„Semmivel sem csináltam többet, mint amit minden istenfélő, tisztességes ember megtett volna.” (Ocskay László, 1893. május 25.–1966. március 27.)
A következőkben részletet olvashatnak Szita Szabolcs történész, az Akadémia doktora, a holokauszt, a vészkorszak, a munkaszolgálat nemzetközileg elismert kutatója, egyetemi tanár „Ocskay László története a háborús embermentések tükrében” (Vox Nova Kiadó, 2008) című könyvéből, a szerző engedélyével.
Ocskay László és családja
Az Ocskay család históriája igen gazdag. A 13. századig vezethető vissza, erről fóliánsok tanúskodnak a Magyar Országos Levéltárban.
Ocskói Ocskay László Pozsonyban, a történelmi Magyarország, az Osztrák-Magyar Monarchia egyik patinás koronázó-városában, 1893. május 25-én látta meg a napvilágot. Neve, rokonsága megtalálható az 1867 és 1937 között igazolt nemesek 1938-ban kiadott névsorában.[1]
Bogdán Emiliával[2] kötött házasságából két gyermeke származott. Zsuzsanna lánya után tíz évvel, 1923-ban Budapesten született fia, György.[3] A család – magát a Rákóczi Ferenc vezette szabadságküzdelem idejéből kuruc ezredesek, a híres-neves Ocskay brigadéros leszármazottjának tartja – többi, a nemesi névsorban található tagja budapesti vagy bucsányi (ma Bučany, nagyszombati/trnavai járás, Szlovákia) születésű.
Tanulóéveit, ifjúkorát Ocskay László az Osztrák–Magyar Monarchiában megszokott körülmények között élte meg. Beregszászon, Nagybaktán, majd Budapesten, a Magyar Piarista Rendtartomány gimnáziumában tanult. A gazdászati tudományokkal is ismerkedett, ezeket a tanulmányait valószínűleg nem fejezte be. Mint megannyi kortársa, fiatalon – s bizonyára lelkesen – vonult be a közös hadseregbe, az első világháborúba. A fiatal huszárhadnagy súlyosan megsebesült. Az amputációt elkerülte, de felgyógyulását követően mereven maradt bal térdét nem tudta mozdítani, ami megnehezítette járását. Hadirokkantnak számított, mégis (ez kivételes volt) tartalékos tiszt maradt. 1915-től gazdálkodott, földbirtokosként élt.
Az Ocskay család birtoka Nyitra környékén volt. Miután a trianoni diktátummal a területet elszakították Magyarországtól, az új impériumnak valamilyen indokot kellett találnia, hogy megszerezze. 1921-ben a csehszlovák kormány kaparintotta meg saját rendelete alapján, mely megtiltotta, hogy magyar állampolgársággal rendelkezők fennhatósága alatti földterülettel rendelkezzenek.[4] A család Nagykikindára költözött.
Ocskay László – mint megannyi, szülőföldjét elhagyni kényszerült sorstársa – végül a fővárosba költözött. 1933-től tartósan Budapesten élt. 1935 augusztusától újabb kényszerű meneküléséig családjával a VI. kerületi Benczúr utca 16. sz. alatt, a Benczúr és a Bajza utca sarkán lakott.[5]
Több budapesti társaságban gyakran bejáratos, arisztokrata és rangos felső körökben részben ismert volt. Bizonyos, hogy innen eredt kapcsolata az amerikai Socony-Vacuum (Vacuum Oil Co Rt.) olajtársasággal, a Standard Oil leányvállalatával. Felvétele előtt a társaság több referenciát kért. Ocskayt dr. gróf Károlyi Ferenc, Hernádi Antal, dr. Pataky Tibor és a Magyar Tudakozódó Egylet ajánlotta, a referenciákat a cégtől A. Würsching ellenőrizte.
Négy hónapi próbaidő után véglegesítették. (Érdekesség, hogy angol nyelvtudásáról nincs adat, a magyar mellett németül és szerbül beszélt.) 43 évesen – immár a Benczúr utcában lakott – lépett be a cégbe, mely a következőkben lendületesen fejlődött és fejlesztett. A növekvő bevételekből jó fizetés, valamint pótlékok és jutalmak keretében az alkalmazottaknak is megfelelően jutott.
Tekintélyes és fontos beosztásba emelkedett. A Magyar Honvédségbe bevonulásáig financial contact man (pénzügyi tanácsadóként, pénzügyi kapcsolatokért felelős személyként), másként főtisztviselői besorolásban dolgozott. Stabil és jó jövedelmi viszonyaira utal, hogy az Ocskay családnál Ficker Lambertin német társalkodónő, mellette szobalány is lakott.
Ocskay László a nagy ütemben fejlődő magyar vegyészeti üzletág, benne az olajipar, a kereskedelmi kapcsolatok részese volt. Ha betekintünk a magyar olajipar néhány adatába, több összefüggést megérthetünk a százados élettörténetéből, az 1944 telén szervezett, tömeges embermentés sikeres megvalósításából.
Magyarország kőolajkincsének feltárása közvetlenül a nagyarányú fegyverkezés és a világháború kirobbanása előtt, 1937-ben indult meg. (Addig a magas kapacitással rendelkező magyar olajfinomító ipar termelése a külföldi behozatalra épült.) 1938-tól fokozódott a magyar termelés. Évről évre újabb kutakat helyzetek üzembe. A termelés 1938-ban 43 000 tonna volt, ami a szükségleteknek megközelítőleg a negyedét fedezte. 1939 nyarán megállapították, hogy a 25 000 méternyi fúrás eredményes volt. Az amerikai Magyar – Amerikai Olajipar Rt. (MAORT) 21 olajkutat tárt fel, ebből Budafapusztán 15 kút volt üzemben.
Az újabb kutak üzembe helyezésével a napi termelés 350 tonnáról 460-ra emelkedett. (A belföldi szükségletet már 75%-ig sikerült kielégíteni.) 1939-ben az évi olajtermelés elérte a 143 000 tonnát, 1940-ben pedig a 253 000 tonnát meghaladó kitermelés már nagyobb volt, mint a hazai fogyasztás. A kőolaj behozatala – egyes speciális fajtákat kivéve – megszűnt. (A fél- és kész ásványolaj termékek behozatala az 1938-i 38 210 tonnáról 1940-re mindössze 7860 tonnára esett vissza.)
