Mit gondolnak a hajléktalanok – mire lenne igazából szükségük? Hogyan alakul egy ember élete, miután elveszíti lakhatását? Igénybe veszik és milyen esetben a hajléktalanellátó intézményeket? Az idei Február Harmadika Adatfelvétel eredményeiből kiderül, merre tovább, ha elveszett az otthon, és mire van szükség az újra élhető élethez.

Huszonkettedik alkalommal az idén – még a humánjárvány Magyarországra történő begyűrűzése előtt – került sor a Menhely Alapítvány és az ország hajléktalan-ellátó szervezeteinek közös, éves adatfelvételére. Az idei felmérést a Hajléktalanokért Közalapítvány mellett a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság támogatta. A február 3-án lebonyolított kutatás kérdéseire 7604 hajléktalan adott értékelhető választ. Közülük 2104 közterületen lakott (Budapesten 737, vidéken, városokban 1367), a többi (5500) fizetős vagy ingyenes hajléktalan szállásokon (2330 Budapesten, 3170 városokban).

Az idei adatfelvételkor elsősorban arra kerestük a válaszokat – mondta el tudósítónknak dr. Győri Péter, a Menhely Alapítvány kuratóriumi elnöke –, hogy a különféle élethelyzetből hajléktalanná váltak milyen szolgáltatásokat, támogatásokat vesznek igénybe elsősorban, és mennyire fontosak a számukra ezek a szolgáltatások. Megkérdezték azt is, mit gondolnak arról, mire lenne szükségük ahhoz, hogy kilábaljanak ebből az élethelyzetből.

Az adatfelvétel eredményei azt mutatják, hogy a hajléktalanná válás első fázisában majdnem minden második ember közterületen, vagy valamilyen maga építette kalyibában húzza meg magát, miközben igénybe veszi a szolgáltatásokat (utcai szolgálatokat, nappali melegedőket, leginkább az ingyenes étkeztetést). A lakásukat elvesztők, és még rendszeres jövedelemmel rendelkezők többsége viszont a közterületen alvás helyett munkásszállón, barátjánál, ismerősénél, vagy rögtön valamilyen hajléktalanszálláson keres menedéket.

A hajléktalanként töltött időszak alatt leginkább kis, tiszta, elfogadható módon felszerelt szállókat, szobákat, egyúttal több odafigyelést, segítő beszélgetést, vagy éppen ápolói gondozást igényelnének. A válaszolók döntő többsége szerint ahhoz, hogy kilépjen a hajléktalanságból, biztos havi keresetre, lakás bérléséhez elegendő pénzre lenne szüksége. Többségük már nem reménykedik abban, hogy életében még önállóan lakhat majd egy lakásban.

Helyzetük megváltoztatásának az esélyét nagyban hátráltatja, hogy többségük elmúlt már ötvenéves, alacsony iskolai végzettségű (legfeljebb nyolc általános), és a mindennapjait korlátozó betegségben szenved. Döntő többségük havi 60 ezer forintnál kevesebb összegből tartja fenn magát, 38% havi 30 ezer forintnál kevesebből vegetál.

Mindez a szintén forráshiánnyal küzdő, lepusztult állapotban lévő ellátórendszert, az abban dolgozó segítőket – akiknek a keresete egyre jobban elmarad az országos átlagtól – igen súlyos, egyre gyakrabban megoldhatatlan kihívások elé állítja.

Egyre égetőbb tehát azoknak a központi intézkedéseknek a meghozatala, melyek az önkormányzatokkal, az ellátókkal, és magukkal a hajléktalan emberekkel történt egyeztetések után alakítják, fejlesztik, a hajléktalanság problémájának kezelését.