Cikkünk szerzője Erdős André nyugalmazott nagykövet. Szakmai pályafutását a külügyminisztériumban töltötte. A Moszkvai Állami Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében folytatott tanulmányai után, 1965-ben kezdte meg állami szolgálatát. Első külföldi kihelyezése Marokkóban volt, majd a multilaterális diplomácia terepére váltott. 1973-tól külföldön és itthon az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlettel (EBEÉ) foglalkozott, majd 1978-ban New Yorkba, az ENSZ székhelyén folytatta diplomáciai küldetését. 1982–86 között Várkonyi Péter külügyminiszter személyi titkáraként tevékenykedett, ezt követően léptették előre nagykövetnek és ő vezette a magyar küldöttséget az EBEÉ bécsi utótalálkozóján 1986–89 között. 1990-ben állandó képviselőként dolgozott a New York-i magyar ENSZ-képviselet élén. Abban az időszakban, 1992–93-ban nem-állandó tagként képviselte Magyarországot az ENSZ Biztonsági Tanácsában. 1994–98 között a multilaterális ügyekkel (ENSZ, NATO, EBESZ, regionális szervezetek stb.) megbízott helyettes államtitkári tisztséget töltötte be. 1998–2002 között ismét New York-i ENSZ-képviseletét vezette. Ezt követően 2002–06 között hazánk párizsi nagyköveteként dolgozott. Hazatérte után a miniszterelnökség kül- és biztonságpolitikai tanácsának tagja volt. Jelenleg a Magyar ENSZ-Társaság és a Magyar Atlanti Tanács alelnöke, a Szegedi Tudományegyetemen angolul és franciául oktat. (Nyitó képünk: az ENSZ New York-i székháza; kép: www.mzv.cz)
A diplomácia világában számtalan derűs, vicces vagy baljós tudatlanságról tanúskodó élményben volt részem. A humoros történetek között elsőként említhetem azt az 1997-i, New York-i ENSZ-közgyűlési ülésszakot, amikor Kovács László külügyminiszterrel együtt a tévéből is jól ismert közgyűlési terem padsoraiban vártuk, hogy következő szónokként a magyar diplomácia vezetőjét szólítsák az emelvényre.
A terjedelmes szónoklista miatti hosszas várakozás közben a miniszter odasúgta nekem, mi lenne, ha előre elkészített angol nyelvű beszédébe betennénk valahová, hogy „Ej, mi a kő, tyúkanyó kend?” Szó szót követett, ott helyben rögtön legyártottam számára Petőfi verssorának egy szó szerinti angol „fordítását”. Amikor a külügyminisztert a közgyűlés elnöke az emelvényre kérte, a Magyar Köztársaság nevében természetesen az eredeti, tyúkanyó nélküli szöveg hangzott el, de főnököm azon megjegyzését is komolyan vettem, amely szerint a tyúkanyós változatot a hecc kedvéért haza is kellene küldeni a Bem rakpartra. Az ENSZ-képviseleten körültekintően jártunk el, mert a „kibővített” szöveget csak a külügyminisztérium legilletékesebb ENSZ-főosztályának küldtük meg, a többi részlegnek a ténylegesen elmondott beszédet továbbítottuk.
Az ENSZ-főosztálynak megküldött szövegben a tyúkanyós passzust abba a részbe építettem be – s ebben szabad kezet kaptam a minisztertől –, amelyik a világszervezet reformjával foglalkozik és ahol hazánk támogatásáról biztosítja Németország és Japán biztonsági tanácsi állandó tagságra vonatkozó törekvéseit. Így azt a mondatot, amely szerint a Biztonsági Tanácsot mindenképpen korszerűsíteni kell, az követi, hogy „Hadd válaszoljak erre a megállapításra a költő szavaival: «Ej, mi a kő, tyúkanyó kend / A szobában lakik itt bent?»…
A beszédet angolul, azon a nyelven küldtük haza, amelyen az elhangzott, s egyedül a világszervezettel foglalkozó főosztálynak eljuttatott változatban díszelgett irodalmi idézetünk az általam készített brutális, szó szerinti fordításban, ekképpen: „Let me respond to this proposition with the words of the poet: Hey, what is the stone, Aunt Hen, are you living inside the room here?”
