A világ térképére tekintvén az ember könnyen azt hihetné, hogy minden ország mára, a 21. század elejére, elfoglalta a maga helyét, a határok a kölcsönös elismerések alapján valamennyi stabil, rendben van, probléma nélküli. (A nyitó képen: az idők változnak; 2010-i felvétel a magyar-osztrák határról.)
Tény, hogy a második világháborút követő időszakban – béke-megállapodások értelmében vagy megegyezéses alapon, sokszor fegyveres harcok eredményeként – számos területi módosításra került sor. Így történtek változások a német–lengyel, a német–francia, az olasz–jugoszláv és a magyar határok, illetve a Balti-tengertől a Fekete-tengerig a Szovjetunió európai határai mentén. A koreai háború bejezésekor, 1953-ban az addigihoz képest teljesen új határ született a félsziget északi és déli része között. Marokkó 1956-ban elnyert függetlenségekor megszűnt az ország spanyol és francia ellenőrzés alatt álló protektorátusi területei közötti határ és Tanger városát is visszakapta Marokkó, majd 1969-ben Ifni térsége is az anyaország része lett. Franciaországból 1962-ben levált az addig az ország szerves részét képező, ezúttal függetlenségét elnyert Algéria. Pakisztánból 1971-ben kivált az India keleti térségével szomszédos Kelet-Pakisztán nevű országrész és Banglades néven független állammá lett, megőrizve Indiával közös korábbi határait.
Az afrikai országokat az 1950-es és 1960-as évek függetlenedési folyamatai során pozitív nemzetközi reagálások kísérték amiatt, hogy összességében a gyarmati időkben kialakított határaikat megőrizték és ezzel elkerültek egy kontinentális méretű kataklizmát. Az 1950-es évek első felében Francia-Indokína megszűnése után államhatárok jöttek létre a függetlenségüket elnyert Vietnam, Laosz és Kambodzsa között. Az indiai szubkontinens part menti portugál gyarmata, Goa 1961-ben vált India részévé. A délkelet-ázsiai szigetvilág területei – Indonézia, Szingapúr, Malajzia, Brunei stb. – státuszainak változásai 1945-től, a függetlenség elnyerésének kezdetétől a mai állapotokig, földrajzi helyzetüknél fogva, nem szárazföldi határváltozásokban öltöttek testet. Ez alól kivétel volt az a kétéves időszak, amikor az 1957-ben függetlenné vált Malajzia és az 1963-ban önállóságát elnyert Szingapúr két másik térségbeli országgal együtt államszövetséget hozott létre, minek következtében eltűnt a Malajzia és Szingapúr között húzódó határ. Csakhogy ez a helyzet politikai ellentétek miatt csupán 1965-ig tartott, amikor is Szingapúr kilépett az államszövetségből.
1980-ban, Losonczi Pál, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa elnökének zambiai látogatása alkalmából a magyar küldöttséget elvitték a világhírű Victoria -vízeséshez, ahol át is gyalogoltunk az ott húzódó határon Zimbabwe területére. A visszafelé meneteléskor készítettem ezt a felvételt.
Nigéria délkeleti csücske 1961-ben csatlakozott Kamerunhoz és új határvonal jött létre a két állam között. 1964-ben az addig különálló Tanganyika és Zanzibár szigete Tanzánia néven egyesült. A vietnami háború 1975-i befejezésével eltűnt a két országrészt elválasztó határ. Észak- és Dél-Jemen 1990-i egyesülésével megszűnt az országrészek közti határ. Az 1990-es évek elején felbomlott a közép- és kelet-európai térség mindhárom szövetségi rendszere: a Szovjetunióban, Jugoszláviában és Csehszlovákiában számtalan új határ jött létre a poszt-szovjet (beleértve közép-ázsiai) köztársaságok, a szlovének, horvátok, szerbek, montenegróiak, boszniaiak és macedónok, valamint a csehek és szlovákok között. A Német Demokratikus Köztársaság pedig 1990. október 3-án egyesült a Német Szövetségi Köztársasággal, s ezzel megszűnt a közöttük 1949-ben meghúzott belnémet határ.
