Egy felejthetetlen éjszaka emlékére – a Hamis hang Szentendrén

Egy felejthetetlen éjszaka emlékére! Ez a kulcsmondat dupla töltéssel hangzik el több ízben a bemutatón. Megfelelően helytálló a színházi produkcióra nézve is. Szentendrén, a Ferenczy Múzeum-udvar kamaraszínpadán sikerrel mutatták be Didier Caron Hamis hang című drámáját. Nagyon jó előadás kerekedett ki belőle, mégsem tökéletes. A 10-es skálán én 7 pontot adnék rá. Maga a mű 9-es lenne; a színrevitel, s a színészi játék viszont hetes. A foghíjas publikum hatos. Részleteiben:

Didier Caron váratlan, nagy dobása évekig tartotta lázban a francia közönséget. Valódi pszicho-thriller és történelmi dráma a mű: dramaturgiai szempontból mesteri felépítéssel működik. Lényege: egy titokzatos és okkal erőszakos belga (?) férfi szembesíti a – a Berlinbe éppen visszatérni készülő – nagymenő svájci-német karmestert előéletének gaztettével.

Krimiként is kiváló a kétszemélyes darab: fokozatosan kelt a beszippantott nézőből elemi kíváncsiságot, morális szurkolást, majd meghasonlást, utóbb borzadályt, végül egyféle elégtétel-érzést. Többet a sztoriról kiadni nem lenne illő.

Telitalálat a színmű magyarországi ősemutatója; jól fog majd menni kőszínházi körülmények között is.

Közhely: kétszereplős előadásban döntő a két aktor (össz)játéka, szerepük és előadásmódjuk egyensúlya, a közös hatásmechanizmusuk minősége. Ha billegnék mindez, az színészi és rendezői gyengeség. Nem arról van szó, hogy esetünkben az egyik színész „lejátssza” a színről a másikat; s még csak nem is a két megírt szerep hálás vagy hálátlan jellege ad különbséget. Nos, ezeket mérlegelve is jelentős különbséget láttam Nagy Dániel Viktor és Vasvári Csaba alakításában. Nagy Dániel Viktor valószínűleg pályája csúcsnívóját hozta; új színészi karakterében mutatkozott meg, rendkívül erőteljesen, egészen kiváló módon. Egyszerűen csak: Brávó!

Nem pusztán őhozzá képest, hanem szerintem önmagában is csupán megfelelt Vasvári Csaba. Lelkiismeretes játékot nyújtott; helytállt, kihozta magából talán a képességei javát. Ennyi, ami jó. Nem tetszett viszont, hogy kezdetben hadarva (bocs’ de én ezt még megérteném), kapkodva és olykor alig érthetően, üvöltve kommunikált; modoros is volt.

Azután a darab második felében, már megtörten, maga elé motyogni kezdett. Dikciója alig hallható és alig érthető volt már az 5. sorban is; noha a kamaraszínház mintegy 120 nézője nem szobaszínházban ült és okkal várt volna tiszta szövegmondást. Talán egy nagy Mesterhez méltó elegancia hiányzott tőle-nála.

Az egy dolog, hogy kire osztják a szerepet. Az pedig egy másik, hogy a rendezőnek mindezt jó korán észlelnie kell(ett volna). Bántó szándék nincs bennem, ám belegondolnék abba, hogy a magyar színjátszás valemelyik óriása  – Nagy „Dani” remeklése mellett – milyen (ko)produkciót tudott volna elénk tenni.

A bő 100 perces, egyfelvonásos darabban nem volt üresjárat. Rendezése egészében véve korrektnek ítélhető. Minimális, stilizált díszlet és megfelelő zenei háttér szolgálta a produkciót. Jó magyar fordítás alapozta meg mindezt.

Írtam e jegyzet elején, hogy a publikum – szerintem – 6-ost érdemel. A szociális távolságtartást mindössze véletlenszerű üres székek adták. Mint egy hazai futballmeccsen; és ez elég?! Maszkot a helyszínen, s a nézőtéren talán 10 % viselt. Sokan a műsor előtt vaskos durvaságokkal utasították el eleve a száj- és orrfedő alkalmazását. Pedig, volt akinek épp’ ez lett volna előnyosebb megjelenés?!

Ha jól láttam, három jogász viselt maszkot: ez mennyiségben-minőségben is kevés. Mintha nem éppen 2 honi színházben is a COVID 19 miatt kellett azonnal előadásokat törölni. Nem számít?

A darabról is mondható kicsiny hiányérzet. Feldobták az ősi dilemmát a hatalom, az igazságosság és az ellenállás  kapcsolatáról, de az fenn maradt a levegőben. Ugyanígy: előjött Birkenau és a náci múlt borzalmas segélykiáltása: Hol volt isten, amikor ez megtörténhetett?! Ám ez is elsikkadt válasz nélkül.

Bennem az előadás befejezése vegyes érzéseket keltett. A legvégén ugyanis a lélekben megtört karmester maga elé meredve ül egy széken, hosszan kitartva  és mozdulatlanul – talán túl sokáig is. Igaz, nem tiporták el gaztettéért, csak próbára tette őt az erkölcsileg győztes ellenfele –, de mire is fut ki ez az egész? Az emlékezés fontosságára, sőt – fényeffektus révén – a néző önvizsgálatára is utalhat. Katartikus befejezés nem formálódott.

Mélyen az ember lelkébe mar a mű. A befejezést követő másfél perces vastaps lehajtott fejű emberektől származik. Kifelé jövet is szorongó megjegyzések voltak hallhatók. Éjszaka is járt ezen az ember agya. Azért, hogy ne ragadjunk a rettegésbe, a múlt feldolgozásának  – itthon különösen bizarr – gyötrelmeibe, jóval később eszembe jutott egy karmesteri sztori. Így: új Maestro érkezik a zenekarhoz. Az ő utána a rangsorban következő ember, az első hegedűs kérleli. – Maestro: hozasson egy láda pezsgőt, és igyák meg együtt a csapattal. Smucig a karmeter, elutasítja, majd ugyanezt teszi a fél, a negyed, az ötöd mértékű ital-javaslattal is. Sőt kifakad: – Mi lesz, ha az én kontómra nem iszom együtt  a csapattal?! Válasz: – A legrosszabb, ami történhet. Ezek a zenészek úgy fognak bazseválni, ahogy maga integet!

Adódik  ilyesféle felhang a műben is, ezért nem kegyeletsértés itt a derű.

Hamis hang, 105 perces, francia eredetű lélektani-történelmi dráma az Orlai Produkció és a Szentendrei Teátrum együttes munkája révén. Rendező: Ujj Mészáros Károly. Írta: Didier Caron. Fordította: Tóthfalusi Ágnes. Látvány: Fekete Anna.  Producer: Orlai Tibor. Szereplők: Nagy Dániel Viktor és Vasvári Csaba.

A képeket Gergely Bea készítette.