Egy nagykövet emlékei: Európánk korszakos változása – német földön (1.)

Életemben háromszor jártam Berlinben, de németekkel természetesen sok helyütt és számtalanszor találkoztam. Fura, hogy első német nyelvű mondataim mindegyike valamilyen politikai összefüggésű eseménnyel volt kapcsolatos. Korai gyerekkoromtól bélyeggyűjtő lévén, volt két olyan német bélyegem, amelyen a felülnyomások 20. századi történésekre utaltak. Az egyiken a „Danzig grüßt seinen Führer” (Danzig – ma a lengyelországi Gdańsk – üdvözli vezérét), a másikon pedig a „Sowjetische Besatzungszone” (Szovjet megszállási övezet) virított, amelyeket én, viccből, harcos, kemény, rikácsoló kiejtéssel barátaimnak előszeretettel ismételgettem. (Nyitó kép: mi van a fal túloldalán?)

Közvetlen és első találkozásom némettel még moszkvai egyetemista időszakomban történt, amikor összeakadtam egy Waldemar Schneider nevű diákkal, akit – számomra zavaró módon – mindenki Vologyjának hívott. Hamar kiderült, hogy a Volga mentén élő német kisebbség egyik tagjáról van szó. A bevezetőben említett filatéliai eredetű mondatok mellett a harmadik germán „szókincset” az egyetem nagyszámú NDK-s diákközössége – ahogy nevezték, „zemljácsesztvo” – kifüggesztett faliújságjának köszönhettem, melynek állandó főcíme ekként hangzott: „Die heutige generation wird im Kommunismus leben! Vagyis: A mai nemzedék a kommunizmusban fog élni!

Volt még egy említésre méltó, német vonatkozású moszkvai esetem is, ami viszont széles körökben megütközést keltett. Ehhez tudni kell, hogy a 2. világháború vége óta mintegy másfél évtized múlt el, ami azért nem olyan sok idő, s ráadásul egy olyan országban voltunk, amely igencsak megszenvedte a hitleri Németország létét. Nos, egy szép napon azt láttuk, hogy az egyetemünk diákszállójának folyosóin az NDK-s diákok dalolva masíroznak… Azóta sem tudom, hogy milyen alkalommal, milyen okból döntöttek egy ilyen látványos menetelés mellett, de a diákszálló többi lakója döbbenten bámulta német pajtásainak felvonulását, melynek látványa elkerülhetetlenül felidézte a náci csapatok vonulásait Európa-szerte. Egyetemi csoportomban két NDK-beli diák is volt. Sokáig semmit sem tudtam róluk, ám évtizedekkel később, amikor a német újraegyesítést követően bírósági eljárások kezdődtek a Stasi, a keletnémet állambiztonsági szervezet vezetői ellen, az újságokban az érintettek között felbukkant egyik volt csoporttársam neve is…

Várkonyi Péter magyar és Oskar Fischer NDK-külügyminiszter koszorút helyez el a Fasizmus és Militarizmus Áldozatainak Emlékhelyénél.

Ugyanott pár évvel később, 1990 januárjában őrségváltás.

Bár ezt akkor még nem sokan sejtették, már nem sokáig lehetett NDK katonai egyenruhát látni…

Szakmai életem évtizedei során, első észak-afrikai kihelyezésemet követően, a kelet–nyugati kapcsolatok, a helsinki folyamat területén kaptam feladatokat. Itt már több közös dolgunk volt varsói szerződésbeli szövetségeseinkkel, így a Német Demokratikus Köztársasággal is. Ahogy haladt előre az idő, egyre szélesedett az az árok, amely a keletnémet magatartást, álláspontokat bel- és külpolitikai vonatkozásokban elválasztotta a budapesti megközelítésektől. Ez az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet 80-as évekbeli bécsi találkozóján már nagyon érezhető volt, ahol a kialakuló záródokumentum semmi jót sem ígért az NDK-rezsim számára.

Az akkori, történelmi átalakulást megérő szovjet diplomáciának aktív háttérmunkát kellett végeznie egyes szövetségeseinél, hogy azok ne akadályozzák meg a bécsi dokumentum elfogadását. Ennek részeként került sor a találkozó utolsó időszakában a szovjet küldöttség vezetőjének (nyilvánosságra nem hozott) kelet-berlini látogatására, hogy rávegye a Honecker-rezsimet a dokumentum elfogadására.

Első, hivatalos, berlini látogatásom oka Várkonyi Péter külügyminiszter1986. májusi NDK-beli utazása volt. Akkoriban személyi titkáraként dolgoztam, s kísértem el külföldi útjaira.

Ma ilyen az emlékhely.

Magyar–NDK tárgyalás Berlinben.

Kirándulás a Spree folyón, a két külügyminiszter és küldöttségeik részvételével.