Nem hinném, ha nem látnám születési dátumát: tényleg 91 éves? De persze olvastam a Wikipédia terjedelmes cikkelyét és az interneten róla szóló írásokat is, és minekutána csak csodálni tudom ezt a gazdag életutat. Dr. Ferenczy Imre, a MÁV győri üzemi főorvosa, a MÁVDAC labdarúgóinak csapatorvosa volt, rádióamatőr, eszperantista. Mondom, kezdjük a beszélgetést ez utóbbival. Mintha látnám felcsillanni a szemét – de ez korántsem véletlen…

Az eszperantót aktívan vagy folyékonyan beszélők, valamint az anyanyelvűek számát (vagyis azokét, akik „egyik anyanyelvükként” tanulták meg a szüleiktől) 500 ezer és 25 millió közé becsülik. Ugyanakkor térben igen elterjedt nyelv, legalább 115 országban beszélik. És bár egyik ország sem fogadta el hivatalos nyelvnek, az eszperantó több országban is, így Magyarországon és Kínában is az állami oktatás része, tantárgy. Használata különösen magas Európában, Kelet-Ázsiában és Dél-Amerikában. Magyarországon 30-50 ezer közöttire tehető azok száma, akik tanulták, és egy részük használja is az eszperantó nyelvet.

– Hogyan jut eszébe egy tizennyolc éves fiatalembernek, hogy 1950-ben, az itthon korántsem egyszerű politikai időszakban eszperantista legyen?

– Ez volt akkor a legjobb módja, hogy például levelezéssel sok, külföldi kapcsolatot, ismerőst, barátot találjon az ember. Könnyebb volt, mint esetleg angolul…Akkoriban a politika is támogatta az eszperantót…

– Ez aztán később az ön életében egészen messzire vezetett.

– Valóban. Sok évtizeden át.

És jönnek a történetek is, de előbb nézzük az eszperantista események főbb állomásait, a teljesség igénye nélkül. (Pályafutását egyébként igen részletesen megírta dr. Ferenczy Imre a „Vasútorvos voltam” címmel 2012-ben megjelent, csaknem kétszáz oldalas könyvében, amelynek végén még rövid eszperantó „nyelvleckét” is talál az olvasó.) Első, nemzetközi mozgalmi tevékenysége a Sindikata Esperantista-Asosocio Tutmonda ifjúsági tagozatában 1954-ben, egy évvel később ennek elnöke lett 1960-ig. Részt vett a moszkvai és a bécsi Világifjúsági Találkozón. A Nemzetközi Vasutas Eszperantó Szövetség 1961-es kongresszusán az ifjúsági tagozat elnökévé választották, 1970-ig volt ebben a tisztségben. (Közben Győrött is alakított vasutas eszperantó csoportot.)

Az orvos-egészségügyi eszperantó mozgalomba 1968-ban kapcsolódott be.

– A belgrádi világkongresszuson, 1973-ban, találkoztam a japán dr. Hideo Shinodával, az orvos-egészségügyi eszperantisták akkori elnökével. A beszélgetés után felkért személyi titkárának és a szervezet európai titkárának. Kétszer voltam Japánban, másodszor, sajnos, már az ő temetésén…

– Sokan tudják önről, eszperantistaként bejárta a világot, hiszen részt vett a szervezet harminckilenc kongresszusán…

– Afrikán kívül minden földrészen jártam, a legtávolabb Ausztráliában. Európában könnyen utaztam, hiszen vasutasként szabadjegyem volt, és ezt ki is használtam. A távolabbi utakat pedig a szervezet finanszírozta. Még napidíjat is kaptam, amikor itthon az utazáshoz még kevéske dollárt adtak – jegyzi meg mosolyogva, aztán hozzáteszi:

– Emlékszem, egyszer közvetlenül a lakásomra küldték a dollárt, amit elég nehéz volt kimagyarázni. Végül abban maradtunk, hogy legközelebb az utalásra írják rá, hogy eszperantó célra…

– Maradjunk még egy kicsit ezeknél a régi időknél. Az akkori politika milyen szemmel nézett az eszperantistákra?

– Támogatták a mozgalmat, hiszen ez nem olyan volt, mintha például valaki angolt tanult volna, ahhoz társuló kapcsolatokkal. Eszperantóból nyelvvizsgát is lehetett tenni, a választhatók közül harmadik volt a sorban. Azt hiszem, még ma is így van, bár az úgynevezett világnyelvek, mint mondjuk az angol, már népszerűbbek, például az internetnek is köszönhetően.

– Még az utazásokról. Úgy olvastam, járt Kubában is, és találkozott Fidel Castróval.

– Castróval ott már – másodszor. Először, igaz, csak látásból, Győrött, amikor itt járt a kubai vezető. A megyeháza előtt kiszállt az autóból, hogy találkozzék a rá kíváncsiakkal.

– Ez emlékezetes esemény volt. Castro kétszer is a frászt hozta a rá vigyázó biztonságiakra. Először a vagongyárban, amikor a motorszereldében az egyik munkás kezéből kivette az egyébként nem veszélytelen szerszámot, hogy megpróbáljon ő is normaidőre szerelni. A második eset a belvárosban volt, amikor fogta magát, és besétált a Baross útra…

– Közvetlen ember volt, igyekezett nem csupán népszerűnek látszani, hanem népszerű is lenni. Kubában meghívta az eszperantó-kongresszus száz résztvevőjét egy fogadásra. Köztük lehettem. Castro mindenkivel külön kezet fogott, sőt, a fogadáshoz felsorakozott fehér ruhás lányokat meg is puszilta. Az asztalnál egészen közel ültem hozzá. Biztatott, együnk, fogyasszunk, de ő maga nem nyúlt az ételhez…

Dr. Ferenczy Imre 1978-ban az orvos-eszperantisták Shinoda-díját kapta, 2012-ig a nemzetközi szervezet alelnöke volt. 1990-ben a Magyar Eszperantó Szövetség emlékéremmel tüntette ki. 2022-ben pedig a Magyarországi Rekorderek Regisztrátora diplomája szerint a leghosszabb ideig (1950-2022) aktív eszperantistaként Magyarországi Rekorder címet kapott.

