Ugyanaz a távolság, talán öt-hat méter választott el most is a császártól és feleségétől, mint amikor életemben először megadatott, hogy egy teremben lehettem velük. Az első találkozásra szomorú ok miatt kerülhetett sor. Hirohito császár temetésére készült Japán és az egész világ. 1989. február 24.-én 163 ország és 27 nemzetközi szervezet képviseltette magát a világ legnagyobb gyászszertartásán. Ötvennégy államfő – köztük a magyar is -, 23 alelnök, 13 uralkodóházi tag és 12 miniszterelnök volt jelen a 2600 éves japán császárság 124. császárának búcsúztatóján.
A temetés előtt két nappal Straub F. Brúnó, az akkori Elnöki Tanács elnöke (államfő) részvétnyilvánító látogatásra volt hivatalos a császári palotába. A találkozás pillanatának megörökítésére négy japán újságíró, illetve fotóriporter és az MTI tudósítója – e sorok írója – nyert bebocsátást a palota cédrustermébe. A Császári Udvartartási Hivatal protokollfőnöke előzőleg arra hívta fel a figyelmünket, hogy a terembe belépve a fal mentén kell felsorakoznunk, onnan nem mozdulhatunk el, a császári párhoz nem szólhatunk.
Az akkor 55 éves Akihito, az elhunyt uralkodó legidősebb fia automatikusan Japán új császárává vált (habár beiktatására csak a gyászév letelte után kerülhetett sor). Az új császárról trónörökösként is köztudott volt, hogy apjával ellentétben, már nem „isteni eredetű uralkodóként” kerül a krizantém trónra. Akihito nyilvános iskolába járhatott, s ő volt az első trónörökös, aki nem számára kiválasztott nemesi sarjat vett feleségül, hanem szerelmi házasságot kötött egy gazdag malomiparos lányával, Micsikóval. Akihito és Micsiko abban is korszakot nyitottak, hogy három gyermeküket maguk nevelték a trónörökösi palotában, szakítva a Császári Udvartartási Hivatal által előírt szigorú szabállya|, amely kimondta, hogy a leendő császár gyermekének, a majdani trónörökösnek hároméves korában el kell hagynia a szülői házat. (A jelenlegi trónörökös, Naruhito, egyébként Angliában járt egyetemre. Egyik nyári szünetben útba ejtette Budapestet, járt a Halászbástyán is, az MTI fotóarchívumában ma is őrzik az akkor készült képeket.) Egyes szakértők szerint Akihitót már ,,csak” a hagyományok kötik a császárság múltjához, élettapasztalatot a 21. század felé tartó Japán valóságából merített, valamint abból, hogy még trónörökösként 45 országot keresett fel (köztük az egykori Jugoszláviát, Bulgáriát és Romániát is), Hirohito császár mindössze háromszor járt külföldön (igaz, a japán császárok közül ő volt az első, aki elhagyta a szigetországot). Közvetlenül apja halála után, első hivatalos császári audienciáján Akihito kijelentette: eltökélt szándéka, hogy hozzájáruljon a világbékéhez. Ezek az információk, gondolatok kavarogtak a fejemben, amikor beléptünk abba a terembe, ahol a császári pár várakozott.
