Hagyományosan március 15-e a magyar sajtó napja; ez alkalomból az idén is számos újságírót tüntetett ki az 1896-ban Budapesti Újságírók Egyesülete néven alapított Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) a Magyar Sajtó Házában megrendezett ünnepségen. Kocsi Ilonának, a MÚOSZ elnökének bevezetője, majd Szentpéteri Nagy Richárd politológus ünnepi beszéde után díjakat adtak át a szabad sajtó napja alkalmából. Alább közzé tesszük a MÚOSZ elnök asszonyának köszöntő gondolatait:
«Mit kíván a magyar sajtó? Tudtátok, hogy hazánkban Petőfi Sándorról nevezték el a legtöbb utcát? Úgy 2800-at. A Pictorial Collective dokumentarista fotós csoport kilenc tagja másfél évig fotózta a Petőfi utcák lakóit, így született meg a Petőfi utcák népe című összeállításuk. A körülöttünk látható képek a mai magyar társadalomról adnak szubjektív látleletet. Mi is ezt tesszük ma, a magyar sajtó napján, amikor az ünnepi hangulat köré felvázoljuk azt a társadalmi közeget, ahol a díjazandó alkotások megszülettek.
Mit kíván a magyar nemzet? – hangzott annak a kiáltványnak a címe, amelyet 1848. március 15-én fogalmaztak meg, majd hirdettek ki a márciusi ifjak – költők, írók, haladó szellemű értelmiségiek. A 12 pont fölött ez állt: Legyen béke, szabadság és egyetértés!
Mi lenne, ha mi itt és most, a magyar sajtó ünnepén ugyanezt kívánnánk: legyen béke – legalább az országban. Legyen szabadság a véleménynyilvánításban, ne váljék gyanússá az az újságíró, aki éppen a hatalom visszaéléseiről ír tényfeltáró cikket. És legyen egyetértés legalább abban, hogy mindenkinek joga van véleménye szabad kifejtéséhez. Attól senki sem lesz hazaáruló, ha másként látja az országot, mint a hatalmon lévők, vagy a hatalomból élők.
De Magyarországon most nincs belső béke. A hatalom szinte állandó harci lázban tartja az országot, ellenségeket kreál a saját polgáraiból. Most, 2025-ben, Magyarországon a független média lett az aktuális ellenség. Az itt dolgozók ellen folytatnak lejárató kampányt, megfélemlítő akciókat. Nem véletlen, hogy két hete a független sajtó meghatározó képviselői ezen a helyen fogadtak el közös nyilatkozatot, amelyben hitet tettek a sajtószabadság mellett. A nyilatkozathoz azóta már több mint 200-an csatlakoztak, s csatlakoznak ma is. Hogy ez nem túl nagy szám? Szerintem sem. A szabad sajtó védelme ennél nagyobb támogatást érdemelne.
Magyarországon csak látszólagos a szabadság. Elvileg létezik, törvények is garantálják. A gyakorlatban azonban a hatalom fondorlatos módon próbálja korlátozni polgárainak szólásszabadságát. Újabban már (az alkotmányt helyettesítő – a szerk. megj.) alaptörvényben rögzítenék, hogy a közrendre veszélyt jelentő kettős állampolgárok magyar állampolgárságát akár fel is függeszthetnék. Hogy ki veszélyezteti a közrendet, a közbiztonságot? A hatalom visszaéléseit leleplező oknyomozó újságírók? A közpénzek herdálását bemutató oknyomozók? Ki fogja ezt eldönteni? Bíróságok? Vagy az egyre nagyobb hatalmat követelő (a rákosista államvédelmi hatóság örökségére törekvő – a szerk. megj.) Szuverenitásvédelmi Hivatal, amelynek már a puszta létét is figyelmeztetésnek szánták: a független sajtó gondolja meg alaposan, mit kockáztat, ha nem igazodik a hatalom elvárásaihoz. Az igazodás elmaradt, a hivatal beindult: szerkesztőségeket pécézett ki a szuverenitásvédelem jól hangzó, ámde nehezen értelmezhető fogalma mögé bújva. A szuverenitás Magyarországon egy mindent elfedő, mindenre ráhúzható gumifogalommá vált, amivel úgy lehet visszaélni, ahogyan csak nem szégyelli a hatalom. És nem szégyelli! Gátlástalanul pécéz ki kisebbségeket, próbál elhallgattatni kritikus hangokat. Lehet, hogy a jövőben a hatalom visszaéléseit leleplező újságíró is közveszélyt okozónak minősülhet?! A szó veszélyes fegyver…
Legyen egyetértés! – hangzott a harmadik kívánság 1848-ban a 12 pont alcímében. Jó lenne, ugye? Jó lenne, ha nem az acsarkodás, gyűlölködés hatná át az országot, hanem az értelmes vita, a véleménykülönbségek tolerálása, a másik békén hagyása. Ám Magyarországon ettől egyre messzebb kerülünk. És nem látni, mi lesz a központból vezérelt uszítás vége. A közmédiából manipulált hírek áradata zúdul ránk, az ellenfelet ellenségnek kiáltja ki a propaganda. Ebből nem lesz belső béke, nem lesz egyetértés, nem lesz virágzó ország, öntudatos, jól élő polgárokkal.
