Múlt századi reklám-szlogen volt: „Nincs karácsony Corvin nélkül”. Akkoriból számítva, örök idejűen más is kötődik a karácsonyhoz: Csajkovszkij Diótörője és a Reszkessetek betörők! című filmbolondéria. (Nyitó kép: foto Erkel Színház)
A Budapest központjában lévő, híres áruháztól nincsen messze az Erkel, és alig valamivel van távolabb az Operett Színház. Adódik párhuzam: a Corvinban – a hiánygazdálkodás színvonalán, olykor annak dacára is – majd’ minden kapható volt; ám nemigen illett nézni a portéka származását és minőségét. Működött a bezzeg-szindróma: nekünk ilyen is van; örülj, hogy van; nálunk a bab is hús. Művészetileg pedig kicsit még odébb tarolt a zenebohóc refrénje: „Van másik….”!
Ez évünk végén az Operett és az Erkel: e két színtér a dió(bábu) feltör(ekv)ésének mesés tánca ügyében pariba került egymással. Mindkét helyen műsoron van az obligát karácsonyi balett-előadás, a Diótörő. Egy kicsit olyan ez, mint duplán reszketni a rosszcsont Kevin ünnepi gaztettein, szemben a buta betörőkkel; persze, akár modern, digitalizált változatban, alternatív befejezésekkel elintézve is. Betörés vagy áttörés ez a rivalizálás képlete táncban: erről szól ez a nézői jegyzet.
A Diótörőből magam őrzök dvd-én három(féle) változatot. Ehhez jött (jöhetett volna) most a két élő színpadi megjelenítés, de csupán az Erkelbe tudtam jegyhez jutni. A művészeti életnek is kettős nyilvánossága van, és abban a pr-szempontok súlya nő. Nem mindenki vájtfülű, sok minden el(ő)adható. Elolvasván mindkét produkció sajtóját, értékelvén a promóciójukat, és belenézvén megszületésüknek hátterébe, titkaiba fura kép látható.
Egyfelől – erős hírverés híján majdnem rangrejtve – az Erkelben az Operaház balett-szekciója eleget tett a közszolgálati kötelezettségének. Színre vitt egy parádés, klasszikus, ám „importjátékos közreműködéssel” felturbózott, meghatóan szép előadást. Jeggyel a kézben, tanúsíthatom.
Az Operettszínház balett-előadásáról – jegytelen távolmaradóként – csak jó állóképeket láttam; és szenzációra hajazó, harsány önreklámokat olvastam (30 év után először, megint balett lesz náluk). A produkciót alkotó művészek optimista megnyilatkozásaival is találkoztam (pl. az MTI-n és az M1-en). Napilapban a mű látványvilágát emelték ki; a modernitásra tettek hangsúlyt. Egészében véve pedig különlegességként balett-iskolások bevonását méltatták az alkotók, mintegy új út kezdeteként. Színvonalról azóta sincs külső értékelés. Zsenánt lenne még a tárgyilagos kritika is?!
Jó az, hogy nem szapulják egymást a két teátrum falai közt. Még kedvező is lehetne, hogy/ha van verseny, alternatíva, csak szakmai rivalizálódás. Már ha a feltételek és eszközök fair módon vannak „allokálva”; továbbá, ha nem (lenne) másodszándékú bajvívás folyománya a tánc-csata. Aggodalomnak van jele; rettegés tán még nincsen.
Nyilvános a kultúraharc táncügyben az Operaház, az Egyetem és az állam között; sérelmek sorával; valós együttműködési szándék és eredmény híján; a nyár óta tart. Ez léphet szintet most, s manifesztálódhat a dupla előadás hátterének kihívásában; ami végzetes (be)töréssel járhat valamelyikük, illetve többüknek a szkénéjébe(n).
„Katonás” harc ez; más csatatéren, eltérő fegyverekkel, de élesben.
Ez a politika világa. Fontos lenne tudni, kicsoda és hol van az igazi Egérkirály; mit hoz-visz-vesz és kinek; s vajon igaz-e, hogy ingyen-sajt csak az egérfogóban kapható. (Nagy) arcok ellomosodottan volnának; a miltoni értelemben vett nyílt szakmai győzelem kilátástalan.
Szakmai mérce, ill. válasz elég lehet-e ott, ahol személy(ek)re szabott-rendelt akció a tét, térfoglalási szándékkal a végén? A Loch Ness-i szörny megjelenésére külhoni fogadó-irodák 500-szoros oddszokat adnak. Itthon a balett azonali „rendszerváltása” a tippmixen elmenne 1:1,5-ös téttel is.
