Elmentek a pólósok

Vízilabdázók voltak, a medence szélén játszottak. Az életük is maga volt a szélsőség. Az egyik örökké dumált, nem fogyott ki a sztorikból, a másik maga mondta, hogy sosem tudott szépen beszélni.

Egy napnyi különbséggel mentek el: Kárpáti György nyolcvanöt évet, Benedek Tibor negyvenhetet élt, a világ háromszoros olimpiai bajnokként, gyászolja őket, ha létezik égi medence, talán már ott passzolgatnak egymással.

Óriási egyéniségek voltak, de szinte semmiben sem hasonlítottak egymáshoz. Kárpáti, Gyurika volt, mindenki haverja, amit a páston Schmitt Paja hozott, az nála is megvolt. Csodálatosan helyezkedett, éhezett a labdára, a sikerre, a jó életre. Neki a gólya a bölcsőbe hozta a gyorsaságot, a technikát, a ravaszságot, a későbbi barátok, pártfogók pedig a lehetőségeket.

Gyurika sosem volt hálátlan, a vízben, az életben mindig viszonozta a kiszolgálást. Csapattársai gólkirályok lettek az átadásaiból, és amikor ekézni kellett a libsi kormányt, akkor a féknyúz egyik hírnökeként dobta be, hogy egykoron disszidált sporttársa Gyurcsány miatt nem tér haza.

Benedek, Tibor maradt az uszoda hallgatagja, igazából csak a kapitányi megbízatások miatt emelte fel a hangját, időkéréskor, összetartáskor lelkesített, aztán fordult vissza magába. Kárpátit a nép-nemzeti áramlat sodorta, Benedeket a családi örökség marasztalta. Színész nagyapja öngyilkos lett, de előbb halhatatlanná vált vödrös, a vízért Voronyezstől Magyarországig dezertáló munkaszolgálatos történetével. A poén, és a pofon Szolnokon csattant, amikor egy éber tábori csendőr felfedezte, hogy a szállítóedénynek nincs alja.

Az unoka később a medencében kapta pofonokat, de ő aranyérmekkel élte túl a megpróbáltatásokat. Kárpáti a Nemzet Sportolójaként, Benedek egy nagy dinasztia tagjaként halt meg.

Talán a gyász közös…