Az iraki–kuvaiti határ eltüntetésére irányuló 1990-i erőszakos bagdadi kísérlet az ENSZ határozott katonai fellépésének köszönhetően kudarcba fulladt. A Dél-afrikai Köztársaságból kivált, eredetileg Délnyugat-Afrika néven ismert terület határait öröklő Namíbia 1990-ben lett függetlenné. Az Etiópiától 1993-ban levált Eritrea új határai megfosztották tengerpartjától a mindaddig ott uralkodott Addis Abebát. A brit fennhatóságú Hongkong 1997-ben, a portugál tulajdonú Macao pedig 1999-ben vált a Kínai Népköztársaság részévé. Indonéziából 2002-ben új határok mentén kiszakadt Kelet-Timor. Másfél évtizedes véres polgárháború után pedig, megállapodás alapján, Szudán szakadt ketté és a Dél-Szudán néven megszületett új államot 2011-ben felvették az ENSZ tagjainak sorába.
Kanadai határállomás az USA-határ mentén 1981-ben.
Aki figyelemmel követte az elmúlt évtizedek és napjaink eseményeit, a felsoroltak figyelembe vételével is tudja, hogy földgolyónk állapota ebből a szempontból továbbra is rendezetlen. Ha közvetlen és távolabbi környezetünket szemügyre vesszük, azt tapasztaljuk, hogy sorakoznak a megoldatlan, függőben lévő vagy befagyott konfliktusok, melyeknek majdani végkimenetele a ködös jövőbe vész. Gondoljunk csak Tajvanra, hivatalos nevén a Kínai Köztársaságra, melynek ENSZ-tagságát, s ezen belül is biztonsági tanácsi helyét 1971-ben át kellett adnia Pekingnek, azaz a Kínai Népköztársaságnak! Azóta csupán 14 ENSZ-tagállam tart fenn Tajvannal diplomáciai kapcsolatokat, ugyanakkor intenzív hivatalos katonai, gazdasági és kulturális kapcsolatok létesültek a szigetország és számos más állam között.
Itt van a közelünkben, a Földközi-tenger keleti medencéjében az Észak-Ciprusi Török Köztársaság, amely 1974-ben az Athén és Ankara közötti konfliktus eredményeként vált ki a Ciprusi Köztársaságból és 1983-ban deklarálta független állami létét. Habár 2004-ben jogi értelemben az egész szigetország az Európai Unió tagjává vált, annak északi része – egyetlen kormány, Ankara elismerésével – továbbra is más elnevezéssel, más lobogó alatt, különállva létezik.
Saját házunk táján, tehát az európai színtéren, számos területi problémát a Szovjetunió felbomlási folyamatának örökségeként kaptunk. A legtöbb volt szovjet tagköztársaság függetlenné válása nem eredményezett területi problémákat, ám a felbomlási folyamat nem egy esetben máig tartó rendezetlen ügyeket okozott. 1990-ben kiáltotta ki függetlenségét a Moldovai Köztársaság keleti részén húzódó, mintegy félmillió lakosú enklávé, a Tiraszpol székhelyű Dnyesztermelléki Moldovai Köztársaság. 1991-ben Arcah Köztársaság néven függetlennek nyilvánította magát az Azerbajdzsánból fegyveres konfliktus révén kivált Hegyi-Karabah térsége.
Grúzia két autonóm területe, Dél-Oszétia 1991-ben, Abházia pedig 1999-ben kiáltotta ki függetlenségét, ami igazán a 2008-i orosz–grúz háborút követően rögzült a nemzetközi közvéleményben. Az 53, illetve 240 ezres lakosságú két területet jelenleg öt ENSZ-tagállam, Oroszország, Nicaragua, Venezuela, Nauru és Szíria ismeri el de jure. Orosz fegyveresek jelenlétében az Ukrajnához tartozó Krím lakossága a 2015-i népszavazáson – amikor olyan köztéri plakátok jelentek meg, amelyek szerint az orosz nemzeti színekkel felfestett krími térkép és a mellette horogkereszttel ábrázolt krími térkép közötti választás a tét – az Oroszországhoz csatlakozás mellett döntött. Ezek után a félszigetet Moszkva Oroszország részévé nyilvánította és ennek következtében a fekete-tengeri, sokáig az ukrán és orosz területeket elválasztó Kercsi-szoros de facto elveszítette nemzetközi jellegét. Ezzel egyidejűleg Kelet-Ukrajnában fegyveres felkelők kikiáltották a Donyecki és Luhanszki Népköztársaságot.
