Ez az írás Libanonról, a történeti visszaemlékezéseken túl, személyes jellegű is: külkereskedelmi kihelyezésen lévő édesapám mellett egy évig Bejrútban jártam gimnáziumba, mielőtt 1958-ban hazamenten Budapestre érettségizni. (A nyitó képen: a békebeli Bejrút.)
Akkoriban Libanont a Közel-Kelet Svájcának tartották, és engem is elbűvöltek a főváros modern épületei, gépkocsijai, a Vespa robogókkal teli utcák, a tengerparti szállodák és strandok.
Libanon azért is tűnik ki földrajzi környezetéből, mert lakossága föníciai, görög, örmény, kurd és természetesen arab gyökerű. Annak idején Bejrútnak örmény negyede is volt, melyet „Petit Moscou”-nak, azaz Kis Moszkvának neveztek. Az ország vallásilag is sokrétű, szunnita és siíta muzulmánok, drúzok, maroniták és más felekezetű keresztény közösségek alkotják. Libanon igen gazdag történelmi és kulturális örökségekben, rendkívül sok a látnivaló, melyekből kiemelkedik Baalbek, egy csodálatos római kor előtti és alatti templom-komplexum.
Világszerte ez a kép a legismertebb Baalbekről .
A 18. és 19. század fordulóján épült Beit Ed-Dine palota szintén igen látogatott emlékhely. Jóval későbbi, másodszori libanoni látogatásomkor is ellátogattam ide, s hazatérve összehasonlíthattam az ötvenes években és a 2001-ben készült képeket. Az 1975–90 közötti polgárháború idején súlyos károk érték az ott lévő épületeket, de ez a helyreállításoknak köszönhetően a későbbi képen már nem látszik.
Beit Ed-Dine – akkor…
… és most.
A Bekaa völgyében található 8. századi Anjar városának maradványai:
Az ország jelképe és nemzeti zászlajának fő eleme a cédrus. Ezek a látványos formájú fák Libanon északi részén honosak.
Az 1950-es évek végén és manapság:
Libanoni család a cédruserőben.
Ugyancsak itt található Csontváry Kosztka Tivadar arab és magyar nyelvű, a növényzettől mára kissé benőtt emléktáblája, aki többször járt Libanonban és a 20. század elején két festményében is megörökítette a cédrusok vidékét.
Bejrúti tartózkodásom idején francia gimnáziumi oktatásomtól függetlenül igen nagy arab szókincsre is szert tettem. Libanoni-arab szavakról beszélek, mert ahány arab ország, annyiféle sajátos dialektus. Így amikor az Arab Liga vezetői tanácskozásra gyűlnek össze, az ún. irodalmi arabot, azaz a Korán nyelvét használják. Mert például egy iraki és egy marokkói másként nehezen értené meg egymást. Valószínűleg ez a nyelvi háttér volt az oka annak, hogy amikor érettségi után kijutottam egyetemre Moszkvába, s első évfolyamunk kezdetén közölték velünk, a négy magyar ösztöndíjassal, hogy négy nyelv, a japán, hindi, arab és spanyol között választhatunk, jómagam azonnal az arab mellett tettem le a voksomat. Kétségtelen, hogy egyéves bejrúti tartózkodásom nagyban megkönnyítette nyelvtanulásomat. S belegondolva, három diáktársamhoz képest volt még egy másik előnyöm is. A budapesti Gorkij-iskolát elvégezvén (velük ellentétben, akiknek moszkvai egyetemei tanulmányaik kezdetén orosz nyelvi előkészítőn is részt kellett venniük) már kellő orosz nyelvtudással rendelkeztem, s a tanév elejétől nem okozott nehézséget orosz nyelvű egyetemi előadások hallgatása.
Bejrút befészkelte magát a szívembe. Szüleimnek hála, első moszkvai egyetemi éven befejezésekor, 1960 nyarán ismét ott tölthettem pár hetet és viszontláthattam pár évvel azelőtti mesevilágomat. Azóta is, ha az időjárási térképet mutatják a televízióban, a mediterrán vidéken első pillantásom mindig Bejrútra vetődik: vajon milyen idő van arrafelé.
