Sokan ismerik, még többen nem, azt a gyönyörű, hegyvidéki kertet, amely kialakításával és fáival ma is őrzi „a nagy mesemondó”, Jókai Mór irodalmi munkásságán túli keze nyomát. Az író 1853-ban, 28 évesen, az Egy magyar nábobért és a Kárpáthy Zoltánért kapott 2200 forinton vásárolta meg ezt a csaknem két és fél holdas telket rajta a házzal, amelynek átalakítása, megnagyobbítása, ápolása úgy töltötte be ötven éven át az életét, hogy annak történetéből a biográfiáját is valósággal ki lehet olvasni. Feleségével, Laborfalvy Rózával egy életen át tartó kemény munkával, és nem csekély anyagi áldozatával alakították ki a rideg kőbányából a legendás hírű Jókai-nyaralót és majorságot.
Az akkori kor gyermeknevelésének része volt – még a főúri családoknál is – a kertészkedés megismertetése, megszerettetése. Jókai sógora például a komáromi iskola kertjének egy részét a diákok rendelkezésére bocsátotta, hogy kertészkedjenek. Ezzel olyan kapcsolat alakult ki a természettel, az élettel és a munkálkodással, amelyben az ember a teremtésnek a felemelő érzését úgy éli át, hogy közben önnön korlátozottságát is elfogadja. Egy kertész nem lehet erőszakos, különben a kertből nem lesz semmi. A kertésznek gondosnak, kitartónak kell lennie! Jókainak A jövő század regényében van például egy látomása a kert-Magyarországról, ahol a föld szelíd, kitartó, mindennapos munkával való hasznosításából élnek az emberek. Jellemző, hogy már egy számítógép előtti kimutatás szerint is több mint 600-féle növény leírásával találkozni a műveiben.
A svábhegyi terület akkor még nem volt földművelésbe fogva, de az író maga rendezte: hársfákból, juharfákból, vadgesztenyékből védőfákat állított a szelek megtörésére és kertje védelmére. Földet hozatott, műtrágyával javította a talajminőséget, gyümölcsfákat és szőlőt telepített, még fügét, diót, mandulát, gránátalmát, málnát is ültetett, ide honosította a bükkfát, az orosz hársat, a szilfát, az orgonát, a kökényt. Szívéhez legközelebb a dán almafák álltak, amelyek a komáromi szülői házból érkeztek. Pincét és ciszternát is építtetett, vízvisszatartó árkokat ásatott. Esténként kezében metszőkéssel és oltóviasszal járta be a kertet. Kertészkedési tapasztalatait a Kertgazdászati jegyzetekben írta le. A gyümölcsfákat télen ponyvával védte, ezekre viszont répát és almát készített ki a rágcsálóknak. Tehenet, baromfit, lovat és disznót tartott, és házi kedvencekből sem volt hiány: volt, hogy egyszerre öt kutya és tizenhét macska lakta a kertet. A társadalmi életben is részt vállaló írónak ez a munka és a barátok vendégül látása kínálta az aktív pihenést. Ma is többnyire azok a hársak, juharok, gesztenyefák, köszöntik a látogatót, amelyeket még Jókai telepített ide, s a kerti padok egy része is látta még őt.
A millennium évében, 1896-ban, amikor az Ezredéves Kiállítás volt, Jókai maga is bemutatta ott svábhegyi kertje két csodálatosan termő körtefájának gyümölcseit. A feljegyzések szerint akkor mondta a királynak: „Kertész vagyok, felség, és ez a büszkeségem. Negyvenegy éve kertészkedem a Svábhegyen.” Legalább annyira büszke volt gyümölcseire és siller borára, mint a műveire. Jellemző a gondos megszállottságára, hogy amikor a lisztharmat kezdte kikezdeni a szőlőtőkéket, akkor a legnagyobb magyar író, saját kezűleg, egy gömbölyű fejű fogkefével mindegyiket sorra lesúrolta. Nem is tett kárt a lisztharmat az ő szőlőjében! És nincs is a magyar irodalomban a kertészetnek más olyan népszerűsítője, mint ő.
Jóformán valamennyi művében visszatérő motívum a birtok, a kert, a növénytermesztés; gazdálkodó hősei között egyaránt vannak nagy- és középbirtokosok és parasztok is, de számára a belátható kiskert adja meg igazán a nyugodt önérzet lehetőségét. „Igaz, hogy ráment a gazdálkodásomra egy-egy regényemnek az ára, de megvolt érte a magam gyönyörűsége. Teljes életemben szerettem az uraskodást. Szerintem úr az, aki a saját házában lakik, a saját termésű borát issza és a saját kocsiján utazik. Így a paraszt is lehet úr. Magamat is a parasztok sorába számlálom: házam viskó, borom vinkó, lovam turcsi, de az enyém!” – írta.