A volt Jugoszlávia számos helyen elrettentő felbomlási folyamatának utolsó fejezeteként, az 1999-ben véget ért, évekig tartott fegyveres harc után, a Szerbia részeként nyilvántartott, 92%-os albán többségű Koszovó 2008-ban kinyilvánította függetlenségét, melyet eddig 98 ENSZ-tagállam ismert el. Közöttük azonban – nyilvánvalóan belpolitikai megfontolások miatt – nem szerepel az EU-tag Románia, Szlovákia, Spanyolország, Ciprus és Görögország. A függetlenné vált Bosznia és Hercegovina viszont az ott élő szerbek és bosnyákok közötti feszültségek, a szerbek által lakott terület elszakadási törekvései miatt továbbra is bizonytalansági pont a Nyugat-Balkán térképén.
A vitákra és viszályokra okot adó, megoldatlan területi problémák közé tartozik a világszervezet két legrégibb, 1948–49-re visszanyúló konfliktusos színtere, az Indiát és Pakisztánt azóta is megosztó Kasmír kérdése és az arab–izraeli kapcsolatok középpontjában álló Palesztina jövője. E két térségben a világszervezet történetében először jelentek meg az ENSZ békefenntartó erői.
Észak-Afrikában a spanyol gyarmati rend megszűnése után Nyugat-Szahara 1975-ben történt marokkói bekebelezése és az ott kitört fegyveres harc következtében került napirendre egy újabb, máig tartó területi kérdés: a terület Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság néven független állam lesz-e vagy Marokkó része marad. A területet eddig 42 ENSZ-tagállam ismerte el önálló államként. S hozzátehetjük, hogy az Afrikai Unió, mint nemzetközi szervezet, sem ismerte el a terület feletti marokkói fennhatóságot.
A Távol-Keletet tekintve régebbi és újabb keletű területi vitákat látunk csendes-óceáni szigetek kapcsán. Tokió nem ismeri el a Kurili-szigeteknek a második világháború végén történt szovjet annektálását. Forr a hevület a Dél-kínai-tenger szigetei vonatkozásában Kína és part menti államok, Vietnam, a Fülöp-szigetek, Indonézia és mások között.
Földgolyónk e térségében maradva, megvallom, Bougainville legfrissebb fejleményei késztettek arra, hogy a fenti gondolatokat leírjam. Nekem is meg kellett néznem, hol van pontosan ez a sziget. A világ térképe igen sokszínű, az ENSZ-nek jelenleg 193 tagállama van, s így nem csodálkozhatunk azon, hogy amikor Naurut és Kiribatit 1999-ben felvették a világszervezetbe, New York-i ENSZ-képviseletünk kis csapata összegyűlt a titkárságunk falán lógó világtérkép előtt és közös erőfeszítéssel mintegy 2-3 perc alatt már meg is találta e két új tagállam pontos helyét a térképen. Vagyis még nekünk sem volt odakint magától értetődő, hogy a csendes-óceáni térségen belül azonnal rábökjünk a nevezett szigetekre. Azt hiszem, Bougainville hasonló (tudatlansági) kategóriába helyezhető.
A sziget Ausztráliától északra, Pápua-Új-Guinea mellett fekszik, 9,3 négyzetkilométer lakossága 230 ezer fő. Mint minden entitásnak ezen a földön, Bougainville-nek is megvan a maga hányatott történelme a gyarmati időktől az ausztráliai gyámsági rendszeren és a függetlenségi törekvéseken át az 1988–98 közötti, 15–20 ezer halottal járó polgárháborúig és a 2001-i béke-megállapodásig, mely referendumot irányzott elő a terület Pápua-Új-Guineától elszakadó függetlensége kérdésében. Nos, a referendumra jóval később, 2019-ben (!) került sor, a szavazók 97,7%-a függetlenség mellett voksolt. A végső szót ebben a pápua-új-guineai kormánynak kell kimondania, s ha ez pozitív lesz (úgy tűnik föl, ez nem lesz olyan kemény dió, mint Katalónia vagy Skócia esete), számítani lehet arra, hogy egy újabb kérelmező – a potenciálisan 194-ik tagállam – kopogtat majd az ENSZ ajtaján és kér oda bebocsátást. A kopogtató méretei senkit sem fognak meglepni, hiszen a világszervezet tagjainak sorában már amúgy is jelen van az óceániai szigetvilág számos tagja: Fidzsi, Kiribati, a Marsall-szigetek, Mikronézia, Nauru, Palau, Szamoa, a Salamon-szigetek, Tonga, Tuvalu és Vanuatu. A francia ellenőrzés alatt álló Új-Kaledóniában 2018-ban megrendezett függetlenségi népszavazáson 56,4% a jelenlegi helyzet megőrzése mellett foglalt állást.