– Még szeretném az emlékek között fölemlíteni, hogy 1976-ban megismerkedtem egy lengyel, krakkói egyetemista, gyógyszerész-hallgatóval, Vladimir Opokával, akivel kezdeményezésemre 1977-ben megrendeztük az első, nemzetközi, orvos-eszperantista konferenciát, ebből hagyomány lett, tavaly volt a huszonkettedik…

Magyarországon 120 éves az eszperantómozgalom, dr. Ferenczy Imre ebből csaknem kétharmadának, 72 évnek részese.

– Beszéljünk életének más történéseiről is. Ön rádióamatőr, mégpedig saját hívójellel!

– Az úgy kezdődött, hogy 1974-ben megvehette a család az évekig várt autót, egy Zsigulit. Hát rögtön nekiindultunk kirándulni a Bakonyba, de csak Zircig jutottunk. Benzin kellett volna, de nem tudtuk lecsavarni a tanksapkát. Javasoltak egy embert, aki segíteni tud. Így jutottunk Szántó Józsefhez, akivel közben elbeszélgettünk, délutánra pedig meghívott a lakására. Elmondta, rádióamatőr, kapcsolata van szinte az egész világgal. Adott egy vevőkészüléket, amivel még csak hallgatni tudtam a többiek beszélgetését. Aztán tanultam, vizsgáztam, és végül megkaptam a HA1UD hívójelet…

– Matusenka László albertirsai tanárral létrehoztuk az eszperantista nemzetközi rádióamatőr szervezet magyar csoportját. 1989-ben megalakult a Nemzetközi Vasutas Rádióamatőr-szövetség magyar tagozata, aminek 2010-ig voltam az elnöke.

– A hívójelemmel kereken 20 ezer összeköttetést létesítettem. Bár rádiót hallgatni mai is szeretek, már nem amatőrködöm. A kapcsolatteremtésre egyszerűbb lett az internet…

– A beszélgetés végére hagytuk, pedig hát mégis csak orvos, vasútorvos az ön „alaphivatása”. A budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetemtől 2007-ben Arany-, 2017-ben Gyémánt-, tavaly pedig Vasdiplomát kapott…

– Érettségi után a Szegedi Orvostudományi Egyetemen tanultam, majd két év után átkértem magam Budapestre, családi okokra hivatkozással, de leginkább azért, hogy közelebb legyek az eszperantistákhoz. Kezdetben, miután a Parádfürdői Gyógyfürdő-kórházból áthelyeztek, a Péceli MÁV-kórházban dolgoztam, majd Győrbe helyeztek a MÁV csomópontra, így lettem vasútorvos. Hegyeshalomtól Győrszentivánig tartoztak hozzám a dolgozók, ez volt a legnagyobb vasútorvosi körzet. Üzemszemlék, üzemi és higiénés állapotok felmérése, táppénzbe vételi jog… Mert, ahogy mondani szokták, a MÁV állam volt az államban. Persze, nem volt egyszerű ez a munka, előfordult, hogy – külföldi utazásaim miatt – irigyek voltak rám a feletteseim… Ennek ellenére Győrött sok jó barátot szereztem, még vannak, akikkel ma is tartom a kapcsolatot.

– Sokan tudják önről, hogy focirajongó. Bizonyára ezért is volt négy évtizedig a MÁVDAC csapatorvosa…

– Lennék még ma is, ám a korom nagy úr, szükség esetén, például, nem tudnék gyorsan a pályára szaladni, pedig voltam ott eleget. A MÁVDAC-nál a legtöbb játékos a vasút különféle szolgálati helyein dolgozott, hivatalból ismernem kellett őket. Aztán felkértek, legyek a csapat orvosa. Lettem, mindenféle megbízó papír és fizetés nélkül. Ott voltam a játékosok között: a meccs előtt, a szünetben és a meccs után is. Sőt, ugyanúgy ott voltam a vendég ellenfelek játékosainál is, akiket még vigasztaltam is, ha éppen kikaptak: nem baj, majd legközelebb otthon sikerül. Így ment negyvenhárom évig.

– Gondolom, ilyen hosszú, gazdag, rendkívül eseménydús életút után most már főleg pihenéssel telnek a napjai.

– Igen, jobbára csak az interneten járom a világot. Évente egyszer a pacemakerem ellenőrzésére Budapestre utazom. Nekem megfelelne a vonat, elvégre vasúti orvos voltam, de a feleségem már nem engedi. Egy ismerős taxis visz-hoz bennünket, amikor kell.

Aztán hozzáteszi a doktor úr:

– Utazásaimnak egyébként természetesen a feleségem is részese volt, legalább ötvenszer pakolta össze a bőröndöt… Unokánk még nincs, fiúnk folytatja a családi hagyományt, orvos, mint az apja és a nagybátyja… Gábor gerontológus egy New Yorkhoz közeli kórházban. Évente háromszor hazalátogat…

– Nézze csak, itt, az emeleti szobába vezető hosszú lépcső alján van egy lift is, de a fiúnk azt mondta, ne nagyon használjam, inkább gyalogoljak, ha lassan is, ennyi mozgás kell. Azzal nincs is gond, feleségemmel csaknem naponta megyünk sétálni: vagy ide, a ház előtti parkba, vagy be a belvárosba…

– Főorvos úr, köszönöm, hogy beavatott élete történéseibe!