“Olyan dolgokról hallottunk, amelyeket senkinek, mindegy milyen idős, soha nem lenne szabad megtapasztania: gyerekek rekedtek meg a Moszulért folytatott harc tűzvonalában. Találkoztam olyan gyerekekekkel, akik nemcsak borzalmas sérüléseket szenvedtek, de végig kellett nézniük, ahogy rokonaikat és szomszédaikat lefejezi egy gránát, miszlikbe szaggatja őket egy autóba rejtett bomba vagy taposóakna vagy rájuk omlik a saját házuk” – mondta Donatella Rovera, az Amnesty International krízisekkel foglalkozó tanácsadója, aki tizenhét nap után tért vissza Észak-Irakból.

Dokumentumvideó az erbili kórházból; tessék kattintani!

“A háborúban megsérült gyerekeket telezsúfolt kórházakba vagy belső menekültek számára létrehozott táborokba szállítják, ahol a rettenetes körülmények csak még nehezebbé teszik számukra a felépülést. Mások csapdába esnek a tűzvonalban. A Moszulért harcoló iraki hatóságoknak és nemzetközi szövetségeseiknek azonnal fel kell állítaniuk egy hatékony rendszert, amely képes megóvni, védelmezni és gyógyítani a civileket. A civileknek nyújtandó védelemnek és támogatásnak – elsősorban a legkiszolgáltatottabbak számára – kellene az elsődleges szempontnak lennie, nem valaminek, amivel ráérnek később foglalkozni.”

Az Amnesty International egy erbili kórházban találkozott Umm Ashraffal, aki elmondta, hogyan sebesítette meg egy kocsiba rejtett, a kelet-moszuli házuk előtt fölrobbant bomba őt és hét gyerekét december 13-án. A robbanásban a ház összeomlott, a törmelékek több embert is maguk alá temettek. Legidősebb tizenhét éves lánya mindkét szemére megvakult.

“Az otthonaink a gyerekeink sírjává váltak” – mondta Umm Ashraf. “A szomszédaim még a törmelékek alatt vannak, senki sem tudta kihúzni őket. A gyerekeimet egyesével rángattam ki a kövek alól. A nővérem meghalt, semmit sem tehettem érte. A szomszédomat lefejezte a robbanás, sokan meghaltak.”

A nyolc éves Teiba és tizennégy hónapos húga, Taghreed halálát egy akna okozta, amely a házuk udvarán landolt november 12-én. A szüleik megsérültek. A lányok anyja, Mouna ezt mesélte:

“Mondtam a lányoknak, hogy menjenek ki a szabadba. A környéken 24 órában bombáztak és lőttek minden egyes nap. Egyszercsak egy akna landolt a ház mellett. Én összerogytam, Teiba fejjel a kapunak csapódott, a kisebbik pedig lassan hozzám kúszott. Az ölemben halt meg.”

Alig maradt működő vagy megközelíthető kórház a konfliktus sújtotta Kelet-Moszulban, ezért a sérültek számára a legnagyobb esély Erbilben, a félig autonóm Kurdisztáni Regionális Kormány központjában van segítséghez jutni.

Bár Erbil csak nyolcvan kilométerre van Moszultól, a helyiek számára odajutni gyakorlatilag lehetetlen. Csak nagyon kevesen kapnak engedélyt a kurdisztáni területre való belépéshez, és ha kapnak is, a hozzátartozóik számára nagyon nehéz vagy lehetetlen meglátogatni őket.

Néhány menekülő család a frontvonalak között esnek csapdába: nem tudnak belépni a kurd területre, ezért napokig a veszélyes senkiföldjén kell várakozniuk.

A két éves Ali azok között van, akik eljutottak Erbilbe. A fiú Moszul Hay al-Falah nevű részén sérült meg egy támadásban december 14-én. Amikor először találkoztunk vele, alig lélegzett, az arca és teste felismerhetetlen véres massza volt. Az orvosok azt mondták a nagyanyjának, Dokhának, nem tudják megmondani, hogy túléli-e.