Magyarországnak a Szovjetunió elleni háborúba való bekapcsolódása kihatott az olajtermelésre, mert újabb szükséglet keletkezett. A magyar olajkincs Németországot is érdekelte, saját hadigépezte szolgálatába kívánta állítani. Az olajkitermeléssel együtt a fontos melléktermék, a földgáz termelése is fokozódott. A magyar olajtermelés rohamos emelkedése ellenére (1943-ban az évi termelés 842 223 tonna volt) a növekvő belső fogyasztást korlátozni kellett, mert a németországi kiszállításokat csak így lehetett teljesíteni. (Már 1941-ben megkezdődött az autóközlekedés korlátozása, ilyen hatósági intézkedéseket visszamenőleg foganatosítottak.)
A német hatalmi erőtérben Magyarország a kitermelt ásványolaj németországi exportjának folytonos növelésére kényszerült. 1942-ben a hazai termelés 49, 1943-ban 53, 1944-ben pedig 77%-át szállította a német félnek. Az olaj késztermékek kivitelét is állandóan növelte, ezekből 1942-ben 2500, 1944-ben már 14 500 tonnát szállított. Nagyrészt hitelbe, másként „a háborús győzelem utáni elszámolásra”. 1944-ben a németországi olajkivitel a hazai külkereskedelmi forgalom 19%-át tette ki!
A németek megkísérelték a magyar olajtermelést monopolizálni, ám korábbi és jelentős amerikai jelenléttel ütköztek meg. A Magyar–Amerikai Olajipar Rt. legyűrése, megszerzése nem sikerült. Meg kellett elégedniük azzal, hogy ez a cég is „beállt a sorba”, gyorsan növelte németországi kiszállításait. Az amerikaiaknak viszont csak a Dunántúlra volt kutatási koncessziójuk, emiatt a németek az ország többi területén igyekeztek maguknak az olajkutatás jogát megszerezni.
A magyar kormányra erőteljes nyomást gyakoroltak, nem is eredménytelenül. A Wintershall A. G. berlini cég az Alföld ígéretes délkeleti részén elnyerte az olajkutatás jogát. Ezután még – külföldi tőkével – két olajtársaság létesült Magyarországon. Az olasz-magyar vegyes társaság kárpátaljai kutatásokra vállalkozott, az 1942-ben alapított Olasz–Német Muravidéki Nyersolaj RT. a Muravidéken végzett kutatófúrásokat. A hazai olajtermelés feldolgozását 11 ásványolaj-finomító végezte. Köztük két nagy cég gyárai uralták a magyar piacot: a Shell Kőolaj Rt. és a Vacuum Oil. Co., ezek egyenként évi 150 000 tonna nyersolaj feldolgozására voltak képesek.[6]
A felfejlődött magyar olajüzlet rendkívül nyereséget produkált, ebből telt a finomítóknak újabb beruházásokra, korszerűsítésekre. Modern krakkolók, paraffin kinyerők épültek. Stratégiai tervekre utal, hogy megkezdték a zalai Lispe és Budapest közötti olajvezeték építését is.
Mindez meggyőzően bizonyítja, hogy a háborús évek előtt és alatt Ocskay László olajipari főtisztviselő igen jelentős üzleti fellendülés részese volt.[7] Többen állítják, hogy a kapcsolatokat az első világháborús tisztekkel, magas beosztású főtisztekkel éppúgy ápolta, mint a magyar arisztokráciának az üzleti életben aktív tagjaival, az ipari és kereskedelmi menedzserekkel, a különféle kamarák befolyásos személyiségeivel.
A magyarországi Socony-Vacuum Oil Co-ban pénzügyi-üzletviteli ügyekben szava számított, a társaság az USA hatalmas olajcégéhez, a Standard Oilhez tartozott. Kitűnő körülmények között dolgozott, anyagilag tehetős ember volt. Megfordult az éjszakai életben, a felsőbb körök szalonjaiban, az exkluzív budapesti szórakozóhelyeken is. Szerette az életet, vidám, alkalmanként bohém, nem ritkán tréfacsináló, kitűnő társaságbéli ember volt.
A derűs, ígéretes képre az 1940-es évek elejétől sötét árnyak is vetültek. A folyamatosan növekvő üzletág, a tekintélyes és prosperáló cég sem tudta magát a számára hátrányos magyarországi fejleményekből, a mind agresszívebb zsidóellenes törvénykezés következményeiből kivonni. A Vacuum Oilnak ugyancsak végre kellett hajtania a zsidó és a törvények szerint zsidónak minősült szakemberek elrendelt „kivonását”. A nagyvállalatok, katonai szállító cégek, forgalmazók „hadifontosságú” termelési, kereskedelmi stb. hivatkozásokkal (és a terjengő korrupcióval is) elnyújthatták a szakmai, üzleti érdekeikre igen hátrányos elbocsátásokat.
Végül – akár a minden nagyobb vállalkozásnál megtalálható náci-német ügynökök, titkos vagy magukat nyíltan vállaló nyilas munkatársak nyomására, feljelentésére – akár külső erélyes felszólításra a céget „zsidótlanítani”, máskor (korabeli kifejezés) „arizálni” kellett.
Borsothy István[8] édesapja az amerikai érdekeltségű olajcég Igar-Vámpuszta-i birtokán, főintézőként dolgozott. Fia a háborús évekről jelentős iratokat tárt fel. A következő tényeket, adatokat forrásértékű emlékezése alapján írjuk. A zömmel zsidó származású vezetőkkel működő cég helyzetét rontotta, hogy 1941. december 12-től Magyarország hadiállapotban levőnek tekintette magát az USA-val. Az értelmetlen, ostoba magyar kormányzati nyilatkozatok és intézkedések folyományaként 1942. június 5-én az Egyesült Államok hadüzenete is megérkezett Budapestre.[9]
A Vacuum Oil cég üzletvezetősége a negatív tendenciákkal szembenézve 1942 elejétől tudatosan készült a várható nehéz időkre.
A hadüzenetig a vezérigazgatói posztot R. F. Lineau töltötte be. Első helyettese Charles Barry, szintén USA állampolgár volt. Zsidók lévén posztjukról, az országból távozni kényszerültek. A rangban alattuk álló zsidó cégvezetők bölcsen a megüresedett posztokat a rátermett, keresztény (és nem antiszemita) személyekre bízták. Az addigi vezérigazgató-helyettest, Farkasházi Farkas Kálmánt vezérigazgatóvá léptették elő, a második ember Pintér Tibor lett.
