapcsolódó megbeszéléseken két órát szántak az első osztály szőnyegeinek és csak 15 percet a hajó mentőcsónakjainak…
Az első osztályon számos illusztris vendég utazott. Ezek egyike volt Edith Rosenbaum, a sikeres divatújságíró, aki épp Párizsból tért vissza Amerikába. Két kabint foglalt, egyet magának, egyet pedig az útján megvásárolt ruháknak. Gyűjteményének egy része megmaradt, mint ahogy az a papucscipő is, amit akkor viselt, amikor elmenekült a süllyedő hajóról. Mind-mind az Edward-kori világ színpompáját tükrözte. Edith rengeteg holmija között volt egy játékmalac is, amit a mentőcsónakra is magával vitt: ez egy szerencsehozó malac volt, amit az újságíró akkor kapott az anyjától, amikor az utat megelőző évben autóbalesetet szenvedett. A játék feladata az volt, hogy megvédje őt a bajtól – Edith egyébként egyike volt azoknak az utasoknak, akik túlélték a katasztrófát.
Sokan egy új élet reményében váltottak jegyet a Titanicra. Egy nagyjából 20 fős csoport egy libanoni faluból jött és az egész közösség reményeit képviselte. A falu összegyűjtötte a húszaknak a jegyek árát, abban bízva, hogy az új világban megtelepedve, az ott keresett bérből majd haza is juttatnak valamit.
Ez a remény aztán jeges rémálommá vált azon a végzetes éjszakán.