Az a terület, ahol a mai Moldova elhelyezkedik, ugyancsak zaklatott történelmet tudhat magáénak. Az Oszmán Birodalmat onnan kiűző cári Oroszország a 18. század végén kebelezte be ezt a vegyes lakosságú területet, amely az első világháború végéig Moszkva fennhatósága alatt maradt. (A nyitó képhez: ki tudja, hányszor festették már át, az alapvető problémák máig megoldatlanok…)
Ezt követően, az új államalakulatok kialakításakor, az akkor Besszarábia néven ismert terület Romániához került, majd az 1939-ben megkötött szovjet–német meg nem támadási szerződés egyik titkos záradéka értelmében 1940-ben a Szovjetunió része lett, beleilleszkedve Sztálin azon szándékába, hogy visszaállítsa az egykori cári birodalom határait.
A Besszarábia keleti határán fekvő, a Dnyeszter folyó túlsó, szovjet oldala mentén húzódó keskeny enklávé, vegyes – moldvai, ukrán és orosz – lakosságára tekintettel, 1924-től Moldvai Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság néven létezett a Szovjetunióban.
Úton Transznisztriába – a szerző.
A Német Birodalom Szovjetunió ellen megindított támadását követően 1941 őszén román csapatok foglalták el Besszarábiát, melyet 1944 tavaszán foglalt vissza a szovjet hadsereg. Akkor a terület Fekete-tenger parti déli részét szovjet részről Ukrajnához csatolták, Besszarábia további területein létrehozták a Moldovai Szovjet Szocialista Köztársaságot, amelyhez hozzácsatolták az autonóm körzetet. A Szovjetunió végnapjai idején 1990-ben ezen a vidéken helyi kezdeményezésre népszavazást rendeztek a terület függetlenségéről, aminek eredményeként 1990 szeptemberében kikiáltották a Dnyeszter Menti Moldovai Szovjet Szocialista Köztársaságot, melynek nevéből a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége felbomlása után, 1991-ben elhagyták a „szovjet szocialista” jelzőket. Az Ukrajna és Moldova közé „beszorult”, a nemzetközi érintkezésekben Transznisztriának nevezett entitást egyetlen ország sem ismerte el, még az az Oroszország sem, amely a Grúziától 2008-ban elszakadt Abháziát és Dél-Oszétiát azóta hivatalos államnak tekinti. (E két területet Moszkván kívül Venezuela, Nicaragua, Nauru és Szíria ismerte el független államként…)
Piac a moldáv fővárosban.
Románia és Moldova közötti nyelvi, etnikai, történelmi kapcsolatokra tekintettel, a két entitás közötti viszony kérdései mindig is „pikáns” jelleggel bírtak. Ami írásmódot illeti, amíg Romániában a 19. század közepe óta latin betűket használnak, addig a cári uralom és a szovjet időszak alatt Moldovában gyakorlatilag ugyanezt a nyelvet cirill betűkkel írták. A Szovjetunió felbomlását követően azonban Moldovában is bevezették a latin betűs írást. A függetlenségét bejelentő tiraszpoli területen viszont továbbra is megtartották a moldáv nyelv cirill betűs írásmódját. A helyzet valamennyire emlékeztet a török és azeri írásbeliség esetére. Törökországban ugyanis Atatürk idején az arab betűs írásmód után bevezették a latin betűs írásmódot, Azerbajdzsánban viszont a szovjet időkben az arab betűs írásmódot a cirill váltotta fel. E helyzet változott meg Azerbajdzsán függetlenné válásával, amikor a latin ábécé bevezetésével, az írásbeliséget tekintve, az azeriek még közelebb kerültek a rokon török nyelvhez.
A Szovjetunió idején a feliratokat, emléktáblákat két nyelven, oroszul és cirill betűs moldáv nyelven helyezték ki.
A független Moldovában az orosz szöveg mellett már a latin betűs moldáv nyelvű felirat is ott díszeleg.