A pénzügyek főnöke 1944. június 1-jei felmentéséig Hanft Imre volt. A két amerikai vezető elutazása után (jól konspirált intézkedésekkel, körmönfont csúsztatásokkal) még 1943-ban szereztek egy Tanúsítványt. A székesfőváros polgármestere állította ki. Igazolta, hogy a vállalat a nem zsidóknak tekintendők névjegyzékébe van felvéve, minthogy az Igazgatóság, a Felügyelő Bizottság, valamint az Ügyvezető Bizottság tagjai között egyetlen zsidónak tekintendő személy sincs. A valóság az ellenkezője volt.
1942. január 17-től a Magyar Államkincstár hadiüzemmé minősítette a Vacuumot. Az Iparügyi Minisztérium állandó összekötőt helyezett oda, aki a Honvédelmi Minisztérium embere volt. Komoly befolyással bírt a kormányzat és a hadi célokra termelő üzemek kapcsolatrendszerében. A funkciót először Nánássy alezredes töltötte be. (Távozásakor jegyzőkönyv tanúsága szerint 3000 pengő jutalomban részesítették.) 1943. január 1-jén Hankiss Szilárd váltotta fel.
Ocskay és Hanft utólagos elmondása szerint szerepük volt a HM 45. osztályának kötelékébe tartozó ruhagyűjtő munkásszázad megszervezésének előkészítésében és a Vacuum anyagi háttérre épített működtetésében. Történt mindez a továbbiakban a pénzügyi források tekintélyes hányadának a cég általi fedezésével, mely többek között az illetékes magyar és német tisztek lefizetéséhez is volt szükséges – állítja Borsothy István.
A ruhagyűjtő munkásszázad létrehozásától az akció olajozottan, komoly anyagi háttérrel működött. Közel ezerhétszáz, de az is lehet, hogy ennél is több életet mentett meg.[10]
Fia[11] emlékezése szerint Ocskay László újabb katonai szolgálata – tartalékos századosi rendfokozatban – 1943-ban indult, erre azonban bizonyító iratot nem sikerült feltárni. A kisegítő munkásszázad parancsnoki feladata nem volt éppen rangos beosztás a szüntelenül gerjesztett zsidóellenes hisztéria légkörében, a „zsidó befolyástól” éppen megtisztított M. kir. Honvédség állományában. Állítólag kezdetben vonakodott a posztot elfogadni, végül egy zsidó ismerőse/barátja dr. Wilhelm György győzte meg, aki jól ismerte a liberális, náciellenes gondolkodású Ocskay Lászlót.
Dr. Wilhelm ügyvéd a Pesti Hitközség aktív tagja volt. Az első világháborúban szolgált, kitüntetéssel elismert zsidók egyik szervezetében, a Hadviseltek Bizottságában is otthonosan mozgott. A háborús években többféle szervező, a tábori és honi munkaszolgálatosok számára segítő, mentő célú munkákban vett részt. Ocskayt rábírta, hogy a 101/359 számú, ún. ruhagyűjtő század élére álljon. Arról is tudomása volt, hogy a tartalékos százados jó kapcsolatban volt a zsidó kisegítő munkásszázadok ügyeiben illetékes Gátföldy Egon ezredessel és Both Rajmund alezredessel.[12]
1944. március 19-e, Magyarország német megszállása után Ocskay új helyzetbe került. A zsidókat mindinkább kirekesztették: sárga csillag viselésére kényszerítették, vidéken gettóba „tömörítették” és tömegesen Auschwitz-Birkenauba deportálták. Budapest zsidósága egyelőre megmenekült. Ezzel együtt csak idő kérdése volt, hogy a kisegítő munkásszázadokat – a munkaerőhiánnyal küszködő Birodalom számára – hogyan és mikor kaparintják meg a német megszállók.
Ocskay László az első világháborúban harcolt tiszteken, főtiszteken keresztül visszatérően felhasználta katonai, családi és más kapcsolatait a magyar katonai vezetés olyan tagjaival, melyek révén meg tudta védeni munkaszolgálatos századát az atrocitásoktól. A cég birtokának segítségével ellátta őket, ahogy a háború utolsó szakaszában még családjaikat is az Abonyi utcai Zsidó Gimnázium falai között. Ma már nem feltárható egyezségre jutott egy (vagy több) német egység parancsnokával. Elintézte, hogy a német katonák őrséget adtak, a fosztogató, rabló és gyilkoló nyilasokat megfékezték. Ocskay védenceit halálos veszélyből mentették ki.
A 101/359 kisegítő munkásszázad története tehát két részre osztható: az első a felállítástól megközelítőleg 1944. október végéig, november elejéig tartott, a második pedig 1945. január 14-15-ig. Az utótörténet rövid, talán egy-két napos lehetett. Ismeretlen szovjet egység a férfiakat Gödöllőre menetben indította el, a hadifogsággal fenyegető helyzetből nagy szerencsével evickéltek ki.
A háborús események után 21 évvel, a New Yorkban kiadott Egyenlőség (New York magyar nyelvű zsidóságának lapja) dr. Sándor László cikkét[13] közölte. A feltehetőleg egykori védenctől vagy kortanútól származó írás szerint a ruhagyűjtő század első körlete a Dohány utcai Zsidó Múzeum helyiségeiben volt. A szerző azt állította, hogy 1944 kora ősszel itt igen veszélyes nyilas rohamot éltek meg. Jól felfegyverzett, kézigránátos pártszolgálatosok rohanták meg éjfél után a körletet, katonaszökevények és az élelmiszer kiadását követelték. (A Síp u. 12. sz. székház egyik fiatal portása játszott össze velük. Kikapcsolta, megbénította a villanyszolgáltatást, ahogy a telefont is.) A fenyegető helyzetben Ocskay László bátor fellépése meghatározó volt.
„A sűrű köd leple alatt néhányan kisurrantak a Dohány utcai oldalon, egy utcai telefonfülkéből felhívták lakásán Ocskay, és közölték vele a helyzetet. Ocskay utasította őket, hogy addig álljanak ellen, míg ő meg nem érkezik. (…) Éveknek tetsző óra múlva feltűnt Ocskay a Wesselényi utca irányából: rokkantsága ellenére futni látszott. Egyenruhában volt, nyakában géppisztoly. Hangosan bemutatkozott és közölte, hogy az épületek az ő rendelkezése s abban lévők az ő parancsnoksága alatt állnak, senkit onnan elvinni és semmit elmozdítani engedélye nélkül nem lehet.”
