Helló, Röfi! Utaznál? Na, ne!

Mindenekelőtt csupán inteni szeretnélek: nehogy vonaton menj hajdúszoboszlói testvéreidhez, mert megbánod ám, mint a kutya, amelyik hetet kölykezett!

Tudom, Röfikém, szeretsz hemperegni-pancsikolni, ám kérlek, egy időre mondj le ebbéli szenvedélyedről! Mert bár Hajdúszoboszló kis hazánk legnépszerűbb üdülővárosa, számos remek szállodával, kedves helybéliekkel és Európa legnagyobb fürdőkomplexumával, vonattal már-már veszélyes. Berobog a szerelvény, megáll, az utas leszállna, ám amint a lába elé néz, visszahőköl. Röfikém, te még sivalkodnál is, és tériszonyod lévén, visszaszaladnál a többi utas lába között az első fülkébe. A szerelvény lépcsőjéről – csomaggal, bőrönddel – leszállni mutatványszámba megy, főleg akkor, ha az utas már túl van az ötvenen (gyógyfürdőbe mindenekelőtt ilyenek járnak), miután csak ideiglenes, zúzott kővel borított peron várja a vendéget. (Holott néhány préselt falappal, netán betonlappal lefedhető lenne…)

Szóval, Röfikém, meg se próbáld! Aki mégis nekiveselkedik, és bokaficam nélkül a peronra huppan, az megindulhat kifelé, jó távol a vasútállomástól, tocsogván az öt-tíz centiméteres sárban, keresvén a buszt (ám hiába), keresvén taxit (hiába, elvitték a nálad gyorsabbak és szemfülesebbek, aztán állhatsz tanácstalanul, mígnem valaki a kedves helybéliek közül meg nem szán, és föl nem ajánlja: ülj be a kocsijába, ő is a város felé tart, szívesen elvisz…

Visszaútban már okosabb a hajdúszoboszlói szállóvendég: eleve taxit kér, amellyel megközelíthető a vasútállomás. És miután sokan várnak veled együtt ugyanarra a vonatra, a vasút iránt előzékeny utasjelöltek eloszlanak a beérkező szerelvény mentén, hogy mielőbb följussanak rá.

Röfikém, ha mégis csak megjárnád Hajdúszoboszlót, nagyon figyelj, nehogy a mozdony utáni második kocsit válaszd! Onnan ugyanis nincs menekvés, mivel másik kocsiba a lezárt ajtón át senki sem tud átmenni. Még a kalauz sem, állítván: „műszakilag zárva”. Azzal is számolnod kell, hogy jól leteremt a mogorva jegyvizsgáló: ez a kocsi a mozgáskorlátozottaké. A II. osztályú utasszállító vagon korát minden bizonnyal kiolvassák az illetékesek ebből a számsorból: 50 55 82-28 128-1, aki viszont nem ért a számokból, annak emlékeztetőül: zöld műbőr üléses, termes kocsiról van szó, készült legalább harminc évvel ezelőtt, vagy még régebben. Mozgáskorlátozottak messze kerüljék el (már ha föl tudnak rá szállni), mert kerekesszék be nem fér az ajtaján.         

Nem csupán a vagon ajtaja volt zárva, a vécéé is. Végül a kalauz megkönyörült az egyik utazón, és kezébe nyomott egy hatalmas „kulcsot”, nyissa ki, ha tudja. Röfikém, képzeld, kétszeri próbálkozásra én kinyitottam a budit – a hölgy nagy megkönnyebbülésére.

A Hajdúszoboszló–Kőbánya-Kispest között közlekedő 560 IC Intercity természetesen éppen annyit késett, hogy sikerült lemaradnunk a KöKiről Kelenföldre induló vonatról, ekként Kelenföldről is elrobogott a Bécs felé tartó 66 RJX express.

Az ám, Kőbánya-Kispest: Röfikém, kerüld el nagy ívben ezt a rettenetet! Már ami a MÁV-részlegét illeti. Mert: az újjáépítésre rég megérett vasútállomás (állítólag most éppen fölújítják) ramatyabb állapotban leledzik, mint egy közép-afrikai focistadion. (Igaz, előbb-utóbb az is megújul magyar ezermilliókból, akárcsak a mexikói templomok…) Nem működő, jól elkerített mozgólépcsők helyett rossz állapotú hagyományos lépcsőkön föl-le küszködve viszi a cókmókját a jó nép, hogy egyik peronról a másikra eljusson. Persze, nem egyszer hiába, mert legföljebb bennfentes utastársaktól tudhatja meg, honnan indul(na) a kiszemelt vonata…

El sem hiszed, Röfikém, a vasútállomáson nincs MÁV-információ, a hangosbeszélő csak az éppen érkező-induló vonatokat jelzi, az előrejelzés ismeretlen. A felüljárón oda-vissza rohangáló emberek, akik az egyetlen kifüggesztett menetrendből próbálják kiolvasni, honnan indul a szerelvényük, aztán rohannak le a lépcsőn, föl a lépcsőn… Persze, nem egyszer hiába, mert a MÁV-menetrendben a 4. vágányon, a valóságban a 8. vágányon áll a szerelvény. Sehol egy vagy két vasutas (nemzeti vasúti dolgozó), aki segítene az utasoknak az eligazodásban.

Röfikém, kerüld el nagy ívben a KöKit! És ha rám hallgatsz, akkor Kelenföldön is légy óvatos ebben a hidegben! Elképesztő a huzat az alagsorban, ott ne várakozz, legföljebb csak akkor, ha fönt zuhog; fönt meg azért ne, mert nincs hová behúzódnod a szél csapkodta eső elől. Lent (ahol egy emelettel lejjebb már a 4-es metró közlekedik) ülőhelyet csak elvétve találsz, a vonatok indulásáról, érkezéséről tájékoztatni hivatott képernyőkkel pedig szerfölött spórolt a tervező. A kelenföldi aluljáró várakozásra meglehetősen alkalmatlan, mert bár van néhány, ételt, italt áruló hely, arra már nem tellett a tervezők fantáziájából, hogy asztalkával, székkel/paddal megkínálják az uzsonnáját fogyasztó utast, aki minden bizonnyal hálás lenne érte.

Egyébként engedd meg, kedves Röfi, hogy a mostaninál boldogabb, emberibb új évet, évtizedet kívánjak neked. Épüljön még sok-sok stadion, elvégre hatalmas, üres, százmilliókért fenntartható stadionjairól ismerszik meg egy ország. Ugye, Röfikém, te is így gondolod?