Én csak ’56 utódaiként gondolok rájuk, akik a Kádár-korszakban – nem mondom, hogy a semmiért: egy kis jólétért, egy kis nyugalomért a háború, Rákosi és a kádári megtorlás után, meg egy kis relatív szabadságért – beleegyeztek a felejtésbe, a félrenézésbe, s ha emiatt volt is némi rosszérzésük, hát ezt is elfelejtették
Értem, bár általában nem látom, és nem hallom, mi ömlik a forróságtól aszódó fejekre, milyen moslék az agymosodákból. Néha azért váratlanul mégis rám fröccsen valami egy politikai reklámból, amivel a filmet szakítják meg, és ilyenkor rá kell jönnöm, az „értem” szó olyan hűvös és elegáns távolságban van az élménytől, úgy értem az élmény alávalóságától és szégyentelenségétől, hogy ahhoz képest Makó vitéz és Jeruzsálem távolsága csak egy bak-arasz. Vagy valami olyasmi, amit értek is.
Nem akarok mesélgetni, mindenki tudja, hogy Ukrajnáról van szó, meg a háborúról, amiért sunyi rávezetéssel az áldozatot teszik felelőssé; a békéről, aminek hiánya vádlón a bűnössé tett áldozatra mutat szintén; és a szankciókról, amiket a béke hiánya szül, és amik a magyar emberek vérét folyatják, ugye, már tudjuk, ki miatt.
De persze, ha ezt nem látom, akkor is tudom, hogy ez folyik, mert ezt hallom az ablakostól, a borbélynál, a boltban, közeli ismerőstől, távoli rokontól, a fene sem számolja már, ki mindenkitől.
Arra gondolok, hogy ezek az emberek mind magyarok. Nem úgy értem, hogy büszke magyarok, végvári vitézek, Európa pajzsai, ereikben szabadság-fluidumot keringető, fehérvári huszárok. Bár, persze, amikor a vezér ezekkel a szavakkal hízeleg nekik, ezeket löki nekik oda cupáknak, sokan, ó milyen sokan mosolyodnak el és húzzák ki magukat. Nem, én csak ’56 utódaiként gondolok rájuk, akik a Kádár-korszakban – nem mondom, hogy a semmiért: egy kis jólétért, egy kis nyugalomért a háború, Rákosi, és a kádári megtorlás után, meg egy kis relatív szabadságért – beleegyeztek a felejtésbe, a félrenézésbe, s ha emiatt volt is némi rosszérzésük, hát ezt is elfelejtették.
Ma, ha ’56 emberei itt járnának köztük, meggyűlölnék őket. Nem kellett volna az oroszlán bajuszát rángatnotok, mondanák nekik: lássatok, mit hoztatok ránk, akasztófákat, azt, hogy a ruszki másodszor is bejött. Mit értetek el? Függetlenséget? Polgári világot, becsületes baloldalt, közösségi tulajdont? Igazságot a meghurcolt fiatoknak, anyátoknak? A Nyugat segítségét? Lássátok be, balekok voltatok, a történelem lúzerei, egyszóval és minden további körülírás nélkül hülye önáltató ukránok, akik, mi esküszünk, esküszünk soha többé nem leszünk.
A szégyenkező, tétován imbolygó szellemalakok, akiket a felejtés már kifakított, a büszke, végvári magyarok ellenszenve, és megvetése pedig immár végső halálra ítélt, lassan szétfoszlanak a levegőben. Kádár kacsint. A vezér azt mondja, na ugye. Győzelmet győzelemre halmozunk.