Budapest szovjet ostroma után – az utolsó napokban megözvegyült – Ocskay László civilbe öltözött, elkerülte a hadifogságot. Így is letartóztatták, ellenséges ügynöknek tartották, hisz sokféle kapcsolata volt, és továbbra is az amerikai olajcég alkalmazásában állt. Ismeretlen időpontban (iratokat egyelőre nem lehetett találni) három és fél hónapot ült börtönben. Bizonyos, hogy később is többször zaklatták, kihallgatták. 1948-ban a család illegálisan Bécsbe költözött. A Socony ott, majd később Grazban alkalmazta, ahol családja is nagyobb biztonságban volt.
Az Ocskay család Magyarországról elmenekülése után két évvel nőtt. Ocskay László unokája, Ocskay Erzsébet 1950-ben Bécsben született. Ocskay György és családja 1956 februárjában kapott menedéket az USA-ban. Ocskay László az év szeptemberében ment utánuk, akkor már nyugdíjba vonult.
A család igen szerényen élt Kingstonban, nagy pénzügyi nehézségekkel küzdött. A volt százados, Ocskay László nem kért, nem várt segítséget, éjjeliőrként kereste kenyerét. Ismeretlen időpontban és helyen elesett, csípőjét törte. Kórházba szállították. Embermentő helytállásának ismerői kórházi ápolására és temetésére gyűjtésből külön alapot hoztak létre.
Sérülése halálosnak bizonyult, Ocskay 1966. március 27-én elhunyt. Máig New York államban, Kingston városa temetőjében (St. Mary’s Cemetery in Kingston) nyugszik.
Körlet, varroda és menedék az Abonyi utcában
Az Ocskay százada által fedőszervezetben végzett ruhagyűjtés a munkaszolgálatos rendszer 1939. évi bevezetésével, a zsidó jótékonyság, az adománygyűjtés új szervezeteinek és formáinak kialakulásával függött össze. Ezen a téren meghatározó volt, hogy a Pesti Izraelita Hitközség égisze alatt 1939 novemberében megalakult a Hadviseltek Hitközségi Ügyosztálya. A továbbiakban tevékenysége szélesedett, a hitközségektől jelentős támogatást kapott. Később új neve Országos Izraelita Irodák Hadviseltek Bizottsága, a mindennapi használatban Hadviseltek Bizottsága (HB) lett.
Magyarország hadba lépésével a HB a saját polgári ruhában kiküldött munkaszolgálatosok javára ruházati gyűjtést indított, 1942 őszén 28 tehervagonnyi téli holmit küldött ki a frontra, a honvédség hadműveleti területére. A munka 1943-ban is folytatódott. Rőder Jenő tábornok egyik jelentése szerint a budapesti Síp utcai raktárban gyűjtött téli ruhaneműt a németek kinnt elorozták, nem jutott el a nagyban rászorult, lerongyolódott, fagyoskodó munkaszolgálatosokhoz.[14]
A HB sokféle módon, elkötelezetten és szakszerűen képviselte a munkaszolgálatosok és családjaik érdekeit. Jóléti Alapja szociális téren is kiemelkedő munkát végzett.
A német megszállás után tevékenységi köre bővült. Kiterjedt azokra a budapesti zsidókra, akik a magyar vagy a német hatóságok által kijelölt hadimunkákat végezték. Itt nyílhatott a lehetőség egy tevékenység újbóli megformálására, a ruhagyűjtő kisegítő munkásszázad megszervezésére.
A ruhagyűjtő század létesítésére több verziót is találtunk. 1944. április 16-án R. (a név feloldhatatlan) Frigyes gazdászati százados irányításával a fővárosi Síp utcában „a M. Kir. Honvédelmi Miniszter Úr 150.110/eln. 43-1944. sz. rendeletével munkaszolgálatosok felszerelését szolgáló ruharaktár, ill ruhagyűjtés” létezett. Az ide beosztott zsidó munkaszolgálatosok igazolványát körpecséttel látták el, az Országos Izraelita Irodák Hadviseltek Bizottsága Ruharaktár Parancsnoksága felirattal. Ezt a pecsétet és aláírást a M. kir. Honvédelmi Minisztérium XI. csoportfőnökségének, egyben a katonai munkaszolgálat országos felügyelője[15] bélyegzőjének lenyomata, és további két – köztük egy alezredesi – aláírás (!) egészített ki.
Az Ocskay László által 1944. október 22-én kiállított igazolás szerint a század a Honvédelmi Minisztérium XI. Csoportfőnöksége 737.630/43.-1944. sz. rendeletével jött létre, elnevezése m. kir. 101/359 törzs. mu. (munkaszolgálatos, szerző megjegyz.) század.[16] Egy másik – nyomtatott – szintén Ocskay által aláírt, nyomtatott igazolvány arról tanúskodik, hogy a m. kir. 101/359 ruhagyűjtő kisegítő munkásszázadot a Honvédelmi Minisztérium 516.556/1944.-2. sz. rendeletére állították fel. „A rendelet értelmében szegény sorsú munkaszolgálatosok számára ruhaneműket és felszerelési cikkeket gyűjt. Jogosult elismervény ellenében az e célra felajánlott, illetőleg igénybevett cikkeket átvenni.”
Egyes állítások alapján az első századparancsnok Kálmán Sándor tartalékos hadnagy[17] volt. Saját bevallása szerint a 47 éves hadfi (első világháborús rokkant volt, a Kisezüst és a Bronz Vitézségi Érem tulajdonosa) 1943. június 5-től szolgált a 101/359 kisegítő munkásszázadban.[18]
Csekély számú adatból lehet némileg rekonstruálni, hogy a ruhagyűjtő század állományát 1944 júliusában (?) zömmel a Zsidó Tanács körüli személyek, a HB tagjainak férfi hozzátartozói, személyi összeköttetésekkel rendelkező munkaszolgálatosok képezték. Ocskay körében ismeretségeivel, jó kapcsolataival fontos szerepet játszott Stella Adorján dramaturg, hadapródőrmester. A 47 éves, kitűnő fellépésű férfi az első világháború csatáiban szerzett érdemeiért több kitüntetést kapott.[19] Az 1930-as évektől a magyar színházi élet legkeresettebb szövegírója és fordítója volt.[20] 1944 őszén a Zsidó Tanács és a magyar katonai hatóságok közötti összekötő feladatait látta el.