Az említett Palauról annyit, hogy ez volt az ENSZ Gyámsági Tanácsa hatáskörébe vont utolsó, az Egyesült Államok által igazgatott gyámsági – gyakorlatilag gyarmati – státuszú terület, melynek 1994-ben elnyert függetlensége a dekolonizációs folyamat végét és az ENSZ eme egyik fő szervének teljes kiüresedését hozta.
A területi problémák eddigi felsorolása valószínűleg nem meríti ki a Földünkön még létező szeparatista konfliktushelyzetek, szétszakadási tünetek, véres fegyveres harcok vagy belpolitikai feszültségek teljes listáját. Ahogy állítom össze ezt a listát, látom, hogy annak se vége, se hossza. Hiszen említhetnénk még jó néhányat, mint az Olaszország és Ausztria közötti Dél-Tirolban lezajlott villongásokat 1956-tól a 60-as évek végéig; a katangai szeparatista összecsapásokat 1960–63 között a Kongói Demokratikus Köztársaságban, a biafrai harcokat 1967–70 között Nigériában, a spanyolországi baszk tartomány függetlenségi törekvéseit 1959–2011 között, az Észak-Írországban az 1960-as évektől 1998-ig tartott szeparatista fegyveres harcokat, a törökországi kurd területeken az 1980-as és 1990-es években lezajlott összecsapásokat, a Csecsenföldön 1991-ben kikiáltott független Icskeria Köztársaság esetét, az észak-kaukázusi Dagesztánban az 1990-es években zajlott fegyveres konfliktust. Sorolhatnánk továbbá az észak-olaszországi Padania szeparatista politikai mozgalmat az 1990-es években, az aggodalomra okot adó ujgur–kínai súlyos ellentétet, a belgiumi vallon–flamand szembenállást… Vagy: a mai diplomáciában „összeomló államnak” nevezett olyan országok, mint egykor Libéria és Sierra Leone, manapság Szomália, Líbia, Jemen, Szíria stb. problémáit.
Megoldatlan kérdésként említendők a spanyolországi Katalónia és a nagy-britanniai Skócia függetlenségi törekvései is, melyeknek messzemenő kihatásai lennének európai világunk jövőre. E vonatkozásban viszont érdekességként, egyedülálló példa gyanánt kell utalni a spanyol–portugál határra, amely gyakorlatilag változatlanul ott húzódik, ahol azt a 13. század végén kialakították.
Amiért mégis ezekkel a területi kérdésekkel traktálom az olvasókat, az összefügg a világ egyetlen, valóban egyetemes jellegű szervezetének jelenével és jövőjével. Az elmúlt több mint hét évtized története bizonyítja ugyanis, hogy ha egy térség hiteles módon független állammá kiáltja ki magát, első intézkedései között felvételét kéri az ENSZ-be. Azok, amelyek elnyerték független létezésüket, úgy kívánják megerősíteni és hitelesíteni új egzisztenciális körülményeiket, hogy a világ független államait tömörítő ENSZ tagjává kívánnak válni. Az Egyesült Nemzetek Szervezetében viszont úgy lehet bejutni, hogy a Biztonsági Tanács javasolja a felvételt – ehhez mind az öt állandó tag jóváhagyása szükséges, majd a plenáris Közgyűlés 2/3-os többséggel dönt a kérdésben.
Negyvenöt esztendővel ezelőtt készült felvétel a svájci Bázelban: Svájc, Franciaország és Németország közös határának találkozási pontja a Rajnán.
Az Egyesült Nemzetek Szervezete 1945 októberében jött létre 51 tagállammal. Ezek az államok vagy emigráns kormányaik mind a szövetségesek oldalán harcoltak, illetve álltak háborúban a hitleri Németországgal. Ezzel függ össze az, hogy az ENSZ Alapokmányának három cikkelye is említést tesz „ellenséges államokról”, amelyek a dokumentum megfogalmazása szerint a második világháborúban az Alapokmány aláíróinak ellenségei voltak. Az idő haladtával megkezdődött újabb országok ENSZ- felvétele, így 1955-ben Magyarország is az akkor már 76 tagú világszervezet részévé vált. A szervezet taglétszáma erőteljesen megnőtt a gyarmati rendszer felbomlásával, melynek következtében számtalan új állam és ezzel együtt új határok születtek vagy határok törlődtek el. Az ENSZ-tagok száma 1980-ig 154-re nőtt, majd tovább bővült annak a geopolitikai átalakulásnak a következtében, amely az 1990-es évek elején megszüntette a kétpólusú világrendet, és Európa középső és keleti felében ugyancsak megváltoztatta a megszokott térképet. Így 1990–93 között, alig négy év alatt a világszervezet taglétszáma 159-ről 184-re emelkedett! A legutóbbi, a 193. ENSZ-tagállam Dél-Szudán.