Az Erkelben a teltházas nézőtéren lelkes, derűs, odaadó, jó közönséget láttam. Nem érződött a fejek fölött Damoklész kardja. Összemérni az általam ismert – immár négy – Diótörő-produkciót nincs kompetenciám. Szórakozni, kikapcsolódni, gyönyörködni, szépet megélni, mesét átélni mentem a színházba, és aznap ott a legjobbat kaptam.
Emlékezetem szerint ennél nagyobb ováció az óévben nem volt. Kilencig számoltam a nyíltszíni taps-orkánt, a méltó meghajlásokat. Jellemző, hogy szólótánc után szűnni nem akaró vastaps is volt. Hadd említsem példaként az orosz táncot rendkívüli technikával és szenvedéllyel előadó Majoros Balázs produkcióját. Talán csak a Mojszejevnél fordul elő ilyen virtuózitás. Megismétlődött ez a főszereplők pas de deux-jében. A többiek is kitettek magukért. Csajkovszkij varázslatos zenéje nagyszerű előadóművészekre talált minden jelenetben.
Négy dolgot kiemelnék.
1. A gyermek-színészek, növendékek – olykor 4-5-6 éves lurkók és kislányok – abszolút alázattal játszottak, a szó teljes értelmében. A publikum nagy lelkesedéssel honorálta gesztusaikat.
2. A színen sokszor a legfinomabb szellemes és humoros megoldás talált a közönség szívébe.
3. Itt az Egérkirály nem rémkirály, hanem derűvel játszó kulcsszereplő; semmi thriller, jobbára mosoly fémjelzi a „harcát”.
4. Hű társai ebben a jópofa gyermek-katonák, egérkék, vitézek; a játszó srácok bravúrra vitték a show-t. Molnár Örs (Misi) és Strbka Zsófia (Masa) ráadásul végtelenül bájosak is: egyszerre fegyelmezettek és huncutok; mindez a nézőtér gyermekei elragadtatását is okkal vívták ki.
Lenyűgözve néztük a produkció látványvilágát; igazi mese formálódott a szemünk előtt; pompás miliőben és csodás hangulati elemekkel. Bár csak ilyen lenne a világ, de legalábbis az ország.
Tehát, nem kéne elkenni, illetve elorozni – hiú vágytól, reváns ízű törekvéstől, személyi túlértékeléstől vezérelve – azt, ami rendszerint jó. Csinálj jobbat, ha tudsz; hajolj meg, ha másé a pálma!
Magáról az előadásról még pár skiccet adnék. Az álomteli, mesés történetet régóta, majd mindenki ismeri. Csajkovszkij zenei remekét, s az abból szőtt balettet külhoni specialista: Wayne Eagling közreműködésével tették színpadra.
Solymosi Tamás méltó partnert választott maga mellé. Elérték, hogy ne pusztán múlt századi táncjátékot lásson a néző, hanem a mában is jelen legyen(ek). Az a technika, ami jellemzi a művüket; maga a csúcs, a táncosok ragyogóan megugrották. Nemzetközi etalon is lehet – az Erkel színpadának csekély méretei dacára – az alkotók nagyívű produkciója.
Nagyon is él a Diótörő; a mesében a kiskatonák segítéségével legyőzi az Egérkirályt. Értéke a produkciónak, hogy szinte végig gyönyörűen sétál az álom és a gyermeki képzelet határán; mind e közben pedig varázslatos a képi világ; technikailag a tánc-variációk rendkívüliek; művészien végig veszi(k) a bravúr-szólók teljes spektrumát. Az előadás gyermekszereplői – ismétlem – szívvel-lélekkel produkálnak, és mellettük a felnőtt szólisták is elsőrangút nyújtanak. Nem az életkor számít; sem pedig az osztályzatokkal mért előre haladás.
Egy elkapott szünetbéli pillanatot említek: „Mennyire más ez, mint az operettes: mondja boldogan a büfé előtt sorban állva egy hölgy a másiknak a ma esti előadáskor.” Ízlés dolga is lehet; csalódásra biztosan nem gondolt.
A neten megtalálható, öt csillaggal mért tetszési index ma 933 szavazat nyomán 3,36-ot mutat. Nálam feljebb menne a minősítés: 4,5-ig.
Főbb alkotók és közreműködők: Wayne Eagling / Solymosi Tamás / Pjotr Iljics Csajkovszkij: Diótörő, mesebalett három (!) felvonásban a budapesti Erkel Színházban; díszlettervező Oláh Gusztáv, jelmeztervező: Rományi Nóra; karmester Tóth Sámuel; betanítók, illetve mester-közreműködők: Solymosi Tamás, Wayne Eagling, Venekei Marianna, Rujsz Edit, Radina Dace, Pongor Ildikó, Dózsa Imre, Aradi Mária, Janács Evelyn, Hajzer Nikolett. A két főszereplő: Pokhodnykh Ellina és Balázsi Gergő Ármin.