Persze, ezt a történetet azért mesélem el, mert az itt nem ért véget! Pár nappal később ugyanis a külügyminisztérium sajtófőosztálya, a kialakult gyakorlatnak megfelelően, a miniszteri beszéd szövegét tájékoztatásul megküldte valamennyi külföldi magyar képviseletnek, így nekünk is New Yorkba. Amikor elővettem a Budapestről érkezett táviratot, elállt a lélegzetem: a Biztonsági Tanács reformjával foglalkozó részben ott tündökölt tyúkanyós mondatom! Azonnal telefont ragadtam és hívtam a sajtófőosztályt, hiszen tudtam, hogy nekik a „jó” változatot küldtük meg! Mint elmondták, az ENSZ-főosztály egy munkatársa szaladt be hozzájuk a miniszteri beszéd általuk megkapott példányával, azt a kezükbe nyomta azzal, hogy gyorsan küldjék meg mindenhová… Érthető módon senki nem gondolta, hogy szó szerint össze kellene hasonlítani a két főosztályra érkezett beszéd két példányát..
Miután a sajtófőosztály munkatársaival folytatott telefoni beszélgetésemet követően kiderült a valóság, mindenhová megérkezett újabb táviratuk, amely szerint a miniszteri beszédet tartalmazó korábbi táviratból töröljék az alábbi mondatot: és íme, ott virított a sajtótávirat közepén, most már jól kiemelten és látványosan, az a bizonyos ominózus mondat. E történethez, mintegy záróakkordként, hozzátartozik az is, senki nem tud arról, hogy a Bem rakparton ezután csörögni kezdtek volna a telefonok vagy netán táviratok, e-mailek érkeztek volna külképviseleteinkről, amelyek szerint külföldön dolgozó kollégáink a miniszteri beszéd tüzetes áttanulmányozása után sem egészen értik a BT-reformmal kapcsolatos magyar álláspontot…
A külföldön eltöltött évtizedek alatt többször volt alkalmam nevetni vagy elcsodálkozni az alapvető földrajzi vagy történelmi tudatlanságot eláruló eseteken. Itt persze kivételt teszek a magyar ENSZ-képviselet munkatársaival, akik 1999-ben Kiribati és Tonga ENSZ-tagállami felvételekor a titkárságunk falán kifüggesztett világtérkép előtt összegyűlve perceket töltöttek el, amíg végre rábukkantak a polinéz szigetvilág e két szigetállamának pontos helyére. Gondolom, nem ők voltak az egyedüliek, akik a térképen nem találtak rá azonnal e két új tagállamra.
Mulatságos volt az a diplomáciai jegyzék, amelyet 1994-ben kaptunk New Yorkban egy afrikai állam ENSZ-képviseletétől. A jegyzéket a magyar ENSZ-nagykövet postai címére kézbesítették, a küldemény szövegében viszont Románia állandó képviselőjeként szólították meg, s a jegyzék végén található hivatalos címzés Litvánia ENSZ-képviseletét jelölte meg… 1998-ban pedig egy másik afrikai ENSZ-képviselettől jött jegyzék, amelyben megküldték az adott ország államfőjének Emil Constantinescu magyar elnökhöz intézett levelét, kérve, hogy azt továbbítsuk a címzettnek…
Viszont szomorúbb helyzet tárult fel, amikor a világszervezet közgyűlése 1998-ban Szlovénia biztonsági tanácsi tagságáról szavazott. A szavazás eredményének kihirdetésekor derült ki, hogy egy-két küldöttség a magát egyáltalán nem is jelölő Szlovákiára szavazott, vagyis egyes ENSZ-diplomaták összekeverték Szlovéniát és Szlovákiát… Ez visszaidézte bennem 1992–93-i biztonsági tanácsi élményeimet, amikor a délszláv válság kapcsán tapasztaltam ilyen lehangoló, drámai eseményekbe torkoló eseteket. De erről majd máskor.