A három alapfeltétel után Petőfiék 12 pontban fogalmazták meg, hogy abban a korban mit tartottak fontosnak egy szuverén ország létezéséhez. Ennek 1. pontja: Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését. 2025-ben sem kívánhatunk ennél többet – hagyják békén a független sajtót, ne akadályozzák információk elhallgatásával, újságírók kitiltásával a szabad, sokszínű tájékoztatást. Mert ez is cenzúra, magyar módra. Mi ma azért jöttünk össze, hogy egy kicsit ünnepeljünk. Büszkék legyünk azon kollégáinkra, akik még ilyen körülmények között is nagyot alkottak. Igen, gratulálunk a kiemelkedő teljesítményhez. Nem könnyű néha ellenségnek, néha hazaárulónak kikiáltva, megtorlással fenyegetve megőrizni a normalitást, azaz tájékoztatni, legjobb tudásunk, képességünk szerint. Némi pátosszal ma azt mondhatjuk, korunk hősei az ÚJSÁGIRÓK. A valódi ÚJSÁGÍRÓK. Csupa nagybetűvel. A mai, sajtónapi ünnepségen őket ünnepeljük. Szerencsére sokan vannak. Gratulálunk minden ma díjazott kollégánknak!
A MÚOSZ az esemény ünnepi szónokának Szentpéteri Nagy Richárd politológust kérte fel. Ő tartotta meg hosszú Kölcsey-, Petőfi-, Ady-, József Attila-idézetekkel teletűzdelt, mintegy tízperces beszédét.
Szerinte 1848. március 15. öröksége kissé vitatott, és nem véletlen, hogy a kormány az idei ünnep szlogenjéül Kölcsey 1833-i, Emléklapra című epigrammájának záró szavait, a „négy szócskát” választotta: A haza minden előtt. Nem túl fantáziadús választás – mondta a szónok –, hiszen volt egy köztársasági elnök, aki regnálása tíz éve alatt állandóan ezt a négy szót mondogatta, a miniszterelnök is gyakran emlegeti, és lépten-nyomon ezzel a négy szóval találkozunk. Természetesen ettől ez még igaz. Benne foglaltatik minden, amiért élni érdemes, és amiért voltaképpen meghalni is érdemes. Maga Kölcsey is azt állította, hogy sohasem tudta megérteni azokat, akik világpolgárnak nevezték magukat.
Az isten, haza, család hármasa nem lehet a keresztény ember hármasa, de az igaz, hogy az istenség, az emberiség és a haza olyasfajta egységet alkot, amelynek elemei nem választhatók szét. Az emberiség szeretetéből könnyen vezethető le a haza szeretete, és erre 1848. március 15-re emlékezve érdemes felhívni a figyelmet.
Magyarnak lenni nem áldás és nem átok, hanem sors, vállalás, küldetés.