Mint korábban említettük, Ocskay László személyes ismeretség és kérés nyomán vállalta, hogy átveszi a század parancsnokságát. A Lakatos-kormány idején, 1944 szeptemberében már ezt a posztot töltötte be.
Visszaemlékezés szerint a század konyháját Strausz Zoltán vezette. A keret egyik tagja Horváth Sándor honvéd volt, „aki a tisztekhez hasonlóan nagy szolgálatokat tett mindannyiunkért – írta Domonkos István, a 101/359 munkásszázad egyik tagja. A keretben 1944 telén többen segítettek a túlélésért folytatott küzdelemben a központi gettó vezetőinek, a munkásszázadhoz tartozóknak. Fontos leveleket, üzeneteket közvetítettek, ezzel főként Domonkos Miksa[21]vezette műszaki osztály munkáját, a központi gettó kitartását támogatták.
Domonkos István (Domonkos Miksa fia) megemlékezett egyik századtársáról, Okányi Schwarz Pálról is. Utóbbi katonatiszti ruhát szerzett, abban hagyta el a századot. Nyomtalanul eltűnt, valószínűleg a nyilas fegyveresek egyik áldozata lett.[22] Dr. Dániel Sándor és Rajna Sándor első világháborús tisztek (rendfokozattól megfosztva) ugyancsak a század tagjai voltak.[23]
Magas összeköttetésekre volt szükség, hogy a 101/359 munkásszázad elkerülte az október 26-án Beregfy Károly vezérkari főnök és honvédelmi miniszter által elrendelt intézkedést. A miniszter megbízásából Bor Jenő altábornagy által kiadott parancs a kisegítő munkásszázadok meghatározott részét a Dunántúl nyugati térségébe irányította. „Hadifontosságú építési munkálatokhoz” küldték őket, „kölcsönképpen a német hatóságok rendelkezésére”.[24]
Az intézkedés valójában Hegyeshalomba vonulást, onnan pedig deportálást jelentett. A magyar munkaszolgálatosokat a németek (az intézkedő SS-átvevő bizottságot Rudolf Franz Hoess SS-Obersturmbannführer, volt auschwitzi táborparancsnok irányította) erődítési kényszermunkára, építési – vagy bányamunkára vezényelték.
A deportálási parancs a 101/204 számú századtól a 101/210 sz. századokat éppúgy elérte, mint a budapesti üzemekben, raktárakban dolgoztatott 101/301 századszámtól a 101/310-ig számozottakat.[25] Kivétel a 101/359 munkásszázad volt! Nagy valószínűséggel a Nemzetközi Vöröskereszt (NVK) budapesti küldöttségének írásos védelme számíthatott, valamint a század „közhasznú feladatkörét” sikerült valamiképp a KMOF-nál érvényesíteni. (Ma már tudjuk, hogy a munkaszolgálatos ügyekben jól informált Gobbi Ede százados a semleges államok budapesti követségeit, az NVK-t figyelmeztette a védett századokat fenyegető, közvetlen deportálási veszélyre.[26])
Bizonyos, hogy Ocskay százados közeli ismeretségben – ma már minősíthetetlen – kapcsolatban állt Gátföldi Egon ezredessel, a honvédségi munkásalakulatok szervezésével, anyagi ellátásával, személyi és fegyelmi ügyeivel foglalkozó osztály vezetőjével. Feltételezhető, hogy a Palace Szállóba települt főtiszttől, beosztottaitól akár első kézből értesülhetett a munkaszolgálatosokat érintő tervekről, a közvetlen „munkaügyi” intézkedésekről.
A parancs alapján a kivételbe sorolt századok tagjait a budapesti Aréna úti (ma Dózsa György út, szerző megjegyz.) 701. gyűjtőszázadba kellett besorolni. „Ezek átadásra oda indítandók útba okmányváltás ellenében”.[27] (A körlet az Aréna u. 55. sz. alatti zsinagóga volt.) Nincs nyoma annak, hogy a 101/359 munkásszázad az Aréna útra beszállásolt volna. Eredeti helyén, a Dohány utcai Zsidó Múzeum első emeletén és a Hősök temploma helységeiben kialakított körletben maradt. A századnak a Síp utca 12. sz. székházzal összefüggő épületegyüttesben élelmezési bázisa és raktárai is voltak.
A megbízható, sokszor életmentő összeköttetéseket idézi fel Nicholas Langnak, a század egyik tagjának visszaemlékezése. „Szeptemberben jött egy parancs (…) hogy egy másik bajtárssal, Bohrer Józseffel együtt vonuljunk be Jászberénybe (egy munkaszolgálatosokat gyűjtő állomáshelyre) és jelentkezzünk előző századunknál.(…)
Ocskay adott mellénk egy őrmestert az utasítással, hogy ezt a két zsidót vissza kell hoznia. Jászberényben Kopácsi alezredes fogadott, avval a gúnyos megjegyzéssel, hogy „ugye elbucsuztatok a feleségetektől, holnap indultok a frontra”. Kopácsi az őrmestert azonnal visszazavarta Budapestre.
Másnap Csatay Lajos honvédelmi miniszter[28]aláírásával érkezett egy leirat Jászberénybe, amelyben utasítja a parancsnokságot, hogy a két zsidót azonnal küldje vissza a 101/359 századhoz. Az ügy háttere Budapesten derült ki: Ocskay elutazásunkkor elküldte a Honvédelmi Minisztériumba egyik bajtársunkat, az ismert írót, Stella Adorjánt, hogy intézze el Csataynál a két zsidó visszaküldését.(…)
A század október 15-e után az Abonyi utcai fiúgimnáziumba került, a frontra való (valójában a deportálás, szerző megjegyz.) kiküldés előrehaladott tervét Ocskay László sikeres és határozott fellépése és nyilván összeköttetései akadályozták meg.[29]
Többek emlékei szerint a nyilas hatalomátvétel után magyar katonai egyenruhába öltözött zsidó fiatalok jelentkeztek városszerte (nem ritkán jókora izgalmat okoztak) a munkaszolgálatosok feleségeiért, gyermekeiért. Gyorsan összecsomagoltatták a szükségeseket és a „ruhagyűjtők” hozzátartozóit nagyobb biztonságba, a Hősök templomába kísérték.