Moldovába úgy jutottam ki, hogy egy európai nyári egyetemeket szervező franciaországi oktatási központ felkérésére 2006-ban és 2007-ben két alkalommal utaztam Chișinăuba/Kisinyovba, ahol az előadásaink közötti szünetekben nagyokat sétáltam a moldáv fővárosban
Megdöbbentő és elgondolkodtató volt, hogy Európa azóta is egyik legszegényebb országának fővárosában mennyi drága BMW, Mercedes és más, nyugati márkájú luxusautót láttam. Moszkvai egyetemi éveimből emlékeztem az akkoriban mindenhol árusított kvász nevű italra, s jóval később, itt Chișinăuban tapasztaltam, hogy – hála a Szovjetuniónak – ez a sörrel rokon ízű ital errefelé is elterjedt.
Kvász így és úgy: egyaránt üdítő.
Egy vidéki kirándulás alkalmából diákjaimmal ellátogattam egy festői helyen lévő kolostorba is
És akkor jött a gondolat, hogy menjünk át a Chișinăutól nem oly messze lévő Tiraszpolba, a magát függetlennek kikiáltó Dnyeszter Menti Moldovai Köztársaság fővárosába. Egy nap két francia kollégámmal gépkocsival útra keltünk kelet felé.
Aztán elértük a transznisztriai „határt”, az út mentén felállított bódékat, ahol egyenruhás határőrök ellenőrizték az utazók papírjait. Egy külön faháznál kellett fizetni a „vízumért”, de diplomata útlevelem láttán csak annyit kérdeztek tőlem, hogy a velem utazókkal még aznap visszamegyünk-e a határ túloldalára. Igenlő válaszomat követően beléphettünk Transznisztriába. Első ottani benyomásomat a határtól csupán pár méterre felállított út menti mellékhelyiség kapcsán szereztem, de ne kívánja senki, hogy azt pontosan leírjam…
A Dnyeszter Menti Moldovai Köztársaság hivatalos címere.
A köztársaság 16. évfordulóját ünneplő plakát.
Szuvorov orosz tábornoknak, Tiraszpol város alapítójának (1792) szobra.
A Nagy Honvédő Háború emlékére emelt fal – a szerzővel.
Tiraszpol parlamentjének és kormányhivatalának épülete, előtte a Lenin-szoborral.
A II. világháborúban meghalt katonák emlékhelye az örökmécsessel és a háttérben a legendás T-34-es tankkal.
Az afganisztáni háborúban meghalt moldovai szovjet katonák emlékhelye.
Itteni pár órás benyomásaimat úgy összegezhetném, hogy úgy éreztem magam, mintha ismét a Szovjetunióba érkeztem volna. Mindez persze egy több, mint tíz évvel ezelőtti látogatás emléke. Kérdés, hogy változott-e a helyzet az elmúlt időszakban.
A kevesebb mint félszázezer lakosságú, jelenleg 33% orosz és 26% ukrán lakosságú Transznisztria elszakadását követően orosz fegyveres egységek maradtak a területen. A moldvai kormány, az ENSZ Közgyűlése és a NATO hivatalosan kérte az orosz kormányt, hogy vonja ki onnan az információk szerint mintegy 1000–1500 főnyi katonáját, de ez a mai napig nem történt meg. A térség a múlt években továbbra is bizonytalan irányban halad. Mindez Moldova belső helyzetének és külpolitikai orientáltságának alakulása, az orosz kapcsolatok, a tiraszpoli befagyott konfliktus fejleményei, továbbá az ukrajnai események fényében állapítható meg.
Mindebben fontos, de nem döntő szerepet játszhat az, hogy az Európai Unió milyen módon birkózik meg a koronavírus utáni bel- és külpolitikai kihívásaival és a posztszovjet országokkal való kapcsolatok alakítására létrehozott Keleti Partnerségből fakadó teendőkkel.
