Ismerik és elismerik a szegedi orvosképzést és gyógyítást a nagyvilágban

(Az interjú szerzője: M. Lengyel László) Magyarországon egyedülálló a szegedi idegsebészeti központ, ami egyszerre egyetemi tanszék, szakorvosképző, klinikai gyógyító osztályok rendszere és tudományos műhely. Ebben a formában és minőségben egyedülálló Magyarországon, és jegyzik szerte a világban is. A beszélgetésben az intézmény történetéről, eredményeiről, céljairól, és magának a vezetőnek a személyiségéről is képet kaptunk.

– Nem volt könnyű összehozni ezt a beszélgetést, professzor úr. Most is a műtőből jött.

– Igen, három halaszthatatlan műtétem volt, ez mindent felülír.

– Ez a normális munkamenet? Hány beavatkozás jellemző egy pénteki napon?

– Ez egy könnyebb pénteki napnak számít. Általában késő délután fejezzük be a műtéteket.

– Egy hétre vetítve mit jelent ez számokban?

– Tíz – tizenöt műtétet végzek egy héten én magam. Ezek többnyire nagy műtétek, amelyek el is veszik az időt.

– Ezek központi idegrendszeri beavatkozások?

– Igen, szinte kivétel nélkül gerincet és koponyát operálunk. A heti rend úgy alakul, hogy hétfőn egész nap rendelés van, kora reggel tartunk egy megbeszélést, megbeszéljük az ügyelet eseményeit, az aznapra tervezett műtéteket, utána jön a vizit, akkor mind a három osztályt az osztályvezető végiglátogatja a rezidensekkel és a hozzájuk beosztott szakorvosokkal, fél kilenc után leköltözünk a műtőkbe, három négy helyszínen párhuzamosan végezzük a beavatkozásokat.

Van öt ambulanciánk, itt fogadjuk a betegeket, meg a rendeléseken. Jelenleg van 22 orvos, ebből 10–12 rezidens, a többi szakorvos. Mindenki tutoriális rendszerbe van beosztva, szubspecialitások szerint. Tehát az idegsebészeten belül is megvannak a bázissebészeti csapatok, a funkcionális teamek, mint például a Parkinson-kór, fájdalom, mélyelektróda beültetések csapatai. Van, aki a vaszkuláris beavatkozásokhoz, tehát az aneurizma-ellátáshoz, az agyvérzések kezeléséhez ért leginkább, van, aki a gerinchez, mint Veres Róbert professzor, aki lényegében Magyarország, de mondhatnám, hogy talán Európa legjobb gerincsebésze; ő rendkívül sokat jelent a mi klinikánkon. Különböző „bástyákhoz” vannak rendelve a szakorvosok, ki mihez ért, miben a legjobb. A rezidensek pedig forognak körbe, hogy mindenre legyen rálátásuk.

– Az iránt nincs kétség, hogy önök, a két professzor maximálisan kihasználják a kapacitásaikat, de az itt dolgozó, illetve képzésben részt vevő orvosok is lehetőséghez jutnak. Rájuk hány műtét jut?

– Nehéz pontos számot mondani, hiszen a rezidenseink az első két évben rengeteget forognak. Ki kell menni mentőbe, le kell menni a sürgősségire, be az intenzív osztályra, traumatológiára, véradóba, sok helyen szereznek tudást és tapasztalatot, így viszonylag kevés időt töltenek az idegsebészeten. A szakvizsga megszerzése hat évbe telik. Tehát a négy fennmaradó év alatt kell összegyűjteniük azt a műtéti számot, amely a szakvizsgához szükséges. Ez három-négyszáz eset, leosztva négy évre évi száz, a szabadságokat, távolléteket figyelembe véve heti három műtét legalább.

– Az eddigiekből is kiderült, hogy az itteni központ egyszerre egyetemi tanszék, orvostovábbképző, gyógyító intézmény és tudományos műhely.

