Olyan időutazásra viszi a látogatót a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány „Vágyott Világok – Győri zsidó polgári életvilágok 1867 és 1944 között” című időszaki kiállítása a budapesti Páva utcában, amely a remények, a sikerek, a boldogság emlékeitől, képeitől a pusztulás keservéig sodorja a nézőt.

A modern Győr önképét az ipari fejlődés határozta meg a 19. század utolsó harmadában.

A győri zsidó polgárság önmeghatározását úgyszintén. A középrétegek világához tartozás számos szimbolikus kulturális jelenség révén vált kézzelfoghatóvá. A kiállítás azt a győri zsidó polgári életvilágot mutatja be, amelynek a vészkorszak vetett véget, s változtatta meg visszafordíthatatlanul a várost.

A zsidó hitközség levéltárában őrzött okmányokból kiderül, hogy Győrött már a XVIII. század első felében éltek zsidók, kezdetben hét család, 40 személy. A hitközség 1791. alakult meg. Abban az évben ugyanis a győri püspökség, mint kegyuraság, újabb 30 családnak engedte meg, hogy a városban letelepedjék, szabadon kereskedjék, imaházat létesítsen. A hitközségnek két temploma is épült. A püspökségtől vásárolt telken 1795-ben készült el a győrszigeti zsidótemplom, a város nagy zsinagógáját 1868–70 között építetteték. A monumentális nagytemplomot, minthogy szűknek bizonyult, 1925-ben bővítették. Népiskolát 1851-ben nyitottak, a magyar nyelvű oktatást 1864-től rendszeresítették az iskolában. A hitközség jóléti intézményei voltak az 1913-ban létesített Aggok háza és Tápintézet. Győr ipari és gazdasági életében is előkelő szerepet játszottak a zsidók. Schlesinger Adolf 1818-ban szeszfeldolgozó gyárat létesített Győr-Szigetben, Neubauer Károly 1852-ben alapított gyufagyárat, a Kohn Adolf és Tsa. Olajművek Rt. (ugyancsak Győr-Szigetben) az ország legnagyobb növényolajgyára volt, Back Hermann hengermalma, Schmidl L. cukorkagyára, Keppich Illés szeszgyára és a Győri Gőzhajózási Rt. (melyből később az MFTR, a Magyar Királyi Folyam- és Tengerhajózási Rt. lett) – fontos állomásai és tényezői Győr ipari várossá válásának.

A mindegyre gyarapodó hitközség egy sor értékes, főleg kulturális és jótékony célú alapítványt kezelt. A hitközség lélekszáma 5000, a családok száma mintegy 1000, az adófizetőké 1300 volt abban a korban, amelyben szabadott nagyot álmodni, lehetett szépen élni, és egy virágzó város színes népességét gondtalan gyarapítani.

Szakál Gyula jó két évtizeddel ezelőtt megjelent értekezése a győri polgárról (Vállalkozó győri polgárok 1870–1940) így írja le a fellendülést: Győr gazdasági életének a minőségi változását a gyári jellegű ipar megtelepítése hozta. Az előnyös földrajzi környezet (bőséges ipari víz, Bécs és Budapest között a több irányú vasúti kapcsolat) önmagában még nem bizonyult volna elegendőnek. Kellett hozzá az a polgári mentalitás, amely felismerte az ipar hatását a város fejlődésére. A győri vállalkozók mindent megtettek, hogy a tőke számára vonzóvá tegyék a várost. Magánkezdeményezésként 1868-ban gázművet alapítottak, amelynek később jelentős fogyasztói között tartották számon az ipari üzemeket. Ugyancsak polgári kezdeményezés volt 1883-ban a vízmű megépítése, amely a pesti után a második volt az országban. A közcsatorna és a telefonközpont a gyári jellegű vállalkozásokat segítette.

Győr egyik legfeltűnőbb sajátossága a város befogadó jellege volt. Elég csak a jól ismert neveket felemlíteni a sikeres vállalkozók sorából: Csermák, Halbritter, Lelóczky, Mayer, Réthy stb. A betelepülők hihetetlenül gyorsan tudtak a régi, és talán patríciusnak mondható (Győr esetében ez nehezebben értelmezhető, mint pl. a zártabb felvidéki városok esetében) családokkal házassági kapcsolatba lépni. Mondhatni szerves egységet tudott alkotni az újonnan érkezettek és a tősgyökeres lakosok köre, mint feltörekvő polgárság.

A civil kezdeményezéseket a tudatos iparpártoló várospolitika is támogatta. A szilárd felületű városi utak, a közművesítés terheinek részleges átvállalása, a tisztviselő- és munkáslakás-építés, az ipari üzemek számára épült külön vízmű bizonyítja, hogy a városvezetés is felismerte: a település jövőjét csak a gyáripar tudja biztosítani.

Ennek a tudatos és átgondolt politikának az eredményeképpen a századfordulós Győr már egy modern iparváros képét nyújtotta. Az élelmiszeripar (olajgyár, szeszgyár, kekszgyár) mellett kiemelkedő volt a könnyű- és textilipari tevékenység. Az 1910-es évek közepére a város az ország második textilipari központjává fejlődött. Hasonló gyorsasággal alakult ki a nehézipar is. Az 1896-ban alapított Vagongyárnak pár év alatt már kétezer fölött van a munkáslétszáma. Ezt a dinamizmust minden bizonnyal a helyi iparpártoló politikának köszönhették. A sokoldalú támogatás mellett a 15 éves teljes városi adó- és illetékmentesség igen gáláns ajándék volt. Hasonló szemlélettel segítették 1913-ban az Ágyúgyár megalapítását. Ingyen átengedtek a gyárnak 20 holdnyi területet, gáz-, víz- és csatornavezetéket, makadámutat építettek számára.

Mindezek nem jöhettek volna létre, ha a befogadott és tisztelet övezte zsidók, németek, szlovákok és még a távoli Anglia idevetődött képviselői is nem tagozódtak volna be a három, sőt négy folyó városának mindennapjaiba.

A pesti, Páva utcai kiállítás nagy körültekintéssel összegyűjtött és kivételes jó izléssel tárlattá rendezett anyaga a legismertebb  zsidó családok történetén, munkásságán keresztül korabeli fotókkal, dokumentumokkal, tárgyakkal emlékeztet az ország és benne egy példás lendülettel fejlődő vidéki város múltjának izgalmas és nagy reményekre okot adó periódusára. Egyszer volt, hol nem volt, elkezdődött az európai felzárkózás, a polgárosodás igazi kibontakozása, mi több a rohamléptekkel megvalósuló fejlődés. Jöttek jó idők, rossz idők, de valahogyan mindig csak ment előrébb a közösség. Ha ezt tekintjük, óhatatlan a gondolat: mi lehetett volna ebből az ország egyik ékkövéből, ha…

…ha azoknak a fotókon felvillanó életképeknek és emberi történeteknek, kereskedéseknek, gyáraknak és beruházásoknak egyenes folytatása lehetett volna. Ha élhették volna életüket  dolgosan, szeretve, sokasodva, épülve, tanulva, sportolva, mulatva Győrött, szerett városukban a zsidók is.

A kiállítás 1944-ig mesél, addig a tragédiák özönét elhozó időig, amikor bekövetkezett a mindaddig elképzelhetetlen.