Huszonévesen lett milliárdos egy reklámújság kiadásával és terjesztésével Moszkvában, ahol történelem tanárként diplomázott. Amikor megunta a lapot, eladta, majd egy Esterházy-kávéházláncot működtetett, aztán ezt is eladta. Füzesi Attila 52 éves, 10,3 milliárdos vagyonával évek óta szerepel a 100 leggazdagabb magyart felsorakoztató listán. Miután hazatért, neki is volt egy befektetése, amin nagyot bukott, de nem rokkant bele. Ingatlan bizniszbe fogott, ahol az első projektje sok tanulsággal járt. Mostanság hetente két napot egy 1100 fős falu iskolájában történelmet tanít és alapítványt hozott létre, mert lehetőséget akar teremteni , hogy az iskola 70 diákja anyanyelvi angoltanároktól tanuljon meg egy világnyelvet. (A nyitó képen: Füzesi Attila; copyright hirtv.hu)
– Remélem, nem sértődik meg, de a pályafutása annyira különlegesen kezdődött, hogy csodabogárnak is lehetne nevezni az üzleti világban. 1989-ben az utolsó állami ösztöndíjjal kiment Moszkvába, a Lomonoszov Egyetemre, történelem szakos tanári szakra, pillanatokon belül elindított egy vállalkozást, ami nem volt más, mint az, hogy egy magyar reklámújság mintájára adott ki egy lapot, ami több milliós példányszámot ért el. Előtte foglalkozott a médiával, a sajtóval, a reklámmal? Vagy pedig ült a kollégiumi szobájában, nem tudott mit csinálni és ez az ötlet pattant ki a fejéből?
– Szó szerint így történt. Semmilyen tudásom, kapcsolatom nem volt a médiához, a reklámhoz, de huszonhárom évesen, harmadikos egyetemistaként nem is lehetett. Akik 1991-ben kezdtek el üzlettel foglalkozni, azoknak nagy tapasztalatuk nem volt. 1989 előtt ez fel sem merülhetett, 1988–1989-ben még katona voltam, aki még elvtársi megszólítással vonult be és bajtárs úrként szerelt le. Nem voltak konkrét céljaim, bár azt éreztem, hogy nem történészként fogok tevékenykedni, mert kicsit mozgalmasabb életre vágytam. A Skálának képviselete volt Moszkvában, eleinte nekik próbáltam meg inget, gatyát és egyebeket eladni, de nem vettek meg egyetlen darabot sem. Majd egy biciklivel kereskedő cégnél próbálkoztam, de ott sem jártam sikerrel. Seftelni sem volt értelme, mert nem szorultam rá, és mert nem is lehetett semmit kapni a pénzért. Száznegyven rubel volt az ösztöndíjam, annyi, mint egy kezdő orvos fizetése. A békeidőben ebből szerényen, de meg lehetett volna élni, de akkoriban a tejen és a kenyéren kívül, mindent csak a feketepiacon lehetett beszerezni, olyan hiánygazdaság volt akkor Moszkvában.
– Akkor mi hajtotta? Gondolom, az orosz nyelvvel is foglalkoznia kellett.
– Nyolc év nyelvtanulás után érkeztem Moszkvába, de egy pohár vizet sem tudtam kérni. Nem tagadom, hogy egy helybeli barátnő sokat segített az egyetemi évek alatt, majd később az üzleti életben tanultam meg igazán jól oroszul. Aztán egy alkalommal, amikor hazajöttem a szüleimhez, a postaládában találtam a budapesti Extra című reklámújságot és azt mondtam az apukámnak, hogy csináljuk meg ezt Moszkvában. Másnap elmentem az irodájukba, a Lajos utcából nyíló picike utcába és elmondtam, hogy mi lenne a javaslatom. Annak ellenére, hogy semmit sem tudtak rólam, jó ötletnek tartották és elmondták, hogy mi minden kell egy ilyen újság előállításához, terjesztéséhez. Három hónap múlva visszamentem és közöltem, hogy mindent, amit mondtak, megszerveztem és csodák csodájára adtak tíz-tizenkét ezer dollárnak megfelelő pénzt, hogy akkor indítsuk az újságot.
– Csak úgy odaadták a pénzt?