Öt, talán hat méterre állt tőlünk, újságíróktól Akihito császár és Micsiko császárné. Két fáradt, fájdalmát nemes szomorúsággal viselő ember, akiket a legmagasabb protokoll még azzal is terhelt, hogy minden kondoleáló államfőt fogadniuk kellett. A hivatalos program szerint Straub F. Brúnó érkezéséig még volt néhány perc. Próbáltam emlékezetembe vésni a császári pár látványát, lényük, tartásuk finom eleganciáját, mindezt persze úgy, hogy tekintetem ne legyen tolakodó. A nemcsak ünnepélyes, hanem kissé feszélyező pillanatot azonban a császári pár hirtelen megtörte, feloldta. Legnagyobb meglepetésemre félreérthetetlen érdeklődéssel felém fordultak és megindultak arrafelé, ahol álltam. Mielőtt odaértek hozzám, megfeledkeztem az intelemről és kiléptem a sorból. Ekkor Micsiko császárné kezet nyújtott és tökéletes angolsággal megkérdezte: Ön ugye magyar újságíró? Igen, Felség, válaszoltam és Akihito császár felé is fordulva részvétemet fejeztem ki. Ekkor a császárné tovább érdeklődött: Minden rendben van a munkájához, tehetünk önért valamit? Azt hittem, rosszul hallok. Micsoda tartás, és empátia kellett ahhoz, hogy a példa nélkül álló, nemzetközivé vált gyászesemény közepette – amely minden bizonnyal nemcsak rendkívüli lelki teher volt, hanem a szó szoros értelmében fizikai igénybevétel is – a császári pár figyelme még arra is kiterjedjen, hogy megfelelőek-e egy tudósító munkafeltételei. Elképedésemet alig tudtam leplezni, de szerencsére a protokollfőnök belépett és bejelentette Straub F. Brunó elnököt.
Akkor, 1989, február 22-én az Akaszaka császári palota cédrustermében, a történelemben először került sor japán uralkodó és magyar államfő találkozójára. Az NHK állami japán televízió társaság rendkívüli adásban közvetítette a temetés eseményeit. Az egyik stúdió-blokkban – amely a nemzetközi visszhanggal foglalkozott – a bemondó hangsúlyozta is, hogy a temetésen az akkori szocialista világból Magyarország volt az egyetlen, amelyet államfői szinten képviseltek.
Tizenhárom évvel később ugyanaz a távolság, talán öt-hat méter választott el ismét a császári pártól, de ezúttal a Parlament Kupolatermében. Ugyanaz a nemes tartás, ugyanaz az érdeklődő tekintet, lassú méltóságteljes mozgás, leheletfinom gesztusok. Talán csak az ősz hajszálak jelezték az idő múlását – és, persze, a hangulat egészen más volt. Mádl Ferenc, akkori köztársasági elnök és felesége, Dalma asszony díszvacsorán látta vendégül a Parlament Vadásztermében a japán császárt és feleségét, akik személyében a történelemben először látogatott hazánkba japán uralkodó. (Mádl Ferenc miniszterként, Antall József kíséretében 1991 szeptemberében már találkozott a császári párral, Tokióban.) A vacsora előtt a legmagasabb rangú japán vendégek érdeklődéssel időztek a koronázási jelvények vitrinje előtt, ahol maga az elnök tájékoztatta a császárt a számunkra oly becses ereklyék kalandos történetéről. Majd a bemutatások következtek. A meghívott magyar és japán vendégek, a császári pár kísérete, a hazai politikai, kulturális és gazdasági élet számos vezetője, a kétoldalú kapcsolatok alakításában és ápolásában meghatározó szerepet játszó személyiségek hosszú perceken át járultak a császári és elnöki pár elé. Amíg ez a protokolláris esemény zajlott a bebocsátást nyert hazai és japán újságírók karéjában álltam, szemben Akihito császárral és Micsiko császárnéval (jóformán csak a piros szőnyeg és pár lépésnyi távolság választott el tőlük). Érdeklődő pillantásuk mintha felém is irányult volna. Az volt az érzésem, hogy a császárné emlékei között kutat: hol látta már ezt az arcot. Alig érzékelhetően kissé meghajoltam, mintegy köszöntve a császári párt, aztán visszazökkentem újságírói szerepembe, hiszen még köszönéssel sem zaklathattam a császári párt. A hivatalos bemutatások folytatódtak, így volt időm végiggondolni, mi minden történt az eltelt tizenhárom év alatt. A japán kormány még 1989-ben kifejezte szándékát, hogy kész közreműködni a magyar gazdaság szerkezetátalakításában. Németh Miklós akkori miniszterelnök felkérésére Okita Szaburo korábbi külügyminiszter elvállalta, hogy magánemberként közreműködik a magyar kormány nemzetközi tanácsadó testületének munkájában. (Okita a hetvenes évek végén meghatározó szerepet játszott a Kínai Népköztársaság ún. nyitási politikájának kidolgozásában. Ez vezetett Kína és az Egyesült Államok kapcsolatainak normalizálódásához.) 1990 januárjában sor került a mind a mai napig első és egyetlen hivatalos japán miniszterelnöki látogatásra. Kaifu Tosiki kormányfő jelenlétében írták alá a Suzuki-gyár létesítését lehetővé tevő megállapodást. Ezzel új korszak kezdődött a magyar járműipar történetében, Menedzserképző tanfolyamok sorát szervezték Japánban magyar vállalatvezetők részére. A japán termelési körök és minőségellenőrzési módszerek (TQM) országszerte meghonosodtak nálunk. Egészen az az ezredfordulóig a japán cégek hazánkban fektették be a legtöbb tőkét térségünkben.
