L. Simont éppen az a szél repítette ki az állásából, amelyik odafújta. Az a pökhendi, szélsőjobbos, a kultúrát lenéző, a valódi értelmiséget szánt szándékkal megalázó, a szellemi értékeket semmibe vevő orkán erejű orbánizmus. (A nyitó képen: L. Simon László, az országgyűlés kulturális bizottságának alelnöke Frakk nevű kutyájával a Bálint Ágnes József Attila-díjas író, szerkesztő, dramaturg tiszteletére készült, a mesehőseit, Frakkot és Labdarózsát ábrázoló domborművek avató ünnepségén a kápolnásnyéki Halász-kastély kertjében 2018. október 27-én. Kép: MTI/Szigetváry Zsolt)

L. Simon Lászlót egy szélsőjobboldali hecc kedvéért kirúgták a Magyar Nemzeti Múzeum éléről. Lehet olyanokat mondani, hogy minden (ellen)forradalom is felfalja a saját gyermekeit, továbbá – ha már gasztronómia – egyék meg egymást a nevük napján.

Mégis: a kirúgás híre legföljebb annyira érdekes, mint, hogy a Sztárbox nevű tévéműsorban melyik színész gyepálta el jobban a másikat, és annyira fontos, mint hogy Vég Béla központi vezetőségi titkár (tényleg így hívták) mely területeket kapta meg felügyeletre Rákosi elvtárstól az MDP-ben.

L. Simont éppen az a szél repítette ki az állásából, amelyik odafújta. Az a pökhendi, szélsőjobbos, kultúrát lenéző, a valódi értelmiséget szánt szándékkal megalázó, a szellemi értékeket semmibe vevő orkánerejű orbánizmus.

A Nemzeti Múzeum vezetői hagyományosan nagy műveltségű, komoly szakemberek voltak eddig s nem politikai kinevezettek. (Hóman Bálint is előbb volt rangos tudós, majd igazgató, s csak később váltott a politikára. Csúnya vége lett annak is. A váci fegyházban halt meg.)

L. Simon fideszes képviselőként szükség esetén rabokat dolgoztatott a birtokain – a pénzszerzésben is szépen felzárkózik hasonszőrű társaihoz. Mindent megszavazott, még ha valóban kicsit izgalmasabb személyiség, mint a mamelukok szürke és egy kaptafára szerkesztett unalmas, ámde jól programozható sora.

Én még a polgárpukkasztó verseit is szeretem néha olvasgatni, a szemforgató, ál-családbarát, rózsaszín anya–apa nő–férfi, valamint tömjén minden mennyiségben világban üdítőt.

De azért Széchényi Ferenc nem biztos, hogy rá gondolt volna, amikor mégiscsak nekifogott a Magyar Nemzeti Múzeum megalapításának.

A kirúgó rugóláb, Csák János megbízhatóan működik – mint elefánt a porcelánboltban. Kéjes mosollyal pusztít maga körül. Hol egy kis Operaház, hol egy Nemzeti Múzeum, törik cserepekre nyomában. Annál jobb. Sőt, annál szélsőjobb.

L. Simon a legprimitívebbek szavazataiért harcba szálló dúróistáknak amúgy is régóta a bögyében volt. A következő igazgató már nyilván tudni fogja a helyét és Pataki Attila életművéből rendez kiállítást a nemzet első múzeumában.

Pedig L. Simon is igyekezett. Egyik első akciója, ha jól emlékszem, az volt, hogy a múzeum kerítésére fotókiállítást szervezett a 2006-i „gyurcsányi terror áldozatairól”. A kerítésen, mert nyilván sejtette, hogy hívei „nemzeti”-ből maximum a dohányboltba mennek, nem a múzeumba. És, ugye, a kinevezést meg kell szolgálni. Valóban. Bemutatkozó beszédében azt is előhozta, hogy a mondákat, mítoszokat és hiedelmeket is be kell mutatnia, azaz a tudományt felülíró pártpropaganda van olyan fontos, mint a valóság.

A Word Press Photo meg kereshet új helyet, ahol szabad maradhat. A fiataloknak, ha már múzeumba nem nagyon érdemes járni, legalább több idejük marad a TikTokra és a Tinderre.

A Csák–Dúró-tandem hozza a formáját, egy kis primitív buzizás kell ide, nem múzeum, meg kultúra.

L. Simon korábban egy szerecsenmosdató nyilatkozatában, amikor egy közismerten meleg, provokátor infuenszert hívtak meg a „mérsékelt konzervatívok” Pestre így fogalmazott: „Abból, hogy a jelenlegi kormány családpolitikájának a fókuszában – nagyon helyesen – a férfiak és nők házasságára és gyermekvállalására épülő klasszikus családmodell áll, még nem következik az, hogy bárkinek a véleményét, művészi, tudományos teljesítményét azon az alapon kérdőjelezné meg, hogy az illetőnek milyen a nemi identitása, illetve hogy klasszikus családban él, vagy sem. Úgyhogy köszönjük, nem kérünk a liberális gondolatrendőrség áldásos munkájából.”

Ez utóbbi mondatot érdemes a Csák–Dúró-koalíció tevékenysége nyomán alaposan újragondolni.