– Igen, elég volt nekik annyi, hogy egyszer kijöttek Moszkvába, majd fél évvel később Budapesten csődbe mentek, de addigra mi már megerősödtünk. Abban állapodtunk meg, hogy a közös üzletben ötvenegy százalék tulajdonrész az övék, negyvenkilenc a mienk, de képzelje el, az ötvenegy százalékot is a mi nevünkre írták. Ezzel együtt, soha nem fordult meg a fejemben, hogy az az enyém. Fél évvel később kölcsönt kértek tőlünk és mi az akkor megtermelt vagyonunkat, százhatvanezer dollárt odaadtuk. Óriási összeg volt, de a későbbi kifejlethez képest közel sem. Szerencsére apukámnak volt egy jó ötlete, hogy ha nem adják vissza, akkor a miénk lesz az ötvenegy százalék tulajdonrész is. Elfogadták. Majd nem adták vissza a kölcsönt, így az ötvenegy százalék is a mienk lett.
– De miért ment Moszkvába, miért nem Budapesten jelentkezett a bölcsészkarra?
– Ennek több oka is volt. Valószínűleg nem vettek volna fel az ELTE-re, mert csak kilencvennégy pontot tudtam volna összeszedni. A Szinyeiben érettségiztem, és nagyon felkészültem a felvételire, három hét alatt a négy év anyagát úgy megtanultam, minden tudtam, kivéve a szocializmus alapjainak lerakását, mert a történelemtanár, aki felkészített, azt mondta, hogy az 1962 utáni időszakot soha nem kérdezik. Na, abban az évben, 1988-ban azt kérdezték. Akkor apám azt javasolta, hogy jelentkezzem a Szovjetunióba, így legalább megtanulok még egy nyelvet. Jelentkeztem, felvettek és még abban is szerencsém volt, hogy akiket velem együtt vettek fel, azok Voronyezsbe kerültek, engem pedig – miután katona voltam, egy évvel később – már a Lomonoszovra irányítottak úgy, hogy előtte hat hétig nyelvelőkészítőre jártam Kijevben. Egy ideig éltem az egyetemisták életét, de állandóan azon járt az eszem, hogy valamit még ki kellene találni. Ne felejtsük el, hogy a Szovjetunió 1991-ben bomlott fel, ezt ki lehetett használni, nekünk már 1992-ben cégünk volt, de nagyon kusza viszonyok uralkodtak akkoriban. Nem voltak adóellenőrök, nem voltak adójogszabályok. Nem véletlen, hogy az újságunk egyik legsikeresebb rovata a Pénzmosás lett és özönlöttek a hirdetések. Igazi hőskor volt, bármi megjelenhetett benne, kivéve a politikát és a szexet. Annyira gyerekcipőben járt minden, hogy a mi könyvelőnk, aki egyébként alkoholista volt, adóellenőröket tanított. Emlékszem, hogy Viktor Sztyepanovics Csernomirgyin, volt miniszterelnök, aki pártot alapított, majd később ő lett az ukrán nagykövet, politikai hirdetést akart megjelentetni a lapban, de elutasítottam. Nem hiszem, hogy mai fejjel ezt meg merném tenni.
– Hogyan indultak el az újságkészítéssel?
– Az elején kizárólag reklámok jelentek meg a lapban és komputereseket, programozókat vettünk fel, akik ezeket el tudták készíteni. Később, amikor Finnországban nyomtuk az újságot, már cikkeket is be kellett tenni, mert más volt a vámtarifája a lapnak, ha cikkek is voltak benne és más, ha csak reklámok.
– Gondolom, szükségük volt olyan munkatársakra, orosz kollégákra, akiknek helyismeretük, nyelvismeretük volt. Őket hogyan találták meg?
– Úgy találtam irodát, hogy egy magyarországi ismerősöm révén eljutottam egy bankárhoz, akitől Moszkva központjában két lerobbant szobát béreltünk, amiért a későbbiekben nagyon sok pénzt kellett fizetnünk, de akkor már volt miből. Aztán Izbéki Gábor újságírónak köszönhettem, hogy megismerkedtem két, egykor Budapesten élt orosz újságíró-tudósítóval. Egyikük Szása Kaverznyev, a Komszolmolszkaja Pravda egykori munkatársa, akinek kiváló kapcsolatai voltak a Pravda nyomdájával, és ő lett a főszerkesztő. Szergej Ivanov pedig a szovjet hírügynökség, a TASZSZ tudósítója volt, és kiválóan beszélt magyarul is, ő lett a cég operatív vezetője, én pedig a vezérigazgató és volt két számítógépünk, meg egy nyomtatónk.
– Miként juttatták el az újságokat a lakásokba?