Aztán Libanont is elérte a vihar. Másfél évtizeden át, 1975-től 1990-ig politikai és vallási ellentétekből fakadt polgárháború fedte el azt az idilli képet, amit erről az országról alkottunk. Bejrút rettenetesen megszenvedte a 120 ezer ember halálával és súlyos anyagi károkkal járó rettenetet. Már harmadik kihelyezésemet töltöttem New Yorkban, amikor 2001. szeptember elején, barátom, egyetemi társam és külügyes kollégám meghívására, aki akkor Bejrútban képviselte Magyarországot, Libanonba utaztam. Külföldre még sohasem indultam annyi várakozással, izgalommal, érzelemmel, mint a Budapest–Bejrút repülőjáraton. És több mint negyven év után ismét ott voltam! Az 1957–58-i emlékeim alapján igyekeztem eljutni az egykor megismert helyekre.
Tengerparti épület akkor…
…és most.
Természetesen elmentem ahhoz a házhoz is, ahol annak idején a magyar kereskedelmi kirendeltség működött. Nem kellett hozzá GPS, jól kiismertem magam a főváros Raas-Beyrouth nevű kerületében.
A ház az 1950-es évek végén…
Az épülethez érve nem tudtam ellenállni az emlékek sodrásának, és fölmentem a negyedik emeletre. Ott természetesen rögtön rátaláltam az ajtónkra és becsöngettem. Láttam, hogy valamilyen cég központja működött ott, s amikor kinyílt az ajtó, „megmagyaráztam”, miért szeretnék, ha lehetséges, bekukkantani a lakásba. Az illető nagyon szívélyesen tessékelt be a helységekbe, ahol ismét a régi lakásunkban találtam magamat. Megkértem, hogy az ottani balkonon készítsem rólam egy fényképet.
Ugyanott a balkonon 1958-ban…
Terveim között szerepelt az is, hogy megkeressem az évtizedekkel azelőtti bejrúti lakásunk helyét is… Ez nehezebb feladatnak bizonyult, sokat bolyongtam a városban, amíg az egyik keresztutcában oldalt tekintettem és észrevettem az ott magasló egyik épületen egy olyan díszítő elemet, amelyik a a régi fényképeken látottakra emlékeztetett. Így találtam rá a keresett helyre.
A régi lakás teraszán édesanyámmal…
…és ugyanaz az épület a háború után.
Végigsétálván Bejrút központi részein, elém tárultak a 15 éves polgárháború maradványai.:
Az egyik romos épületen a Kék Duna Drogéria feliratot olvastam:
Egy vidéki kiránduláson láttam meg ezt a köztéri szemétládát a jól olvasható felirattal, amely ismételten azt szemlélteti, az emberek nem tudják, hogy az ENSZ nem világkormány.
A világszervezet csak azt teheti, amire a tagállamok részéről megvan a politikai akarat. A kudarcokért, a sikertelen rendezési próbálkozásokért a felelősséget elsősorban ne az ENSZ főtitkárán kérjék számon.
Az érzelmekkel teli libanoni utazás után a pontot az tette ki, hogy Bejrútból hazatérvén, Budapestről New Yorkba tovább utazván, három nappal 2001. szeptember 11. előtt érkeztem vissza Amerikába…
A számomra nosztalgikus közel-keleti látogatás terve füstbe ment volna, ha annak időpontját néhány nappal későbbre időzítettem volna. New Yorkban – emberként és magyar ENSZ-diplomataként – belezuhantam egy egészen más jellegű helyzetbe.
Hihetetlennek tetszik, de amikor ifjúkoromban Bejrútban jártam, az ország lakossága 1,6 milliót számlált; az ezredfordulót követően csaknem megháromszorozódott, 4,4 millióra nőtt. Ami pedig, túl a polgárháború viszontagságain, az ottani további eseményeket illeti, az országot újból megrázta egy miniszterelnök meggyilkolása, negatívan érintették a szíriai háborús események, 2016-ig másfél millió menekült érkezett a szomszédságból és így Libanon az egy helyire jutó menekültek száma tekintetében az első a világon.
Libanon évtizedek óta vergődik: a gazdasági nehézségek, a politikai küzdelmek, kormányzati instabilitás kínozza, amit tetéz a napjainkban egyre gyakoribb és erősebb tiltakozási hullám, erőszakba is torkolló tüntetés.
Hová lettél, Közel-Kelet Svájca?