Saját magát nevezi fel nem robbant csecsemőnek az apátlanul felnövő, 1943-ban született szerző, hiszen akár el is pusztulhatott volna a második világháború éveiben, mint oly sokan – közöttük munkaszolgálatos édesapja.

A frappáns hasonlatot Wisinger egy régi hírből kölcsönözte. Történt ugyanis, hogy valamikor a hetvenes években gyanús „csomagra” lettek figyelmesek a biztonsági osztag egységei az egyik jeruzsálemi piacon. Amikor a tűzszerészek pokolgép-hatástalanító automatája megközelítette, hirtelen fölsírt a rongyokba göngyölt, elhagyott csecsemő. Kórházba szállították, s ennek köszönhetően sikerült életben maradnia.

Ahogyan Wisinger Istvánnak is a véletlen segített – ellentétben zsidó származású, kikeresztelkedett édesapjával, akit születése után egy évvel, 1944-ben elhurcoltak. Furcsa fintora a sorsnak: szinte csak órákon múlott, hogy a papa kézbe vehesse a Svéd Vöröskereszt oltalomlevelét, amely az egész családra kiterjedt. Hiába rohant a felesége másnap a pályaudvarra, már nem tudta visszakapni nyugatra szállított, munkaszolgálatos férjét.

Az evangélikusnak nevelt majdani tévériporter csak az érettségi táján szembesült a szomorú történettel, majd harmincévesen (1973-ban) megdöbbentő értesítést hozott számára a postás. Arról tájékoztatta a Nácizmus Magyarországi Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezete, hogy kártalanításként 2168 (!) forintot állapított meg a javára. Ilyen családi háttérrel készített a „zsidó tisztviselő apátlanul felnőtt fia” 1979-ben interjút Kurt Waldheimmel, az ENSZ akkori főtitkárával, akinek a náci múltját csak jóval később tárták föl.

A megsebzett lelkű fiatalemberből tehát az érettségi és a bölcsészkari tanulmányok után – mai szóhasználattal – „médiamunkás” lett, előbb a Magyar Rádiónál majd a Magyar Televíziónál. Eredetileg színházi vagy filmrendező szeretett volna lenni, és ezt az érdeklődését pályáján végig megőrizte. Írt a Filmvilág című havilapnak, a Film–Színház–Muzsikának, az Élet és Irodalomnak, és olyan hírességekkel találkozhatott mint Ingmar Bergman és Liv Ullmann.

Igazán A HÉT című magazin munkatársaként ismerték meg a nézők – azokban a legendás években, amikor a víkendezők azért indultak haza már vasárnap kora délután vonattal és tömött sorokban az autóutakon, hogy le ne késsék a műsorkezdést. Jellemző adalék a korra, hogy az ország első embere, Kádár János csak ritkán kapcsolta be a tévékészüléket: évente egyszer-kétszer, május elsején, vagy november 7-én, hogy lássa: ki, hol áll Moszkvában, a Kreml dísztribünjén.

Wisinger nem volt párttag, afféle párton kívüli bolsevikként azonban lojális híve volt a rendszernek és Kádárnak, akit 1956 után még megvetett, később azonban elfogadta azt a Németh László-i bölcsességet, hogy nehéz korszakokban, a túléléshez Magyarországnak szüksége van árulóra. Ott volt az „öreggel” Debrecenben és Nagyváradon a Kádár–Ceausescu-találkozón, és hallotta a magyar első titkár soha nyilvánosságot nem kapott mondatát: „Mi azt szeretnénk, hogy a romániai magyaroknak jutna legalább annyi demokrácia a mindennapokban, mint amennyi a romániai románoknak is még hiányzik.” Wisinger nem rejti véka alá, hogy egészen 1989-ig rokonszenvet érzett a „politikai sakkmester” iránt. Nem írta át később önéletrajzát, nem hajtott végre „sajátos rendszerváltást”, mint pályatársai közül annyian. (Őszinte megrökönyödéssel rója föl az egyik lábjegyzetben furcsa átvedlésüket Chrudinák Alajosnak és Sugár Andrásnak, a moszkvai főtitkár-temetések szervilis riporterének.)

A HÉT, később a Panoráma, az Ablak és megannyi közkedvelt műsor közreműködőjét, szerkesztőjét voltaképpen egész munkássága során az a bölcsesség vezérelte, hogy nem kell mindent megérteni, elég megismerni a dolgokat – és eltűnődni a létezésükön. Ezzel a gyermeki rácsodálkozással készültek riportjai, interjúi, melyeket magnó- és videokazetták tucatjai őriznek. Neves személyiségekkel – politikusokkal, művészekkel, tudósokkal – folytatott beszélgetéseket láthatunk, hallhatunk, ha olykor megismétlik őket a tévében, rádióban, illetve most, Wisinger könyvében is részleteket olvashatunk belőlük. Sok újat tudhatunk meg egyebek mellett Olof Palméról, Szent-Györgyi Albertról, Neumann Jánosról, Richard Nixonról, Wigner Jenőről, Teller Edéről, Faludy Györgyről, Göncz Árpádról, a Karinthy Frigyest agydaganattal operáló svéd sebészről, Herbert Olivecronáról.

A „borzalmas huszadik század” évtizedeinek krónikásaként, majd a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnökeként Wisinger olyan korszakban alkothatott, amikor – a tévének köszönhetően is – „globális falu” lett a világból, és amikor a hírtelevíziók élőben közvetítik a szépségeket és a borzalmakat.

Most már azonban – mint a szerző ironikusan megjegyzi – a „borzalmas 21. század vívmányaiból” részesülhetünk. S utal a hazai éhező gyerekekre, miközben – mint írja – milliókat költenek „haszontalan tanácsadókra” és a focira. Ebben azonban a naiv, csecsemőtekintetű Wisinger óriásit téved: az összeg ugyanis nem milliókra, hanem sok-sok milliárdra rúg.

A kötet a Noran Libro Kiadó gondozásában jelent meg. A szerkesztőket dicséri az elegáns tipográfia, az illusztrációk találó elhelyezése. Néhány bosszantó tárgyi tévedéstől azonban nem mentes a kötet. Például annak idején a Gulagot nem Lengyel László, hanem Lengyel József  járta meg (95. o.), Bergman Varázsfuvola című tévéfilmjét nem 2002-ben mutatták be, hanem jóval korábban (187. o.), Kádár János 1990-ben már nem élt (362. o.) stb.

Ezek az apróságok azonban csak a szigorú könyvbírálónak szúrnak szemet, mint ahogyan jó néhány sajtó- vagy helyesírási hiba is. Közöttük a „gazdasági recenzió” (193. o.) a legfeltűnőbb – „gazdasági recesszió” helyett. Recenziót, azaz könyvismertetést az érdeklődők ennek az oldalnak az elején olvashatnak. (S nyilván az sem hibák nélküli.)