1848. március 15-én megszületett a nemzet. Nemcsak Magyarországon, hanem máshol is 1848-ban. Más kérdés, hogy a magyar nacionalista célok nem valósultak meg, nem úgy, mint más országok nacionalista céljai. Az 1848–49-i forradalom és szabadságharc, más szóval polgárháború, valóban tragikus volt nemzetünk történetében. Ráadásul a céljait nem érte el. Nemcsak akkor, később sem. 1848-ban semmilyen forradalom nem volt sikeres. De más nemzetek esetében valamennyi nacionalista elképzelés megvalósult a 19. század végéig – a magyar nem. És amikorra a függetlenség megvalósult, addigra már csak az egykori ország területének egyharmadán, nem szólva egyéb tragédiákról.
Bármennyire tragikus volt is a forradalom és szabadságharc kimenetele, március 15. mégis fényes nap, mert ott volt a hazaszeretet és a szabadság érzete. Amit mi is mindig érzünk, amikor eljön ez a nap. Minden március 15-e különös levegőt áraszt, és ez a szél elhozza a szabadság érzetét a legkisebb faluba is.
Nem mintha megvalósultak volna ezek a célok. A cenzúrát csak rövid időre törölték el – a kossuthi kormányzat újra bevezette, még Táncsicstól is megtagadták a lapalapítás jogát.
El kell gondolkodnunk ’48 vitatott örökségéről.
Szabadságszerető nép vagyunk, éppúgy, mint az összes többi nép a világon, de nekünk ki kell vívnunk a szabadságunkat. A nemzet összetartása és a szabadság szeretete – ez 1848. március 15. két fő üzenete.
A Magyar Újságírók Országos Szövetségének sajtónapi ünnepsége minden évben lehetőséget ad arra, hogy díjakat, kitüntetéseket adjanak át kiváló újságíróinknak. A MÚOSZ Elnöksége és Választmánya 1978-ban határozta el, hogy több évtizedes újságírói pályafutásuk alatt érdemes és kiemelkedő munkát végzett kollégáinknak életművük elismeréseként Aranytollat, azaz Aranytoll Életműdíjat adományoz. A díjat minden évben a magyar sajtó napján adják át az Aranytoll Bizottság javaslata és a szövetség elnökségének közös döntése alapján. Az idén 29 ajánlás érkezett, közülük ma öten vehették át a díjat.
Aranytoll Életmű-díjban részesült
Bubryák István újságíró, pedagógus, filmrendező, forgatókönyvíró, producer, szerkesztő;
Kaiser Ottó Balog Rudolf díjas fotográfus, fotóriporter;
Reinigerné Hahn Veronika külpolitikai tudósító;
dr. Széchenyi Ágnes irodalomtörténész, sajtótörténész, kritikus, főiskolai tanár, az MTA Irodalomtudományi Intézet modern magyar irodalmi osztálya tudományos főmunkatársa, az MTA doktora;
Szunyogh Szabolcs Táncsics Mihály-díjas író, újságíró.
Az idén az 1934-ben született újságírók részesültek Vastoll-díjban:
Cserhalmi Imre író, újságíró, színházigazgató, egyetemi tanár;
Drahos István Képes Újság, Észak Magyarország volt újságírója;
dr. Fodor Gábor a napokban elhunyt, sajtótörténettel, sajtóetikával foglalkozó szakember;
Földes Imre zenetörténész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem nyugalmazott tanára.
Magyar Sajtódíjat kapott
Bita Dániel főszerkesztő-helyettes, közéleti rovatvezető, 24.hu;
Kaufmann Balázs újságíró, 444.hu;
Szöllősi Györgyi főszerkesztő, műsorvezető (ATV Egyenes beszéd).
Földes Anna interjúdíjban részesült
Nagy József, a 24.hu főmunkatársa.
A Magyar Újságírók Országos Szövetsége szakosztályi díjait kapták:
Az Év Gazdasági Újságírója díjazottai az „A dinasztia” (The Dynasty) – így született az Orbán család gazdasági birodalma című film alkotói, a Direkt36 munkatársai;
a Kétfilléres-díjat dr. Halász Géza webgrafikus, karikaturista vehette át;
a Virág F. Éva-díj kitüntetettje: Horváth Patrícia kulturális újságíró;
a Magyar Újságírók Országos Szövetsége tiszteletbeli taggá fogadta: Karsai György klasszika-filológust, egyetemi tanárt, színház- és irodalomtörténészt, dramaturgot, színikritikust.