Térjünk vissza a mosolyt fakasztó eseményekre. Egy nap kollégámra vártam az ENSZ székházában, amikor egy kék egyenruhás ENSZ biztonsági őr hozzám lépett és azt kérdezte: Ön a mongol nagykövet? Meglepődve azt válaszoltam: Miért, úgy nézek ki? Mire az ENSZ-őr felhúzta a vállát és szó nélkül ott hagyott. Ez is bizonyította, hogy az ENSZ-székházon belül is van még mit tenni a földrajzoktatás – és az antropológia – területén. Viszont a világszervezet székházán kívül, a New York-i utcákon is bőven volna mit tenni e területen. Ennek okai részben az Egyesült Államok földrajzi elhelyezkedéséből és történeti sajátosságaiból fakadnak, de amerikai felmérések szerint ebben szerepet játszanak az iskolai oktatás hiányosságai is. Egy szó, mint száz, az ember azt hihette volna, hogy Amerika – és talán a világ – legkozmopolitább városában az ott lakóknak pontosabb képük van arról, milyen is az USA határain túli világ. Puszta kíváncsiságból többeket is megkérdeztem, tudják-e, Magyarország melyik kontinensen van, de nem kaptam rá helyes válaszokat. Kivéve egy esetet, amikor egy bolti bevásárláskor a pult előtt feleségemmel beszélgettünk, mire a kiszolgáló hölgy megkérdezte, milyen nyelven beszélünk. Mondtam, hogy magyarul, erre a hölgy érdeklődve nézett ránk. Ezen felbátorodva őt is megkérdeztem, tudja-e, hol van Magyarország. E bolti eladó volt az egyetlen New Yorkban, aki azonnali és határozott választ adott: „Önök Latin-Amerikában vannak, és Chile a szomszédjuk!”
Itt egy kis kitérőt is kell tennem, emlékeztetve arra, hogy a Big Apple-ben (Nagy Alma), ahogyan New Yorkot nevezik, hosszú évtizedeken keresztül létezett egy magyar–német negyed, a város keleti részében elterülő Yorkville, ahová a 19. és 20. században ide érkező magyarok betelepültek. A New Yorkban eltöltött első időszakomban, 1978–83 között, még látványosan jelen volt e városrész magyar jellege, éttermek, könyvesboltok, utazási irodák, élelmiszerboltok stb. formájában. Nyilvánvaló, hogy az itt lakók akkoriban bizonyos ellensúlyt képezhettek a többi New York-i Magyarországgal kapcsolatos tájékozatlanságával szemben. De az idő haladtával, az ezredforduló környékén azt is megállapíthattam, hogy Yorkville magyar vonatkozásai drámaian csökkentek, az idősebb generáció itt hagyott bennünket, a fiatalok Amerika erőteljes belső mobilitása következtében máshová költöztek, s amit videó-felvételeimen és fényképeimen e városrészben korábban két évtizeddel azelőtt megörökítettem, mára jórészt eltűntek.
A figyelmetlenség és tájékozatlanság jóval drámaibb esete volt az, amit 2000-ben tapasztaltam, amikor az egyik legismertebb világhírű amerikai magazin kronológiát tett közzé a 20. század legfontosabb eseményeiről. 1914-nél a következő bejegyzés volt olvasható: „Ferdinánd jugoszláv (sic!) trónörököst meggyilkolják Szarajevóban”. Döbbenetes volt látni, hogy ez így eljuthatott a nyomtatásig anélkül, hogy valaki is szóvá tette volna e bődületes hibát. Természetesen a magazin levelezőrovatában közzé tettem a trónörökös osztrák–magyar státuszát, de mint általában, a hátsó oldalakon megjelenő pár sor messze nem tud versenyezni az első oldalak nagy terjedelmű cikkeivel. 2001-ben egy másik, ugyancsak világszerte ismert amerikai kiadvány térképet közölt Közép-Európáról, ahol Magyarország fővárosaként nem Budapest, hanem Bucahrest (így, hibásan) volt feltüntetve.