Feltehetőleg novemberben, a növekvő nyilas veszélyben folyt az új körlet felállítása az Abonyi utcai Zsidó Gimnáziumban. Itt már többről, ruhajavító műhelyek üzemeltetéséről volt szó, a „hadiüzem” vagy „hadifontosságú termékek előállítása” a csoportos embermentés kiváló fedőszerve lehetett. Randolph L. Braham amerikai tudományos kutatónak A népirtás politikája c. hatalmas művéből egy másik állítást ismerhetünk meg. Braham szerint a 101/359 századot 1944 decemberében a gettó rendjének fenntartásával akarták megbízni. A nyilasok ehhez nem járultak hozzá, és a századot áttelepítették az Abonyi utcába, a Pesti Izraelita Hitközség fiú- és leánygimnáziuma épületébe.[30]
Az épület a modern építészet kiemelkedő alkotásának, a főváros legmodernebb iskolaépületének számított. Vörös márvány lépcsőházat, 12 tantermet, 633 négyszögöles udvart foglalt magába. (A bejárat előtt 214 négyszögöl szabad terület volt.) Alagsorában tornaterem, öltöző, zuhanyozó, szertár, kazánház, több műhely és a kapus lakása, a földszinten pedig könyvtártermek, orvosi szoba, igazgatói lakás kapott helyet.
A fiúgimnázium épületét 1941. december 15-én, a leánygimnáziumét pedig 1942. szeptember 29-én át kellett adni honvédségi célokra.[31] 1943-ban az utóbbi a Magyar Vöröskereszt kezelésébe került, az 506. számú honvéd hadikórház működött benne.
1944 novemberében engedte át helyiségeit az NVK-nak, a szervezet védettséget biztosított számára. Ekkor foglalta el körletét a 101/359 kisegítő munkásszázad, majd a – Felkai László adatai szerint – 701/31, idegen állampolgárokat gyűjtő század.[32]
De miképpen alakult ki az Ocskay százados vezette fedőszervezet? A kisebb hadfelszerelési cikkek gyártása, közte a ruha – és cipőkészítés és javítás, az elhasználódott felszerelések gyűjtése és felújítása az üldöztetés új hulláma idején sokaknak nyújtott – többé-kevésbé biztos – menedéket. (Korábban a német hadigépezet számára dolgoztak ilyenek a nagy lengyelés más gettókban is. Sokan reménykedtek, hogy szorgos munkával, kitartással a műhelyekben túlélik a nekik szánt sorsot, a haláltáborba küldést.) Kisebb budapesti műhelyekről, zsidó munkaerővel, a német megszállóknak, különböző egységeknek végzett munkáról vannak adatok 1944 őszéről és későbbről is.[33]
A 101/359 munkaszolgálatos század működtetése, majd családtagokkal, ismerősökkel, ismeretlen bujkálókkal és befogadottakkal (árvákkal) is történt felduzzasztása, menekítése a gettóktól viszonylag kívül eső területre és olyan funkcióval, mely érvként – kétely nélkül – bárhol felhasználható volt, sikeres embermentő akciónak bizonyult. A gimnáziumban (korábban a lányok gyakorlati képzéséhez) használt varrógépek biztos és jó alapot képeztek. A növekvő tömeg étkeztetése viszont komoly előkészítést, jelentős anyagi forrásokat igényelt.
A konspirációs tevékenység egyik fő eleme a finanszírozás mechanizmusának megszervezése volt. Az olajcégtől a pénzbeli juttatások belső elszámolásának a könyvelési szabályok pontos betartásával kellett történnie.
Ocskay utólagos elmondása közvetlenül, a cég Ügyviteli Bizottságának fennmaradt – Borsothy István által feltárt – jegyzőkönyvei pedig közvetetten három adományozási csatornáról, a fenntartás három pilléréről nyújtanak információt. Az első, hogy 1943-ban bevezették az ún. „szabadidő mozgalmat”. A gyakorlatban aligha, de kellő támogatásához alkalmanként csinos összeget, 10 000 pengőt utaltak ki. A „gesztus” rendszeresen ismétlődött.[34]
A második feltételezhető jogcím a Vöröskeresztnek nyújtott adományok lehettek. Az 1942. szeptember 28-i jegyzőkönyv szerint 51 000 pengőt, az 1943. szeptember 28-i szerint ismét 50 000 pengőt kapott. Még 1944. október 30-én is utaltak adományt, 10 000 pengőt. A Magyar, a továbbiakban a Nemzetközi Vöröskereszthez kötődő kapcsolatra utal a két végig ott tartózkodó túlélő: Roth Mártonné és nővérének emlékezése, miszerint 1944-ben az Abonyi utcai bázist mindenki „vöröskeresztes háznak” nevezte.
Harmadik ajándékozási alanynak az Actio Catholica szervezetet tekinthetjük. Részére az 1943. június 28-i jegyzőkönyv szerint 5 000 pengőt, az 1943. július 12-i jegyzőkönyv szerint tetemes összeget, 100 000 pengőt juttattak.
Ezek alapján történhetett, hogy a vámpusztai Vacuum birtokról (vámi gazdaságból) – míg a harci cselekmények engedték – heti gyakorisággal megrakott teherautó szállította az élelmet és minden szükségest Budapestre, Ocskay és védencei, talán más rászorulók részére is. Az ügybe – id. Borsothy István főintéző[35]révén – mindössze két-három megbízható ember volt beavatva. (Egy szaglászó, gyanakodó alkalmazottat Ocskay gyors katonai behívással emeltetett ki.) Mindig éjjel szállítottak. Tudták a biztos megoldást, hogy a létfontosságú szállítmány (hivatalosan tisztviselői élelmiszer-ellátmány) Budapest határánál a vám- és más ellenőrző pontokon, megfelelő időben, a lepénzelt vámosok révén átjusson.
Az Abonyi úti zsidó gimnázium alkalmas volt arra, hogy termeiben minél teljesebb szálláskörletet, egyben szabóságot, fehérnemű varrodát, cipőjavító műhelyt és más műhelyeket rendezzenek be. A rászoruló munkaszolgálatosoknak gyűjtött sokféle textiliát és lábbelit immár nem a Síp utcában, hanem a helyi raktárakban szortírozták. Szükség szerint javították, kiegészítették. Ezen az alapon is a létszám állandóan nőtt. A műhelyekben a munkáskezeket főként a befogadott munkaszolgálatos feleségek, női hozzátartozók képezték. Nem találtunk adatot arról, hogy a parancsnokságon a befogadott személyektől pénzt követeltek vagy átvettek volna.