Egy hölgy foglalkozott terjesztéssel, aki a Lomonoszov Egyetemen dolgozott és ő kérte fel a szállításra a tanárokat, nemcsak a Lomonoszov Egyetemen. Képzelje el, olyanok voltak akkor az életkörülmények, hogy tanárok, professzorok kényszerültek arra, hogy kis húzós kocsival házhoz vigyék az újságot és egyenként bedobálják a levélszekrényekbe. A lap a Pravda nyomdában készült és normális esetben egy nyomda örül a magas példányszámnak, de itt azért kellett csúszópénzt adni az igazgatónak, hogy kinyomják a kétmilliós példányszámból lemaradt negyven-ötvenezer példányt is, amit teherautók vittek el a bázisokra, oda mentek a tanárok, és akik még erre vállalkoztak, ők vitték szét a lapot. Kétezer embert foglalkoztattunk így.
– Mikor adta el az újságot?
– Négy és fél évvel később, 1997 tavaszán, a legszerencsésebb időben. Mert jött az 1998-as válság és a társaim nagyon megszívták. Egy nagy nyomdai beruházásba fogtak és az a két bank, ahonnan a kölcsönt kapták, tönkrement, és akinek a pénze bent volt, az nagyot bukott, de ez már nem érintett engem. Akkor éppen Moszkvában egy Esterházy kávéház-láncot működtettünk.
– Ez az ötlet hogyan született meg? Szerette az édességet?
– Nem tudom, hogy miből adódik, de többnyire jók a megérzéseim. Ráéreztem, hogy ez olyan hiánycikk, aminek sikere lehet. Moszkvában kezdtünk egy magyar termékeket is kínáló kávéházzal és fokozatosan lett lánc belőle több orosz és kazah városban. Moszkvában pedig az egyik legnépszerűbb találkozóhellyé vált. Sikeres volt, de új dolgokra vágytam és ezt is eladtam 2009-ben.
– A magyarországi Trendo kávéházlánctól is megvált 2010-ben. Miért?
– Mert a vendéglátásban itthon nagyon nehéz profitot elérni. Próbálkoztunk, de időben abbahagytuk.
– A heti 128 oldalas reklámújsággal Moszkvában négy év alatt 3,2 milliós példányszámot, 150 millió dolláros forgalmat ért el. Azt szokták mondani, hogy csak az első milliót nehéz megszerezni, a többi már jön magától.
– Amiből élek, az mind ebből jött létre és nem kótyavetyéltem el, amit a szüleimnek, a neveltetésemnek köszönhetek, és nagy becsben is tartom azt a kapcsolatot, ami összeköt velük. Ők tanítottak meg arra, hogy feleslegesen ne égessük a lámpát, hogy élelmiszert soha ne dobjunk ki és becsüljük meg azt, amink van. Emlékszem, hogy amikor elmentünk nyaralni és egy hét múlva hazaértünk, édesapám a száraz kenyeret is megette. Nem mondom, hogy mindezt sikerrel viszem tovább a gyerekeimnél, de alapvetően ezt az életfelfogást próbálom képviselni. Nekünk, mert van egy nővérem is, mindenünk megvolt, amire akkor a bérből és fizetésből élő embernek tellett és minden évben elutaztunk külföldre, nyilvánvaló, hogy valamelyik szocialista országba. Akkoriban karácsony tájékán lehetett banánt kapni és anyukám inkább azt mondta, hogy nem szereti, ezért nem eszi, de nekünk, gyerekeknek mindig hozott.
– Mivel foglalkoztak a szülei?
– Anyukám pedagógus, iskolaigazgató volt egy általános iskolában és onnan ment nyugdíjba. Apám jogi végzettséggel a Belügyminisztériumban dolgozott, és egy évvel ezelőtt halt meg.
– Arra is van jó néhány példa, hogy nagyvállalkozók azzal veszítik el a státuszukat és a vagyonukat, mert nem mérik fel kellőképpen az erejüket, képességüket és nagyobbnak, gazdagabbnak akarnak látszani is, mint amilyenek valójában. Irodaházat építenek maguknak, fényűző életet élnek és elszámolják magukat. Ön is milliárdos, de ez sem az irodájából, sem a megjelenéséből nem derül ki. Szándékosan?
– Tíz évig a Bankcenter nyolcadik emeletén volt gyönyörű, elegáns irodánk, ahonnan a Budai Várra és a Bazilikára lehetett látni. Ennek nem tudtam ellenállni és azt gondoltam, hogy ezt egyszer megengedhetem magadnak. De amikor bejött a covid, és hat hétig üresen álltak az irodák, akkor úgy döntöttem, hogy feleslegesen nem fogunk fizetni jó pár millió forint bérleti díjat. Kijöttünk és most jóval szerényebb körülmények között dolgozunk, átmenetileg, de amúgy is jóval kevesebb időt töltök az irodában, mint korábban és higgye el, hogy ezek a külsőségek másodrangúak számomra.
(Folytatjuk.)
