(Cikksorozatunk eddig megjelent részei itt, itt és itt olvashatók, tessék kattintani!) Az 1978–83 közötti New York-i tartózkodásom idején a mainál jóval gyengébb volt a kapcsolattartás a hivatalos magyar kiküldöttek és az amerikai magyarság között. A rendszerváltozást követően ez alapvetően megváltozott, s misszióvezetőként a mindennapjaimban éreztem, hogy a magyar diaszpóra országunk ENSZ-misszióját és konzulátusát saját képviseletének is tekintette. (Nyitó képünk: a magyar ENSZ-képviselet székhelye a New York-i 75. utcában.)
A kinti magyarság körében tapasztalt ritka, talán azt is mondhatnám, egyetlen negatív megnyilvánulást egy „Új Világ” című kinti újság 1992 januárjában megjelent „Antall József miniszterelnök figyelmébe (André Erdős – ’elvtárs’ vagy Kegyelmes Úr…?)” című írásában olvastam. Ebben az állt: „Első pillanatban furcsának tűnt a magyar keresztnevek között, ismeretlen, franciára kicsiszolt ’André’ keresztnév – amit egykor a Moulin Rouge és Arizonai lokálok emlőin nevelkedett dúsgazdagok semmittevő csemetéi, az „aranyifjak” használtak a parasztian csengő, ősmagyar András keresztnév helyett.” Majd a szerző „legnagyobb csodálkozására” megállapította, hogy az ENSZ-képviseleten korábban másodtitkár, később első titkár voltam, majd 1990-ben ENSZ-nagykövet lettem.
Az otthoni nagy politikai változások azonban nem maradtak hatástalanok a Bem rakparttal való mindennapos kapcsolatainkra. A dolgok kezdtek bonyolulttá válni, s egyáltalán nem az ENSZ-ben végzett szakmai munkánk kapcsán. Már nagyban készültünk az 1992 januárjában kezdődő biztonsági tanácsi tagságunkra, amikor – a Külügyminisztériumban kialakult kaotikus személyzeti viszonyok, több vezető beosztású tisztségviselő lemondása kapcsán – egy fontos pozíciót betöltő személy külügyminisztériumi állományon belül tartása céljából – 1991 novemberében olyan javaslatot tettek neki, hogy vegye át az ENSZ-képviselet vezetését, engem meg majd kiküldenek a moszkvai nagykövetség vezetésére. Minderről jómagam csak jóval később értesültem, annak köszönhetően, hogy a kiszemelt személy megírta nekem a pontosan idézett javaslatot, s azon kommentárját, amely szerint „nem tudok együtt dolgozni valakivel, aki képes rólam olyan aljasságot feltételezni, hogy bárkit is kitúrnék – az egyébként megérdemelt – helyéről”. Így maradtam a helyemen.