Gondolatok élőláncban

A nagy nyilvánosság előtt férfiasan bevallom, hogy állva a Rákóczi úton a diák–tanár–szülő élőláncban, éppen szemben az SZFE egykor hatalmas hagyományokat, mestereket és tanítványokat falai között tudó épülettel, ahol nekem is annyi remek tanítványom volt, tanítottam rendezőket és színészeket, tanítottam a doktoriskolán dramaturgokat, kritikusokat, színháztörténészeket és filmesztétákat etc., ahol hihetetlenül tehetséges filmrendező tanítványomnak lehettem a doktori témavezetője, ahol sokaknak voltam opponense, például egy ugyancsak fantasztikusan tehetséges filmrendezőnek, aki azóta már nem idehaza, hanem külföldön él…

…szóval álltam szemben a velejéig hazug politikai rendszernek és kiszolgálóinak jelképpé merevedett buheranciájával, álltam egykori iskolám, a Kölcsey diákjai, tanárai és a szülök között, s bevallom: másfél órán át nyeltem a könnyeimet. Nekem már mindegy, az én generációm élete nagy összességében ráment az ilyen meg olyan diktatúrákra, mindössze néhány kegyelmi pillanat tűnt szabadnak, igaz, az 1990 előtti diktatúránál azt érezhettük, hogy ha milliméterekkel is és ha lassan is, de folyamatosan kifelé jövünk valamiből, most meg épp ellenkezőleg: zuhanunk vissza a legsötétebb bugyrok felé, szóval nekem már mindegy, de ezeknek a kedves, okos, nyílt tekintetű fiataloknak nagyon nem mindegy, s persze épelméjűen gondolkodva nekünk sem lehet mindegy, hiszen ők jelentik, vagy jelenthetnék a jövőt, feltéve, hogy lesz majd miért maradniuk, s nem mennek el innen tömegestől.

És a kisebbik fiam is áll valahol a láncban, tőlem jóval odébb, megbeszéltük, ő a saját iskola- és osztálytársaival, én meg a volt iskolámmal, amelynek tanárai közül többeket a leggyalázatosabb, leggyávább és legelvetemültebb módon intézett el őfelsége politikája és annak hozzá nem értő, totálisan dilettáns, kizárólag a politikai verdiktnek megfelelni szándékozó minisztere, valamint elvtelenül mindent kiszolgáló regimentje.

Szóval nyeltem a könnyeimet, miközben roppant felemelő, egyúttal – számomra legalábbis – jelképes volt ezekkel a fiatalokkal elfoglalni a hidat: a közlekedés a két part között egy időre leállt ugyan, de azok állították le, akik az igazi átmenetet kellene, hogy jelentsék a jelen és a jövő két partja között. Nincs az a hatos villamos, amelynek a hídon való akadálymentes átmenetét fontosabb lenne biztosítani, mint a jelenből a jövő felé tartó fiatalokét.

És aztán a hatalmas tömeg a Kossuth téren…

Olvasom a beszámolókat a tegnapi napról. Egy hozzám igen-igen közelálló tegnapi tüntető bizonyos beszámolókra (kivétel nélkül kormánypárti seggnyalók firkálmányairól és tudósításairól van szó) azt mondja, hogy de hiszen ezek nem is a tegnapi napról írtak, nem a történtekről írtak, nem rólunk írtak, nem a tanárokról írtak, nem a jövőjüktől megfosztott diákokról írtak, ezek maguknak írtak, azoknak, akiknek meg akarnak felelni, akiket át akarnak verni, akiknek hazudniuk kell, s akiktől kizárólag saját jólétüket remélik. Mert ezek – így a hozzám igen-igen közelálló – csak ebben a politikai környezetben készíthetnek újságot, tévét, rádiót, online felületeket, egy normális világban sosem. Vagyis – hangzik a hozzám igen-igen közelálló konklúziója – ezek országellenesek igazából: számukra ugyanis nem az ország jövője a fontos, kizárólag a saját kedvezményezett jelenük, ezért hát a pofátlan és gátlástalan hazudozás.

Hát így! Sok nyilatkozatot meghallgattam, mindössze egyel nem voltam képes azonosulni. Jó szándékú, tisztességes tanár (vagy szülő, esetleg egyszerre mindkettő) mondja azt valahol, hogy ez kizárólag szakmai kérdés, nem politikai. A politika szó ördögtől való, attól rettegni kell, félni tőle, bizonygatni, hogy mi nem politizálunk, mi csak szakmázunk.

Ez nem igaz, ez gigantikus tévedés. A politika, Arisztotelész óta tudható, a polisz, vagyis a közösség ügyeivel (közügyekkel) történő foglalkozást jelenti.

Nem a politika tette és teszi tönkre az oktatás rendszerét? Nem a politika dönt az államhoz került pénzek, adóbevételek stb. visszaosztásáról, s a visszaosztások arányáról? Mostanában, amikor a legfőbb politikai környezet arról siránkozik, hogy a förtelmes és folyamatos korrupció és a jogállamiság alapelveinek megsértése miatt visszatartott EU-s pénzek lennének hivatottak arra, hogy azokból végre kifizessék a tanárokat, szóval eközben vajon tisztában van-e az ország nagy része azzal, hogy az elmúlt 16-17 év során hány milliárd euró érkezett Magyarországra?

Tudja-e azt a lakosság többsége, hogy mi lett ennek a történelemben soha nem látott pénzrengetegnek a sorsa, hogy hová kerültek ezek a pénzek, hogy milyen beruházásokban (értelmesekben és értelmetlen látványberuházásokban) landoltak az összegek, hogy hány privát zseb duzzadt meg ezektől a lenyúlt vagy láthatatlanná tett gigantikus summáktól, s hogy a politika milyen módon, eszközökkel és maffiamódszerekkel intézte, hogy az EU-ból érkező pénzek ne az ország tényleges javát szolgálják, hanem kizárólag a politikai maffia érdekköreit, csókosait és talpasait?

Mi ez, ha nem politika? Miért ne lenne politika a hatalom mindennapokban megmutatkozó, egyre pofátlanabb és elviselhetetlenebb, s a holdudvarának (sajtósainak [nem újságíróinak!] és egyéb tényárnyaló tányérnyalóinak – special thanks to Beszélő egykori szerkesztősége) gúnyos és ijesztően tudatlan, cinikus röhögéseitől kísért preferenciáinak és érték(telen)rendjének minden józansággal szembeforduló érvényesítése? Miért ne lenne politika a megfelelő konklúzió kimondása, jelesül az, hogy miközben a magyar lakosság csendben tudomásul vette, tűrte és elfogadta az ország gigantikus kifosztását, ezzel maga is hozzájárulván ahhoz, hogy néhány politikus, azok családja, gyermekei és haveri köre soha nem látott sikerrel „saját lábra állhasson”, addig az ő gyereke a féllábúra csonkolt oktatási rendszerben próbál – egyre kevesebb sikerrel – talpon maradni.

És miért ne lenne politika az, hogy hivatásuknak élő, kiválóan teljesítő, szakmájukat és tanítványaikat az egyre pocsékabb körülmények ellenére is kitartóan szerető tanárokat, az egyre elviselhetetlenebb és egyre lehetetlenebb tanárhiány ellenére is utcára zavarják a munkahelyükről, fittyet hányva elemi rációra, alapvető emberi jogokra, diákok érdekeire, az ország jövőjére, kizárólag megfélemlítés, elrettentés és a legsötétebb diktatúrákra jellemző példastatuálás okán.