A fennmaradt hivatalos iratokban, emlékezésekben hasonló, gyakorlatilag életmentésre használt „hadiüzemekre” is találtunk. Mintegy háromszáz – svájci menlevéllel bíró – zsidó férfi és nő dolgozott a Honvédelmi Minisztérium (HM) és a Svájci Követség (ismeretlen időben kelt) megállapodása alapján a fővárosi VI. ker., Dessewffy utca 11. és a 34. sz. alatt. A Magyar Kesztyű- és Kötszövöttárugyár (másképp Löffler kesztyűgyár, köttszövött kesztyűket gyártott polgári és egyenruházati célra, műtőskesztyűket a kórházaknak és tréningruhákat), valamint a Freudiger Mózes és Fiai cég (Magyar Ágy-, Fehér- és Ruhaneműgyár, nyomott, festett és fehérített pamutárukat állított elő) hadiüzemnek minősült. Kemény Gábor külügyminiszter november 22-i átirata arról tanuskodik, hogy „eddigi elhelyezési körletükben” ezután is megmaradhattak, anélkül, hogy védettségi jellegük megszűnt volna.
A zsidó alkalmazottakkal (sic!) dolgozó két hadiüzem ügyében a HM XII. Csoportfőnökségtől dr. Eperjessy Antal százados és a HM 2/r-osztálytól HM ügyirat bemutatásával Bíró László főhadnagy járt el.[36]
Budán – kisebb méretben – létezett katonai fedőszervezet alatt működő, mentési célú varroda. Klinda Pál katolikus pap humanitárius kezdeményezésére, kifejezetten embermentésre szolgált. A Boldog Katalin Nagyleányotthonban a szabászati és varrodai üzem katonai parancsnoka Mallász Gitta volt. Klinda páter Serédi Jusztinián hercegprímáshoz intézett 1944. július 14-i jelentéséből tudjuk, hogy a varrodát Angelo Rotta nuncius és az akkori magyar hadügyminisztérium közremüködésével és céljai ismeretében hozták létre. Mallász Gittát a M. Kir. I/112 hadiüzemi személyzeti parancsnokság Mallász Margit néven hadiüzemi felügyelőnek nevezte ki (!).
Meghatározó momentumnak értékelhetjük, hogy Angelo Rotta latin nyelvű decretumot bocsátott rendelkezésükre. A „haditermelésben részes varroda” ekként az Apostoli Nunciatura védelme alatt állt. Másrészt Hennyey Gusztáv altábornagy[37]engedélyezte, hogy az otthon „sárga csillagos” lakóiból hadiüzemi részleget alakítsanak, ami a lakók számára védelmet jelentett, mert legalizálva, törvényes keretek között működhettek.
1944. június 24-én éjfélig Budapest zsidó lakosságát hatóságilag összeköltöztették. A megelőző napokban számosan jelentkeztek a védelmet jelentő otthonba. 28-án Vasady Ernő vezérőrnagy hetvennyolc leányt és asszonyt, továbbá tíz férfit felesketett, felhasználható szakembernek minősitett. Klinda Pál[38]kérésére a hadiüzem parancsnoka, Nyerges Ferenc tartalékos őrnagy engedélyezte, hogy a hozzátartozókból mintegy tizenöt gyermek is ott lakjon. Így történt, hogy a Budakeszi úti hadiüzemben – a nyilas terror idején állandósult izgalomban – százhárom életet mentettek meg.[39]
Klinda páter sokat áldozott és kockáztatott védenceiért. Miként Ocskay századosnak, neki is kitűnő összeköttetései voltak. Sokat számíthatott, hogy korábban Horthy Miklós feleségének gyóntatópapja, lelki gondozója volt.
A Zsidó Gimnáziumba települt 101/359 század tevékenységéhez tartozott, hogy rakodási, szállítási munkákat teljesített. Résztvett a szinte napi foglalatossággá lett romeltakarításban. Az NVK raktáraiból szállított élelmet, tüzelőanyagot a központi gettó konyháinak. Előfordult, hogy német sebesülteket helyezett el a Park Szálló óvóhelyén, máskor repülőgépes elszállításuknál segédkezett.
A század egyik 25 főnyi csoportja a még meglévő, gettókban vegetáló zsidó közösség részére különösen veszélyes feladatokat vállalt. Dr. Wilhelm György vezetésével (Wilhelm Károlynak, a Zsidó Tanács tagjának fia volt) az NVK delegátusának szolgálatában ún. T-szekciót (transzportáló, azaz szállító egységet) létesített. A szekció tagja volt – többek között – Békeffi István, Komlósi István, Rádi István és Stella Adorján.
Több adat és tény bizonyítja, hogy a csoport a legális feladatokat illegális célokra is eredményesen használta fel. Létszámuk közben 35-re nőtt, több leleményes mentési és ellenállási akció részesei voltak. Az NVK eszközeit felhasználva a hegyeshalmi gyalogmenet idején országúti segítségadást és mentést teljesítettek.
Egyes utalások alapján előfordult, hogy cionista fiatal aktivisták zsidó árvákat vittek a gimnáziumba, ezzel a túlélés magas esélyét biztosították számukra. Mások – mint Merkler Klára és nyolc nőtársa – az óbuda-újlaki téglagyárból, a deportálás egyik előszobájából menekítve jutottak a Síp utcába, onnan pedig Ocskay százados védelme alá.[40] A táborba bekerülni alapvetően munkaszolgálatosként, annak hozzátartozójaként lehetett. A bejutást, állományba vételt Ocskay százados engedélyezte, ma már ismeretlen regisztráció is létezett.
A századtagok és Ocskay széles ismeretségi körére, a csoportos mentési szándékra utal, hogy a gimnáziumi rejtekhelyen lelt menedékre a színészvilágból a korábban Pozsonyban is játszó Mányai Lajos[41] és színész felesége, Simon Zsuzsa, az író, humorista, dramaturg és konferanszié Kellér Dezső,[42] az 1938-ig bő tucatnyi sikerfilmben szereplő Ráday Imre feleségével együtt és mások.