– Igen, van pregraduális és posztgraduális képzés és szakok közötti átjárás is: baleseti sebész, de még szemész is van nálunk néhány hónapra a saját idegsebész rezidenseink mellett. Tanítunk gyógytornászokat is.

– Magyarországon vannak eredményes szakközpontok, amelyek nincsenek így hozzákötve az egyetemhez. Mennyiben egyedi Szeged?

– Idegsebészetben Debrecen van még, meg Pécs, de hozzá kell tennem, hogy az idegsebészet, mint tantárgy kizárólag Szegeden kötelező az orvostanhallgatók számára. A többieknél szabadon választható. Szegeden az orvosi diplomához kell egy fél év idegsebészet.

– Hogy ez éppen itt és éppen így alakult, annak nyilván van egy története, vannak előzményei, alapjai. Milyen alapokon jött ez létre éppen így?

–  Magam 1987-ben, a végzésem után csatlakoztam ehhez az egyetemhez. Mindenképpen idegsebész akartam lenni. Úgy tudtam, hogy Szegeden egy új klinikát építenek, ami hamarosan elkészül. Meghirdettek hat rezidensi helyet. Akkor a tanszéket Bodosi Mihály professzor vezette, ő vett föl engem. Még a régi házban kezdtem dolgozni, ahol az idegsebészet a traumatológia és az ortopédia még egyben volt; az új épület átadása késett. 1990-ben átadták az új klinikát, akkor vált szét a három szakma és mindegyiknek lett egy professzora. Az idegsebészet létrehozása így Bodosi professzorhoz köthető, sőt az új klinika épületének orvosi szempontú kialakítása is. Itt a 430 ágyból kezdetben harminc ágy jutott nekünk. Akkor kiválóan felszereltnek számított a részlegünk, nagyon jó mikroszkóppal, nagyon jó berendezésekkel és infrastruktúrával, de a továbbiakban az egészségügy nem kapott megfelelő anyagi támogatást.

2005-ben, amikor átvettem a klinikát, sok teendőm volt, valamelyest újra kellett építenem az osztályt. Új műszereket szereztünk be, megnagyobbítottuk a területet is, hiszen megváltozott a betegek áramlása, az egész Dél-Alföldet idecsatolták; ez 2 – 2,5 millió embert jelent, akiknek minden idegsebészeti és neuro-traumatológiai problémája hozzánk került. Negyven, ötven, majd mostanra három osztályon 70-80 ágyunk lett, és ehhez még 12 intenzív ágy tartozik. Így lettünk az ország legnagyobb és legjobban felszerelt idegsebészete fokozatosan. 2005-ben körülbelül 1300 beteget operáltunk, a covid előtti utolsó évben négyezer fölött volt a műtétek száma, a járványidőszakban ez háromezerre csökkent. Amit tudtunk, halasztottunk, konzervatív kezeléssel eltoltuk az időt, alkalmazkodtunk a járványhelyzethez.

– Most milyen a gyógyító infrastruktúra?

– Négy nagyon jól felszerelt műtőben operálunk. Az országban egyedül itt van idegsebészeti hibrid műtő és dedikált gerincműtő. A hibrid műtőben egyszerre kétféle beavatkozást tudunk végezni. Endovaszkulárisan katéterrel is tudjuk kezelni, de ugyanabban a pillanatban meg is tudjuk operálni a beteget. Ez a betegbiztonság szempontjából hallatlanul jelentős, mert ha én mondjuk egy bázistumort operálok, és vérzést kapok, amit nem, vagy csak átmenetileg tudok elállítani, akkor ugyanabban a műtőben feljön a kollégám, és elállítja a vérzést, megmenti az eret. Ez visszafelé is működik. Ha véletlenül megsérül egy ér, kialakul egy agyvérzés, abban a pillanatban ki tudjuk nyitni az agyat, kiürítjük a vérzést és megmentjük a beteget. Erre jelenleg csak itt van lehetőség.

– A másik bástya a gerinc. Ott másik professzor van. Milyen az együttműködés?