A hevenyészett számvetésnek, prózai gondolatoknak véget vetett a feszes program következő eseménye, a díszvacsora a Vadászteremben, ahol a két államfő pohárköszöntőben értékelte a két nép és ország kapcsolatának alakulását. Mádl Ferenc köztársasági elnök példaértékűnek nevezte a két nép kapcsolatfejlesztését a nagy földrajzi távolság ellenére. Hangsúlyozta: A korábbi és a jelenlegi generációk együttes érdeme, hogy a két ország viszonya bensőségesen baráti. Kiemelte, hogy a kapcsolatok meghatározó eleme a gazdasági, kereskedelmi együttműködés. Akihito császár válaszbeszédében emlékeztetett: az első Japánba látogató magyar állítólag Jelky András volt, aki a Nagaszakiban működő holland kereskedelmi képviseleten dolgozott 1770-ben, amikor Japán elszigetelődési politikát folytatott. A rákövetkező évben Benyovszky Móric érkezett Japánba. „A Benyovszky által a holland kereskedelmi irodának küldött levél, amelyben felhívta a figyelmet a cári Oroszország déli előrenyomulására, hozzájárult ahhoz, hogy országunk, amelyet régóta nem ért külföldi támadás, felismerje a tengeri védelem fontosságát” – mondta a császár, arra is rámutatva, hogy dédnagyapja, Meidzsi császár az Osztrák-Magyar Monarchia megalakulásának évében, 1967-ben örökölte meg a trónt édesapjától, Koumei császártól. „Ebben az évben ért véget, 200 éves fennállása után, a Tokugava-kormányzat időszaka. Innentől kezdve Japán minden erejét a külföldi országokkal való kapcsolatainak mélyítésére, függetlenségének megőrzésére, valamint a modernizálódásra fordította. Két évvel később Japán és az Osztrák-Magyar Monarchia diplomáciai kapcsolatot létesített” – jutott el a múlt felidézése során a kétoldalú kapcsolatok gyökeréig Japán 125. császára. Majd így folytatta: „Emlékszem, hogy Magyarország iránt már akkor is rokonszenvet éreztem, amikor régebben a két nyelv közös eredetének elméletéről hallottam. A két ország között fennálló, nagy múltra visszatekintő kapcsolat után bíztatónak érzem, hogy az elmúlt tíz év során, ahogy Magyarország egyre szabadabbá vált, országaink között a kapcsolat még jobban elmélyült, beleértve a gazdaságot, a kultúrát és a tudományt egyaránt. Nagyon örvendetes számomra, hogy egy ilyen korszakban látogathattam el, életemben először, az önök országába, és hogy ezáltal még jobban megérthetem Magyarországot. Szívből remélem, hogy a két nép egymással továbbra is együttműködve hozzájárul a világ békéjéhez és fejlődéséhez.” Ezekkel a gondolatokkal fejezte be pohárköszöntőjét Akihito császár.
Mindezt felidézve mit tehet hozzá az egykori tudósító? Talán csak annyit, hogy a japán császár NATO és EU csatlakozásunk előtt kereste fel hazánkat, akkor, amikor még élt Magyarország, mint a berlini fal lebontója, a kelet-európai reformfolyamatok elindítója, az egykori Varsói Szerződés tagállamai közül a külpolitikai nyitást legmerészebben megvalósító ország nimbusza. De – sajnos – már ez is csak a múlt…