A mentettek között volt Jób Dániel rendező, színházigazgató, író, újságíró. 1900-ban a Magyar Hírlap színikritikusaként kezdte pályáját. 1926-tól 1939-ig a Vígszínház élén állt, az ostoba faji törvények miatt munkáját csak 1945 után folytathatta. 1955-ben bekövetkezett haláláig tárcák, novellák mellett drámákat írt és Csehovtól, Ibsentől fordított.
Ocskay százados oltalmazta meg Kodály Zoltán tanítványát, Kadosa Pál kiváló zeneszerzőt, zongoraművészt és zenetudóst,[43] Keleti Arthúr írót és műfordítót,[44] Goda Géza költőt és újságírót, Ady kortársát és jó ismerőjét, és fiát, Goda Gábort, a később Kossuth-díjas írót.[45] Az utóbbi korábban többször teljesített gyötrelmes kisegítő munkaszolgálatot. A kirekesztő gyűlölet, az embertelenség feldolgozásából született meg 1945-ben A fasizmus hazugságai c. publicisztikai munkája.
A védencek között találjuk Benoschofsky Imre főrabbit[46] családostól, valamint Abrahamson Manót, a Dohány utcai zsidó templom főkántorát[47] is. Többen kaptak menedéket a sportvilágból a zuglói tanintézetben. A magyar világbajnok vízipólócsapat zsidónak minősült, immár bujkálni kényszerült tagjai, valamint – Goda Gábor emlékezése szerint – hazánk kardvívásban háromszoros olimpiai bajnoka, Kabos Endre.[48]
Az ellátás, elhelyezés és tisztálkodás szervezetten történt. A gimnázium tornatermében szalmazsákokon, matracokon aludtak, s míg a vízvezeték működött, a tornatermi tusolókat, a folyosói wc-ket használták. (A szalmazsákokon legtöbbször két személy aludt.) A hálózati vízszolgáltatás megszűntével a század tagjai a pincében addig ástak, míg vizet nem fakasztottak, a talajvizet el nem érték. „Szivárgó sárga löttyel” oltották szomjukat. Az 1944 telén bőven esett hó az udvaron ugyancsak tisztálkodásra szolgált.
Az épület udvarán – mint más csoportos menhelyeken is – szükségből – deszkából fedett latrinákat építettek.
A tábori konyháról (több asszony ott dolgozott) a háromszori étkezés biztosított volt, az ostromig napirenddé vált. Hetek teltével minőségileg és mennyiségileg csökkent. Reggel híg feketekávé, délben bab- vagy sárgaborsó-főzelék, cirok, paradicsomos káposzta jutott. A napi kenyéradag is mind kevesebb lett. (Aki tudott, megpróbált élelmet behozni.) Volt, hogy nagy üvegekből mustárt ettek kenyérrel vagy éppen anélkül.[49] 1945 elején az addig is csekély élelem, kenyér beszerzésére mind kevesebb alkalom nyílt.
Az állandó légi veszély, ill. a gyakori belövések, légitámadások miatt sokan az épület pincéjébe költöztek le. Fapadokon, eszkábált lócákon üldögéltek, vagy a földre terített matracokon. Fekvésre alig jutott hely.
Ocskay László – Braham joggal különösen becsületes tisztnek nevezi[50] – többször megjelent a század körletében. (A rá visszaemlékezők nagyobb része alig, vagy csak néhányszor, szerencsére a nehéz helyzetekben látta.) Annyi biztos, hogy bármilyen kéréssel, panasszal fordulhattak hozzá. Ugyanakkor az emlékezők körében fennmaradt, hogy a HB tagjaira és hozzátartozóikra külön figyelmet fordított. Volt, aki a kisegítő munkaszolgálat adminisztratív központjában, a Palace Szállóban látta.
Mindezzel együtt a Rém, a Gonosz fenyegetése az Abonyi utcában állandóan jelen volt. Alkalmilag az egyik gyermek labdája kigurult az utcára, aki óvatlanul utána futott. A szemben lévő épületből a nyilasok azonnal elfogták, és csak pénzért voltak hajlandók visszaadni. A tárgyalás következtében a táborlakók körében pénzgyűjtés indult, végül a váltságdíj lefizetése ellenében a gyermek visszakerült szüleihez.[51] Merkler Klára emlékei szerint egy novemberi napon – a munkaszolgálatosok távol voltak –, nyilasok hatoltak be az udvarra. Akkori szokás volt, hogy udvari sorakozót vezényeltek. Az ún. hivatalos listáról olvasták a neveket, és „akik a listán szerepeltek, azokat a nyilasok nem vitték el”.[52]
Az utóbbi állítás egybevág Tomy Irsay (édesapja a ruhagyűjtő század tagja volt) családi emlékeivel. A magyar honvédkeret tagjai nem tudták megakadályozni, hogy a fegyveres nyilasok a tábor területére lépjenek. „Egy napon összegyűjtötték a nem regisztráltakat” köztük Irsay Ignácot, az emlékező nagybátyját. Erőszakkal elvitték őket, az elhurcoltakról nyom nem maradt.[53]
A kollektív emlékezetből hiányzik, ugyanakkor Irsay emlékeihez köthető az eredetileg 108/14 munkásszázadba sorolt Ackermann Henrik bádogos szerelő esete. 1945. július 27-én, Németországból való visszavergődése után hivatalos jegyzőkönyvbe[54] mondta, hogy 1943 őszétől Budakeszin, a József főherceg szanatórium építésén dolgozott. 1944 „november közepe táján az Abonyi utcai zsidó gimnáziumba kerültem egy védett századdal. Itt voltam december 8-ig, mikor a Józsefvárosi pályaudvaron bevagoníroztak. Nem emlékszem milyen nagy transzporttal mentem, de azt tudom, nyolcvanan zsúfolódtunk egy vagonban”. Bécsen át Buchenwaldba szállították, a 27709 számon regisztrált fogoly vasútépítésen robotolt. A továbbiakban megjárta Regensburgot és túlélte Dachaut.
Századtársa, Grossmann Lajos kereskedősegéd 1945. augusztus 13-i beszámolója mintegy kiegészíti az előzőket. Ő arról is beszélt, hogy a rövid időre az Abonyi Gimnáziumba beszállásolt 108/14 század a Szálasi-érában megszerezte a svájci védettséget, a körletből naponta járt ki dolgozni. „December 4-én a nyilasok megleptek, elvit