Dokha ugyanabban a támadásban két lány unokáját vesztette már így is el, a tizennégy éves Zairát és a tizenhat éves Wadhát. Dokha a gyásztól és Ali esetleges elvesztésétől teljesen magán kívül volt.

“Kérlek, istenem, védd meg, ne vedd el tőlem” – könyörgött.

“Az unokáimnak el kellett menekülniük otthonról, az egyik szomszéd pincéjében rejtőztek harminc napig” – meséli. “Elfogyott a vízük és az élelmük. A környéket két nappal korábban foglalta vissza a hadsereg, azt gondolták, biztonságban előjöhetnek. A bomba akkor robbant fel, amikor az udvar kapujához értek.”

Bár csak kevés sérültet evakuáltak a moszuli harctérről Erbilbe, a kórházak így sem bírják a nagyszámú sebesültet ellátni.

“Sokáig tervezték Moszul visszafoglalását, az iraki hatóságoknak, ideértve a ninivei kormányzóságot és a nemzetközi szövetségeseknek többet kellett volna tenniük a civil sebesülések elkerülése érdekében, különösen mivel tudták, hogy a kurdisztáni kórházak nem fognak tuni ennyi sérültet ellátni.” – mondta Donatella Rovera.

“Ha van pénz és erőforrás a háborúra, akkor arra is kell lennie, hogy a háború következményeivel törődjenek.”

A fizikai sérüléseken túl a gyerekek rettegnek és súlyos traumákat szenvedtek el az erőszak általuk tapasztalt mértékétől. A több ezer traumatizált gyerek közül alig páran jutnak hozzá ahhoz a pszichológiai segítséghez és támogatáshoz, amire feltétlenül szükségük lenne.

“A gyerekeim szeme láttára ölték meg a nővéremet, látták a szomszédot, akit lefejezett a robbanás, véres testrészeket láttak a földön. Hogyan fognak tudni ebből valaha felépülni?” – kérdezte Umm Ashraf.

Egy belső menekültek számára felállított táborban a négyéves Mohammed előre-hátra hintázik, időnként pofon vágja magát, a fejét pedig a földhöz csapkodja. Vigasztalhatatlanul sírni kezd valahányszor összepiszkítja magát, ami napjában többször is előfordul. Az anyja, Mouna szerint ez azóta van így, hogy egy aknatámadásban november 12-én meghalt a két lánytestvére.

“Mohammed és a húga, Taghreed elválaszthatatlanok voltak, a fiam cipelte a kislányt mindenhova. Képtelen felfogni, hogy a testvérei halottak. Azt hiszi, ott hagytuk őket a házban, emiatt pedig szomorú és mérges. Szerintem pszichoterápiára lenne szüksége, de az nincs a táborban” – mondja Mouna, aki a törött lába miatt a táborba érkezésük óta nem tudott felkelni a földön lévő vékony matracról.

A család életben maradt két lányának (10 és 12 évesek) kell minden feladatot ellátniuk. Ők hoznak vizet, főznek, mosnak és öltöztetik a megsebesült szüleiket. Nincs idejük sem tanulni, sem játszani.

Amióta a táborba kerültek, a gyerekek nem kaptak semmilyen pszichológiai segítséget, hogy meg tudjanak küzdeni a megölt testvéreik halála okozta traumával. Bár néhány táborban a humanitárius segítségnyújtás egyik formájaként elérhető egy igencsak korlátozott pszichoszociális támogatás, ezek teljesen alkalmatlanok, hogy valódi segítséget nyújtsanak a nagyszámú, a harcok során súlyos traumát átélt gyereknek vagy az összecsapások közvetlen sérültjeinek.

“Az elképzelhetetlen traumatikus események okozta sebesülések egyszerre pszichések és testiek. Az életeket tönkre tévő sérüléseket az iraki hatóságok és szövetségeseik figyelmen kívül hagyják, egyelőre még normálisan működő, hatékony orvosi létesítményeket sem sikerült felállítaniuk.” – mondta Donatella Rovera.