A kérdés az, hogy növekedhet-e a világszervezet tagjainak száma, közelebb kerülhetünk-e a kétszázas számhoz?
Az ENSZ 1945-ben elfogadott Alapokmányának a szervezet céljaira és elveire vonatkozó utalásai leszögezik: a nemzetek közötti baráti kapcsolatok a népek egyenjogúsága és önrendelkezése elvének tiszteletben tartása alapján fejlesztendők. Továbbá azt is kimondja, hogy a tagállamok nemzetközi kapcsolataikban tartózkodni fognak bármely állam területi épsége vagy politikai függetlensége elleni fenyegetéstől vagy erőszak alkalmazásától.
Figyelemre méltó viszont az a nagy ugrás, amelyet az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) 1975-ben Helsinkiben elfogadott Záróokmánya e vonatkozásban tartalmaz. A dokumentum a részt vevő államok kölcsönös kapcsolatait vezérlő elvekről szóló fejezetében a területi épségről és a politikai függetlenségről is szóló szuverén egyenlőség elvében az alábbi mondatot szerepeltette: „Úgy vélik, hogy határaik a nemzetközi joggal összhangban, békés eszközökkel és megegyezéssel megváltoztathatók.” Ez a valamikori német újraegyesítés céljának ébrentartására vonatkozó nyugatnémet igényre utaló mondat az igen széles tematikát összefogó elvben, kissé eldugott helyen kapott helyet a Helsinki Záróokmányban. Fontossága azonban, főleg az után, hogy a német újraegyesítés megtörtént, jóval túlmutat az eredeti elképzeléseken. Rendkívül fontos alapvető pilléreit betonozza be annak, miként történhetnek államok közötti területi változások: a nemzetközi jog figyelembe vétele, békés eszközök alkalmazása, az érintettek közötti megegyezés alapján.
Itt feltétlenül szólni kell arról az 1985-ben aláírt és 1995 óta érvényben lévő, az EU-jog részét képező schengeni megállapodásról, amely gyakorlatilag és – nem alábecsülendő módon – lélektanilag is megváltoztatta a jelenleg 26 részes európai állam közötti határok jellegét. Ezt bizonyos korosztályok utazásaik során érzelmileg nagyon is átélik. E rendszer részese az Európai Unió tagjainak döntő többsége (Nagy-Britannia és Írország a kezdetektől a kimaradást választotta), számos még nem részes EU-állam pedig igyekszik megfelelni a felvételi kritériumoknak. Ugyancsak beléptek e rendszerbe olyan nem EU-tagállamok, mint Izland, Norvégia, Liechtenstein és Svájc.
A határváltoztatásokkal kapcsolatos (az előzőkben ismertetett) alapelvekhez négy megjegyzést fűzök. Először: a Helsinki Záróokmány az európai államok, valamint az USA és Kanada közötti, tehát nem ENSZ-keretű egyetemes jellegű megállapodás. Másodszor: az ENSZ Alapokmányával szemben a Helsinki Záróokmány nem kötelező jellegű nemzetközi jogi dokumentum, de annak erkölcsi és politikai jelentőségét a későbbi események szemléletesen megmutatták. Harmadszor: az elmúlt évek történései arról tanúskodnak, hogy e megállapodás Európa keleti felében sem volt feltétlenül megtartott eljárás, amiből bizonyos következtetések is levonhatók. Negyedszer: a gyakorlat azt mutatja, hogy a világ különböző részein határ- vagy területi változtatásokról tárgyaló és megállapodó felek nem mindegyike nemzetközi jogilag elismert kormány, hanem fegyveres mozgalom, s így ez utóbbiak nemzetközi megállapodásokhoz való kötődése megkérdőjelezhető.
A fentiek tükrében tehát nincs garancia arra, hogy – vagy az Európai Unió és a NATO által behatárolt ún. euró-atlanti térségre vonatkozó, fent jelzett kritériumok alapján, vagy pedig a világ egyéb részeit illetően nem feltétlenül kormányközi békés eszközök alkalmazásának eredményeként – a világszervezet létszáma ne növekedhetne az előttünk álló időszakban. Ehhez természetesen az szükséges, hogy a nemzetközi közösség az ENSZ révén elfogadja a kimunkált vonatkozó megállapodásokat.