– A pályánk elején, a kilencvenes években sokszor összetalálkoztunk a különböző képzéseken Veres Róberttel, Amerikában, Angliában, Németországban. Egymástól függetlenül ugyanazoktól az emberektől vagy ugyanazokban az intézményekben tanultunk, csak ő a gerincet, én meg az agyat. A legtöbb időt Phoenixben, az Egyesült Államokban töltöttük együtt, és akkor ott elhatároztuk, hogy átvesszük, meghonosítjuk az ottani modellt, amely két oszlopra épült, egy nagyon jó agyi sebészre és egy nagyon jó gerincsebészre. Három évvel ezelőtt jött el az idő, amikor Veres professzor hazatért, és ide tudtam hívni hozzánk. A nehéz gerincműtétekért ma ő a felelős.

Mivel a felszereltség is megfelelő szintű, bátran mondhatom, hogy Magyarországon így lettünk az egyetlen idegsebészeti központ, ahol minden facilitás megvan: a Parkinson-kórtól az aneurizmáig, az agyi és gerinci beavatkozások legkülönbözőbb formáin át a neuroonkológiai sebészeti megoldásokig, az éber agyműtétektől a legbonyolultabb gerinci műtétekig mindent vállalni tudunk, ami jelen pillanatban a világon elérhető.

– Van sebész, akinek a célja, hogy minden évben két új műtéti technikát meghonosítson az osztályán. Van, aki a betegbiztonságot, az eredményességet preferálja. Ön hogyan vélekedik ezekről? Kikkel van együttműködés, honnan jönnek új technikák vagy ötletek, illetve „exportál”-e Szeged ilyeneket?

– Nem szépítem, mi a kenyerünk javát már megettük, nagyon sokat láttunk és tapasztaltunk. Van olyan intézményvezető ismerősöm, aki azt mondta, hogy ő már mindent operált. Én erre azt mondom: nincs két napom, amikor egyforma műtétet végzek. Mindennap tanulok, és ezzel a kollégáim is így vannak. Nagyon fontos, hogy fejlődjek, de most már az a célom, hogy az alattam lévő embereket fejlesszem. Bármi új van a világban, azt valamelyik munkatársam vagy többen is közelről megnézik. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy nem én megyek oda, hanem mások, és amikor visszajönnek, beszámolnak, és az első új műtétet velem együtt kell megcsinálniuk. Akkor látjuk, hogy az a technika mennyiben új, működik-e igazából. Nagyon sok technikát honosítottunk meg. Egy egyszerű porckorong sérvet is akár öt- vagy tízféleképpen lehet operálni. Mindenki a tudása, a képessége, a lelki alkata szerint válassza ki a neki leginkább megfelelő műtéti technikát, mert ez a beteg érdeke. Két sebész nem operál egyformán, de mind a kettő jól operál. Ez a véleményem.

A másik válasz, hogy mi rengeteget műtünk. Európában egy idegsebész 150 – 200 műtétet végez évente, és azt is nagyon szakosodva, csak agyat, csak valamely gerincszakaszt. Nálunk jóval magasabb a műtéti szám, magam 5-600 operációt végzek évente. A műtéti technikák így jobban kifinomulnak. Viszont ha van egy új műszer, új eszköz, 4K-monitor, mikroszkóp, azt kell adaptálni a meglévő tudáshoz, ahhoz igazítva kell fejleszteni a módszert.

– Ha van eredmény, az akkor ér valamit, ha a szakma is tudomást szerez róla.

– Mekkora igazság! Nem a híradóban kell megjelenni, hanem a tudományos szférában. Nem az embereknek mondjuk el, hogy mit értünk el, hanem a szakmának. Ezért is vagyunk nagyon szoros kapcsolatban a hasonló minőségű külföldi intézményekkel.

– A többi magyar egyetemről is jönnek?

– Hogyne! És mi is megyünk hozzájuk. Ez nagyon jól működik.

– Nem érvényesül az én házam az én váram elv, az, hogy mindenki saját iskolát akar?

