A volt Szovjetunió térsége a szövetségi állam felbomlását követően számos kihívással került szembe. Elég, ha Csecsenföldre, Transznisztriára, Karabahra, Grúziára vagy Ukrajnára gondolunk. A múlt évek során tapasztalhattuk: Moszkva előnyben részesíti a katonai megoldásokat a konfliktusokat rendezendő. Támogatja a Moldovából kivált Dnyeszter melléki Moldovai Köztársaságot, ahol katonákat is állomásoztat. A 2008-i orosz–grúz háborút követően független államokként ismerte el a Grúziának hátat fordított Abháziát és Dél-Oszétiát. Hat évvel később, 2014-ben katonai erővel megszállta, majd Oroszországhoz csatolta az Ukrajnához tartozó Krím-félszigetet. Támogatta az Ukrajna délkeleti részén kikiáltott két szeparatista enklávét, a Donyecki és Luhanszki Népköztársaságot, majd napjainkban hivatalosan is független államként ismerte el mindkettőt. Ezzel egyidőben fegyveres erői „békefenntartókként” vonultak be e két entitás területére, majd megállás nélkül támadó szárazföldi, légi és tengeri katonai akcióba kezdtek Ukrajna egész területén. (A nyitó képhez: Kijev 2012-ben egy szabadtéri katonai bemutatón. A katonák nem gondolták, hogy pont tíz év múltán háborúban fognak állni az oroszokkal. A szerző felv.)
Tény, hogy a második világháború befejezése óta a kétpólusú világban – emlékezve az 1948/49-i berlini válságra, az 1950-ben kitört koreai háborúra, az 1962-i kubai válságra, az 1970-es évek vietnami háborújára – nemigen váltak ennyire feszültté a nemzetközi kapcsolatok. Mindez egy olyan időszakban történik, amikor Földünket egyre jobban kikezdik, próbára teszik az olyan globális problémák, mint a túlnépesedés, az egyenlőtlenségek, az éghajlatváltozás, a járványok, valamint az informatikai forradalom következményei.
Az Ukrajnával kapcsolatban kialakult példátlan helyzetet tovább súlyosbította a Moszkvából folytatott következetes dezinformációs kampány az orosz szándékokról, a történelemhamisítás, az emberirtásról és a nácitlanításról szóló kijelentések, s legutóbb – ki nem mondva bár, de egyértelmű célzással – a nukleáris csapásokkal való fenyegetés.
Fura arra gondolni, hogy ez a kelet-európai háború egy lokális problémából, két kis enklávé orosz támogatásából nőtt ki és vált az egész Ukrajnát és az európai biztonsági rendszert válságba taszító konfliktussá. Visszatekintve elmondható, hogy ez mind gondosan meg volt tervezve, s az amerikaiak nem hiába ismételgették napokon át, hogy itt komolyabb dolgokra is fel kell készülni.
A világszervezet székhelyén, New Yorkban az ukrajnai helyzet elsőrendű témává vált. Az ENSZ főtitkára, aki a konfliktus miatt kénytelen volt megszakítani egy afrikai hivatalos látogatását, megerősítette: a világszervezet kiáll tagállamának, Ukrajnának függetlensége, területi integritása és nemzetközileg elfogadott határai mellett. Ami a „békefenntartásra” való orosz hivatkozást illeti, kijelentette: ha egy ország csapatai egy másik ország területére lépnek annak beleegyezése nélkül, úgy azok nem lehetnek részrehajlás nélküli békefenntartók. Hozzátette: ez nem is nevezhető békefenntartásnak, ez annak elferdített változata.
Ugyancsak eseményszámba ment a világszervezet történetében, hogy egy tagállam – a jelen esetben az Orosz Föderáció ENSZ-nagykövete – egy biztonsági tanácsi felszólalásában szó szerint nekiment az ENSZ főtitkárának kritikus megjegyzései miatt, és azzal vádolta meg, hogy túllépett hivatali hatáskörén.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa február 25-én késő este szavazott az Egyesült Államok és Albánia által benyújtott határozattervezetről, ami az eredeti szöveghez képest végül „enyhített” kifejezésekkel lett beterjesztve. Így a tervezet – figyelembe véve az azt támogató biztonsági tanácsi tagországok és számos más ENSZ-tagállam javaslatait – a többi között nem „elítélését”, hanem „helytelenítését” fejezte ki az ukrajnai orosz akció kapcsán, s kimaradt belőle az ENSZ Alapokmánya VII. fejezetére hivatkozás, ami ENSZ-felhatalmazással történő kényszerítő intézkedésekre ad lehetőséget. Ezt a szöveget szavazta meg a testület 11 tagja (az Egyesült Államok, Albánia, Franciaország, az Egyesült Királyság, Brazília, Norvégia, Izland, Ghána, Gabon, Kenya és Mexikó), Kína, India és az Egyesült Arab Emirátusok pedig tartózkodott. A tervezetet, mint várható volt, Oroszország, mint a Biztonsági Tanács egyik állandó tagja, megvétózta. A hírek szerint a szavazást követően az EU 27 tagállamának nagykövetei a Biztonsági Tanács terme mellett az amerikai állandó képviselővel együtt szimbolikusan fejezték ki támogató álláspontjukat e kérdésben.
Ma, február 27-én a Biztonsági Tanács újabb ülésen dönt arról, hogy az ukrajnai helyzetről összehívják-e az ENSZ rendkívüli közgyűlési ülését. E döntés minden bizonnyal megtörténik, mivel ilyen jellegű eljárási kérdésekben nincs vétójog és elég, ha a testület legalább kilenc tagjai támogatja a kezdeményezést. Ezt követően a közgyűlésben napirendre tűznek egy határozattervezetet, amelyet többségi szavazással várhatóan el fognak fogadni.
