Duplán ér a megfizethető segítség

Kormányrendeletben (46/2020. (III. 16.) Korm. rendelet 2. §) kérik a 70 esztendősnél idősebbeket, hogy ne hagyják el a lakó- vagy tartózkodási helyüket.

Ennek szellemében – feltéve, ha az érintettek eleget tesznek a rendeletnek és tájékoztatják a település illetékes hivatalát – az önkormányzatok gondoskodnak az idősekről:
– naponta egyszer (térítés ellenében) meleg ételt visznek a lakásukra, tartózkodási helyükre;
– hetente egyszer bevásárolnak nekik élelmiszert;
– ugyancsak hetente egyszer (vagy szükség, a recept szerint) kiváltják a gyógyszereiket.

Az igényeket az önkormányzatoknál lehet benyújtani személyesen, telefonon, írásban, elektronikus levében.

Nagyszerű, emberséges, életmentő célú rendelet: így is óvják a koronavírus-fertőzéstől a legelesettebbeket. Remény szerint sokan kihasználják a lehetőséget, bár félő, hogy azok, akikhez nem jut el a hír, kimaradnak. Kimaradnak a falvak, tanyák, általában a települések legszegényebbjei, akiknek nincs sem rádiójuk, sem telefonjuk (hát még internetjük!), a postás sem jár feléjük, legföljebb akkor, ha viszi a nyugdíjukat (ha van nekik), és nem értesülnek a lehetőségről az utcákon, parkokban, erdők szélén, elhagyott épületekben életüket fedél nélkül tengető tízezrek sem.

Tegyük föl, a hetvenen felüliek nagy többsége mégis csak tudomást szerez a kormányrendelet kínálta lehetőségekről! Tegyük föl, hogy ki is használja a lehetőségeket, amelyek azokat illetnek, akiknek nincs senkijük, aki rendszeresen gondoskodnék róluk; netán családjuk, rokonságuk van ugyan, de messze. A kijárástól óva intett lakosság behúzódik az otthonába, és örül, ha fiatal felnőtt tagjai (a betegségtől állítólag kevésbé fenyegetettek) a legszűkebb körnek bevásárolnak. A távol lakó-élő rokonokhoz már nem jutnak el…

Nem sok kormányintézkedést lehetett az utóbbi években méltatni, ez viszont dicsérendő. De…

Nem tudható, hogy a többségében kisnyugdíjas 70-en túli, egyedül élő nő és férfi, házaspár minden bevásárlási kérése (megrendelése) teljesíthető-e. Hajlott korú embertársaink (bármennyire szidják, kárhoztatják is őket a jóval fiatalabbak) nem kíváncsiságból merészkednek ki az utcára, boltokba veszélyhelyzetben is. Tudják ők (legalább is a nagy többség), az egészségüket, életüket kockáztathatják ezekben a napokban és következő hetekben, hónapokban.

A szegénység és a szégyenérzet hajtja őket a potenciális veszélybe – erről már nem egyszer meggyőződtem. Juliska néni aligha fogja elmagyarázni az önkormányzat megbízottjának, hogy aranyoskám, a Pista henteshez menjen, mert ő ismer engemet, nála vegye meg a fél kiló csirkefarhátat, mindig jól megméri; a piac hátsó fertályában, balra a harmadik zöldségesnél a sárgarépát és petrezselymet, kettővel mellette pedig a krumplit… Tudja, fiam, nekem ők fél áron is ide adják azt, amire szükségem van…

Tessék elismerni, tudomásul venni, hogy 2020 márciusában így gondolkodik a magyar kisnyugdíjas, a sok magyar kisnyugdíjas, a nyomorgó, aki csodálatra méltó beosztásra képes, hogy életben maradjon, hogy kifizethesse a gyógyszerét, a villanyt, vizet, a fűtést…

Nem mindegy tehát, hogy hol vásárol be a kisnyugdíjasok sokaságának az önkormányzati segítő, akit előre is köszönet illet. Éppen ezért célszerű lenne, ha egyik vagy másik, vagy az összes, mindenekelőtt élelmiszer-kiskereskedelmi cég összeállítaná a maga (kenyeret, tejtermékeket, gyümölcsöt, zöldséget, tésztaneműt, cukrot, húsféléket – a legszükségesebbeket) nyugdíjas-kosarát, és mindenekelőtt abból kínálná az önkormányzat bevásárló-úton lévő munkatársainak az árukat – lehetőség szerint beszerzési vagy ahhoz közeli áron.

Biztosak vagyunk abban, hogy a nagy üzletláncoknak meg sem kottyanna ez a nagyvonalúság, a rászorulóknak viszont óriási segítség, megkönnyebbülés lenne. És ha a bukszájukon is tapasztalják a segítőkészséget, áldani fogják a segítőket, és eszükbe sem jut, hogy életüket kockáztató bevásárló-útra induljanak.

Utóirat: Ki segíti a (legtöbbször alkalmi) munka nélkül maradtakat és családjukat? Ki segíti a gyerekeit egyedül nevelő anyákat? Ki magyarázza el nekik, hogy a kongó stadionok, végtelenbe vesző térkövezések, templomfölújítások sokkal fontosabbak, mint az, hogy ők valaha is kiemelkedjenek a nyomor mélységesen mély bugyraiból?