Jókai irodalmi munkásságában fontos szerepet játszott a hegyvidék, ez a birtok és kert, s nem csupán úgy, hogy az oroszlános pad és a malomkőasztal sok más szép történet szülőhelye volt. Először a Kárpáthy Zoltánban olvashatunk Kőcserepy úr birtokáról, amit az a Svábhegyen vásárolt az 1830-as években, és ami saját kertjének tükörképe. A kert felbukkan Az orgyilkos című novellájában, az Öreg ember nem vénember c. művében, a Fekete gyémántok regényben pedig az általa is jól ismert és kedvelt Fácán fogadóban vív meg egymással Berend Iván és Salista gróf. A Rab Rábyban csodás leírását adja a hegyvidéki tájnak a Városmajortól a Svábhegy tetejéig. Így lesz ihletője a szűkebb környezet az elmesélt, kitalált történeteknek.
„1904-től, a Petőfi-ház megnyitásától kezdve a Petőfi Irodalmi Múzeum és elődjének munkatársai méltó módon kezelik a Jókai-hagyatékot” – idézte megnyitójában E. Csorba Csilla főigazgató asszony Hatvany Lajost. A PIM 1954-i magalapításával egy időben nyitották meg a Jókai-villát Balatonfüreden, amelyben tavaly megújult kiállítással és épülettel várhatták a látogatókat. Azután, hogy az író özvegye, Nagy Bella 1922-ben eladta, ez a csodálatos svábhegyi kert kicsit az „ebek harmincadjára” jutott, de a muzeológusok már akkor is igyekeztek életet lehelni belé, és az író nyomait megőrizni benne. 1959-ben a múzeum akkori igazgatója levélben kérte a minisztériumot, hogy álljon el az erősen romosodott villa tervezett lebontásától, hiszen ez a legfőbb budapesti emlékhelye, ahol Jókai életének legtermékenyebb és legnyugodtabb időszakát élte. A villa nagyfokú állagromlásában közrejátszott, hogy a későbbi tulajdonosok az eredetileg földszintesre tervezett nyári lakot meggondolatlan ráépítéssel meggyengítették, amit visszabontással és tatarozással meg lehetett volna menteni. Sajnos a felettes hatóság ezt a kérést nem vette figyelembe. Az 1950-es években az Országos Természetvédelmi Hivatal kezelésébe került villa helyére a ’60-as években egy betonépületet húztak fel, amelyben mindössze egy sokak által látogatott kis Jókai-kamarakiállítást lehetett berendezni, mivel ott a Madártani Intézet, illetve 2008 decembere óta a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatósága kapott elhelyezést, a kert pedig mára természetvédelmi terület lett.
Füri András, a Duna–Ipoly Nemzeti Park igazgatója kiemelte, hogy a „két szomszéddal”, Petőfi Irodalmi Múzeummal és a Madártani Egyesülettel együttműködésben ők is szeretnének valamit tenni, ezért találták ki a „Jókai kora, Jókai bora” irodalomtörténeti és történelmi borvidéki estet, amely eseményre már kétszer sor került, és a kert felújításában is aktív részt vállaltak, mint vagyonkezelő és üzemeltető.
A most újonnan megnyitott Jókai-emlékszoba, amely váltja a betonépületben működött kis állandó kiállítóhelyet, igazán autentikus helyen, az író egykori présházában kapott helyet. A kiállítás igazán „emberléptékű”, mindössze egyetlen szobányi, ezért időt hagy a tárgyak és apró finomságok megszemlélésére, a szövegek elolvasására, a lapozók megtekintésére, és annak a miliőnek az átvételére, amely a kertben sétálgatás, üldögélés után egy kis szellemi felfrissülést kínálhat a látogatónak. Jókai borát – talán szerencsénkre – már nem kóstolhatjuk, de feltöltődhetünk egy nagy regényíró más irányú, kertészeti munkásságának felfedezésével, miközben ilyen gondolatokkal találkozhatunk: „A szőlő isteni növény. A szőlőnek lelke van, szíve van! Ha az emberek is olyan háládatosak volnának, mint a szőlő!…” És ezen is érdemes elgondolkozni abban a svábhegyi őszi kertben.