Az ukrajnai konfliktussal kapcsolatos jelenlegi közbeszéd egyik kulcseleme, hogy mit tehet a nemzetközi közösség, mit tehet a Nyugat a helyzet megoldásáért, milyen lépéseket kellene tenni az orosz katonai beavatkozás leállítása céljából. Itt elsősorban a gazdasági-pénzügyi szankciók és a hozandó biztonsági intézkedések tartalmi vonatkozásai körül gyűrűztek a vélemények. Hosszas egyeztetések után a múlt órákban itt is fontos döntések születtek, melyek Oroszország szigotú nemzetközi elszigetelődését fogják eredményezni. Az Ukrajna területét érintő szövetségi katonai ellenlépésekről nem esik szó.
Ennek kapcsán zárójelben jegyzem meg: az ENSZ Alapokmányának 51. cikke szerint a világszervezet egy tagja ellen irányuló fegyveres támadás esetében az egyéni önvédelem mellett létezik a kollektív önvédelem természetes joga azzal, hogy az érintettek az önvédelem e jogának gyakorlása közben foganatosított rendszabályaikat azonnal a Biztonsági Tanács tudomására tartoznak hozni. Ez azt jelenti, hogy egy megtámadott tagállam más, erre kész tagállammal/tagállamokkal együtt élhet az önvédelem jogával. Az, hogy a megtámadott tagállam segítségére siető tagállam egyedül vagy másokkal egyeztetve jár el a kollektív önvédelem gyakorlása közben, az érintett tagállam saját döntésétől függ. A NATO Alapszerződése 5. cikkelyében foglalt védelmi kötelezettség annyiban tér el az ENSZ Alapokmányában foglaltaktól, hogy az előbbi esetben közös, egyeztetett szövetségesi fellépésről, az utóbbi esetben viszont egyes államok saját egyéni döntéseiről van szó.
Az ENSZ létrejöttekor, 1945-ben elfogadott, nemzetközi jogi hatállyal bíró alapokmány a Biztonsági Tanács előzetes hozzájárulása nélküli (!) fegyveres fellépésnek zöld utat ad. Azt viszont előírja, hogy egy ilyen egyéni vagy kollektív katonai választ követően a Biztonsági Tanács haladéktalanul vegye kézbe a helyzet kezelését. Azt tudjuk, hogy a testület döntései az ott ülésező öt állandó tag egyetértésén múlnak, s ha netán valamelyikük közvetve vagy közvetlenül is érintett egy konfliktushelyzetben, az előrelépés lehetősége igencsak kérdéses lehet.
Azzal is tisztában vagyunk, hogy a mai világban nem csupán „fegyveres” támadással – katonákkal, tankokkal, repülőgépekkel, hadihajókkal – lehet fellépni egy másik állam ellen. A kíbernetikai, informatikai hadviselés – anélkül, hogy bárki fizikai értelemben átlépne, megsértene egy országhatárt – rendkívül veszélyes kihívás: megbéníthat egy országrészt, várost, repülőteret, elzárhat a világtól állami intézményeket, bankokat stb. Ez a fajta terrorizálási, hadviselési módszer egyre jobban terjed, s ennek nyomait a jelenlegi orosz–ukrán háborúban is felfedezhetők.
Az 1990-es évek elején – a sors különös fintoraként – Magyarország pont akkor lett a Biztonsági Tanács tagja, amikor a nemzetközi közösségre rázuhant a velünk szomszédos Jugoszlávia széthullásából fakadó temérdek drámai probléma, a szélsőséges nacionalizmus, a kegyetlenkedés, az öldöklés, a pusztítás. Ez bennünket érintett a legközvetlenebbül a testület 15 tagja közül, végigkísérte kétéves tagságunkat. Most is úgy vélem, mint annak idején: ha a jövőben ismét az a ritka alkalom nyílik meg előttünk, hogy bejutunk a Biztonsági Tanácsba, aligha valószínű, hogy oly mértékben leszünk érintettek egy nemzetközi konfliktusban, mint amilyen a délszláv válság volt. Hiszen a szörnyűségek közvetlenül déli határaink mentén zajlottak, sok magyar nemzetiségű embert is érintettek, s azon vidékeknek a többsége, ahol mindez lezajlott, annak idején a monarchia, s ezen belül Magyarország területeinek részei voltak.
Nos, a sors úgy hozta, hogy pár évtizeddel később egy velünk szomszédos másik ország távolabbi területein ismét súlyos nemzetközi válság, fegyveres összecsapás robbant ki, ami megint csak közvetlenül érinti hazánkat mind földrajzilag, mind pedig nemzeti kisebbségeket tekintve, még ha úgy nem is, mint a Biztonsági Tanács tagjaként. Nem feltételeztem volna egy ilyen helyzetet a 21. századi Európában, de az is tény, hogy a jelenlegi válság, a háború Ukrajnában, a világ első számú szereplői, a NATO és az EU országai, valamint Oroszország szembenállásából fakad. Ilyen értelemben a magyar külpolitika számára ez a második kihívás jóval drámaibb, messzemenőbb világpolitikai kihatásokkal, következményekkel jár, mint a nem oly régi balkáni konfliktus. Ennek az új világnak a jövőbeni kihívásaira mindenképpen fel kell készülnünk. Nagyon okosan, körültekintően, népek milliárdjainak a szolgálatában.