– Meggyőződésem, hogy az elefántcsonttornyok ma már nem működnek. A többi idegsebészeti intézettel is jó szerintem a kapcsolatunk, de ennél is sokkal fontosabb, hogy a társszakmákkal nagyon jó. Az igesebészetnek a traumatológiával, az általános sebészettel, a fül-orr-gégével, a szájsebészettel, a plasztikai sebészettel, neurológiával, radiológiával beágyazódva együtt kell működnie. Csak így vállalhatók az ügyeletek. Csak így működtethető a neurotrauma. A koponya- vagy gerincsérültek 40-50 százaléka politraumás, csontörése, hasi sérülése, léprepedése, más belső vérzése és hasonlója van, ezeket együtt kell kezelni. Ebben az épületben minden lehetőség és társszakma megvan, ezért van nagyon nagy szerencsénk. Jó a kapcsolat, és a határterületeken, amely mind a kettőnknek a határ, de mégis összeérünk, olyan új műtéti technikákat tudunk közösen kialakítani és olyan megoldásokat találunk, hogy az eddig operálhatatlan sérülteket is meg tudjuk menteni. Ezért kerülnek hozzánk az országból mindenhonnan a bázistumorok, a speciális vaszkuláris beavatkozási esetek, és a betegek bő egyharmada már külföldről érkezik.

– Ez elsősorban a régió?

–  A balkáni régióban és a Nyugat-Európában dolgozó, de innen származó emberek: Románia, Szerbia, Bulgária, Észak-Macedónia, Moldávia, Ukrajna.

– Bevétellel is jár ez, nem csak presztízs?

– Hogyne! Megtartó erő a személyzetnek is, mert többletmunka ugyan, de többletbevételt is jelent. És az egyetem forrásait is bővítjük ezáltal.

– Hogyan látja a jövőt?

– Erős versenyhelyzet van. Nem is az a tét, hogy ki lesz az utódom. Nagyon jó kvalitású emberek kerülnek ide. Apám tanácsát követve, nemcsak a tehetséget, hanem az emberi minőséget, a személyiséget is igyekszem nézni. A rezidensnek jelentkezők közül még válogathatunk, és a többi egyetemről is. Megkívánjuk tőlük, hogy már negyedéves koruktól járjanak be a tanulmányi szünetekben. A hatodik évfolyamon már majdnem teljes orvosként kezeljük őket. Végül két-három embert veszünk fel évente, de őket már ismerjük, és a teljes társaság együtt szavaz a jelöltekről. Így jutunk el oda, hogy a hozzánk kerülők ezt nagyon akarják, elkötelezettek és hihetetlen munkabírásuk van. Személyes véleményem, hogy a legnagyobb orvosok a munkabírásuknál, az elhivatottságuknál és nem annyira a tehetségüknél fogva alkottak kimagaslót.

– A tudományos fokozatokat tekintve: hogy áll a tanszék?

– A Phd-fokozat ma már szinte az alap. Ez az új diploma. De nem feltétlenül ad vonzó perspektívát. Mivel orvoshiány van, Phd-fokozat nélkül is lehet valaki főorvos itt-ott, tehát nem a tudományos teljesítmény számít olykor. Magam hosszú ideig dolgoztam Amerikában. Azt mondta a főnököm: ha lesz egy Nature- vagy Science-cikked, egy Porschéd meg egy jó feleséged, akkor elérted az életed célját. Ez Anglia vagy Amerika. Nekem van legalább három Nature-cikkem, négy Science-cikkem, még Lancet-cikkem is, de ezért önmagában semmiféle megbecsülés nem jár.

Prof. dr. Barzó Pál.

– Azért egy kongresszuson, szakmai rendezvényen ez nyilván számít.

A nevemet, persze, ismerik. És az intézményünket még inkább. Mondom viccesen, a mi intézetünk, így magam is, nem Szegeden vagyunk híres, pontosabban nem Szegeden vagyunk „világhírű”.