“A nemzetközi közösségnek kell megteremtenie annak a feltételeit, hogy a humanitárius segítségnyújtás keretein belül egy nagyvolumenű és hatékony, a gyerekek védelmét biztosító rendszer jöjjön létre, amely átfogó egészségügyi segítséget nyújt a szésőséges erőszak áldozatainak.”

Eközben az Iszlám Állam fogságából kiszabaduló jazidi gyerekek elmondhatatlan szenvedéseken mennek keresztül. Tizenegy éves lányokat erőszakolnak meg, a fiúkat erőszakkal besorozzák, azt tanítják nekik, hogyan kell embereket lefejezni, és kivégzéseket nézetnek velük végig.

A tizenhárom éves Jordo két évet töltött az Iszlám Állam fogságában. Ijesztő dolgokat mesélt arról, miket tanult.

“A hajánál fogva kell megragadnod, húzd felfele a fejét, mert így könnyen át tudod vágni a torkát. Ha nincs haja, akkor két ujjadat bedugod az orrába, és úgy rángatod a fejét felfelé. Ezt és még sok más módot tanítottak, ahogy embert lehet ölni.”

A tíz éves AK novemberben szabadult ki az Iszlám Állam fogságából több mint két év után. Szüleivel és hét testvérével együtt rabolták el. Rajta kívül csak ketten, a hat és hét éves testvérei tértek eddig vissza, a család többi része még az Iszlám Állam fogságában van.

A gyerekekről két unokatestvérük gondoskodik, akik már így is szárnyaik alá vettek huszonhárom nőt és gyereket. Egyikük azt mesélte, hogy nehéz a traumát álélt gyerek kiszámíthatatlan viselkedését kezelni.

“AK-t nehéz kontrollálni.” – mesélte – “Összetör és felgyújt dolgokat, egyik nap pedig alsónadrágban ment ki a hidegbe, meg is betegedett. Mindhárman rendszeresen bepisilnek, ezért a szag miatt külön sátrakat kaptak. Ezek a gyerekek súlyosan traumatizáltak, profi segítségre lenne szükségük, de egyelőre senki sem segít rajtuk.”

A humanitárius munkások azt mesélték az Amnesty Internationalnek, hogy a Moszulból és a más konfliktus sújtotta területekről kimenekített gyerekek a trauma olyan jeleit mutatják, mint a véget nem érő sírás, némaság, erőszakos magatartás vagy egyszerűen nem merik elhagyni a szüleik vagy a támogatóik nyújtotta fedezéket.

Azonban, úgy fest, az erőforrások híján ezek a gyerekek nem kapnak megfelelő segítséget és támogatást a traumák feldolgozásában és abban, hogy visszatérhessenek a normális életükhöz.

A donor országok szeptemberben ígéretet tettek, hogy biztosítják “az életmentéshez szükséges segítséget” és “a gyors, akadálymentes folyosót a humanitárius segélyek eljuttatásához”. A legfontosabb, hogy a fegyveres konfliktusban érintett gyerekek számára biztosított támogatás a humanitárius segítségnyújtás egyik fő prioritása legyen.

Az alapvető cikkek egyre növekvő ára, az élelem, a benzin, a gyógyszerek és a tiszta víz hiánya súlyos veszélynek teszi ki a Moszulban rekedt gyerekeket: éhezés, kiszáradás, fertőzések és más betegségek leselkednek rájuk.

“Az iraki és koalíciós fegyveresek bár azt ígérték, hogy a tőlük telhető legtöbbet teszik a civilek védelme érdekében, minden egyes nap gyerekek halnak vagy sérülnek meg az otthonaikban és menekülés közben. A moszuli csata összes résztvevőjének kötelessége minden lehetséges óvintézkedést megtenni, hogy a civilek lakta részeket megkíméljék.” – mondta Donatella Rovera.

“Ha az iraki hatóságok és támogatóik nem tesznek többet, hogy biztonságos folyosókat biztosítsanak a civileknek, amin keresztül elhagyhatják a várost, és nem nyújtanak segítséget a városban rekedt embereknek, akkor könnyen egy újabb humanitárius katasztrófa alakulhat ki.”