Franciaország sem mentett meg az ilyesfajta élményektől. 2003-ban egy vidéki város középiskolája írt levelet a párizsi magyar nagykövetségnek, melyben egy kiállítás előkészítése kapcsán dokumentációt kértek tőlünk Bulgáriáról… 2004 elején pedig megjelent egy mű a franciaországi könyvpiacon egy tekintélyes francia politikus tollából, melyben az állt, hogy vannak népek, mint a mongolok, törökök, tatárok, kazahok stb., melyek letelepedésüknek köszönhetően túlélték a történelem viharait. A korai népek nagy része viszont, folytatta a szerző, mint a sumérok, föníciaiak, avarok, szkíták, hunok, vikingek, kelták, magyarok stb. eltűntek, hogy új civilizációknak adjanak helyet. Ennek hatására küldtem a szerzőnek egy e-mailt, amelyben három tényről tájékoztattam: ezt az e-mailt Önnek egy magyar küldi, továbbra is ott vagyunk a Kárpát-medencében és két hónap múlva belépünk az Európai Unióba… Jött is a válasz: észrevételeim jogosak, s a mű legközelebbi kiadásából törlik a kifogásolt utalást.
A francia posta az EU bővítése alkalmából 2004-ben emléklapot adott ki, melyen a kontinens, s ezen belül az Európai Unió országainak térképe volt látható. Ezen gondosan bejelölték az irinyó-pirinyó dán–német, észak-ír–ír, szlovén–olasz határ vonalát, de éppen három frissen belépett állam esetében elfelejtették azokat feltüntetni. Így került sor Magyarország, Szlovákia és Csehország egyesítésére, legalább is egy filatéliai kiadvány erejéig.
Az emléklap ünnepélyes kibocsátására összehívott EU-nagykövetek és közép-európai kollégáim között már el is kezdődött a sugdolózás, amely szerint Párizs megkezdte a Habsburg-monarchia helyreállítását… (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Izland is EU-tagállamként van feltüntetve a térképen.)
Ebben az összefüggésben természetesen oktalanság volna nem szólni arról, hogy Budapesten is sok nyelvtani ökörséget tapasztaltam az utóbbi időszakban a köztereken, a reptéren, az éttermi étlapokon, a sajtóban megjelenő idegen nyelvű kiírások kapcsán, de hozzáteszem, mintha az ilyen esetek száma az utóbbi időben szerencsésen csökkenne. Ezek egyik kiáltóan nevetséges példája volt Párizs egyetemi negyedéről egy napilapban megjelent írás, amely a francia főváros eme részét a híres ékszerhálózat után Cartier Latin-nek és nem Quartier Latin-nek nevezte el…
Ezekről az esetekről mindig a jutott az eszembe, hogy ha valaki ilyet követett volna el a Rákosi-rendszer idején, azt dolgozó népünk állama elleni szabotázs címén börtönbe küldték volna. Ma viszont ilyet ejnye-bejnye nélkül meg lehet úszni. Ugyanakkor, ha a diplomáciai hivatásban tevékenykedők követnek el ilyen pontatlanságokat, figyelmetlenségeket, az nehezen magyarázható. Az ezredforduló környékén a Bem rakpart magyar vezetők újévi jókívánságait tartalmazó több tucatnyi levelet továbbított New York-i képviseletünkre, tekintettel arra, hogy az ENSZ székhelyén gyakorlatilag minden független állam képviselete jelen volt és így egyszerűbb volt azokat a városon belüli postaforgalomban továbbítani. A lezárt borítékok továbbküldése előtt, rosszat sejtve, pillantást vetettem a megcímzett küldeményekre, s láttam, hogy azok tele voltak idegen nyelvű helyesírási hibákkal, sok helyütt az adott állam hivatalos nevét is rosszul írták, egy-két helyen a megjelölt személy már nem töltötte be a megadott funkciót. A csúcs az volt, hogy a címzett ENSZ-képviseleteket „nagykövetségeknek” nevezték el, miközben alapvető tudnivaló, hogy a világszervezetben a tagállamok „állandó képviseleteket” tartanak fenn. Két alkalommal, 1998 januárjában, majd 1999 januárjában írásban jeleztem a külügyminisztériumnak a fent jelzett hibákat, majd a rosszul címzett borítékok helyett újracímzett borítékokba helyeztük a jókívánságokat, s az általunk korrigált borítékok másolatait is Budapestre küldtük, hogy a központban is lássák, hol történtek hibák. Mindezt ezzel a kommentárral egészítettem ki: „Amíg pontatlanságaink a családban maradnak, egye fene, de ha az már kisugárzik, úgy érzem, hasznos, ha szóvá teszem”.
Mindkét jelzésem falra hányt borsó maradt.