Művészi pályáját a betegség és a korai halál törte meg – 2016 májusában. Az életében „ismeretlen festőt” posztumusz fedezte fel/fedezi fel az utókor. Hanula Judit (*1947) eredetileg a Magyar Képzőművészeti Főiskola szobrász szakát végezte el, művésztanárként dolgozott évtizedeken át, majd festeni kezdett.

Pasztell, illetve akvarell-technikával készült képeit igazán csak halála után fedezték fel a műértők. Minthogy életelemként egész életét a természeti környezet határozta meg, így művésszé válásának ihlető forrása is a természet lett: ez vált a festészetben kiteljesedő munkáinak gazdag és eredeti formavilágú tárgyává.

A Képző- és Iparművészeti Gimnázium tanulójaként a kézzel fogható anyagot választotta a művészi kifejezés eszközéül, ezért lett első végzettsége érettségi után „kerámiakészítő szakmunkás”. Sikeres felvételi vizsga után, a Magyar Képzőművészeti Főiskola szobrász szakán Pátzay Pál lett a mestere. 1969 után gimnáziumi tanári munkája mellett művészeti (szobrász) szakkörvezetőként is működött.

Viszonylag későn, csak 1992-ben kezdett el festeni. Egykori főiskolás társaitól, Ferk Ilonkától és Topor Andrástól kapott ösztönzést és segítséget. Rövid idő alatt szorgalmas tanulóból a technikát birtokló kész, önálló festővé vált.

A késői váltásról szakmai önéletrajzában Hanula Judit ezt írja:

„Valójában nem tudom megfogalmazni, miért is kezdtem festeni. Amikor gyermekeim felnőttek, s már nem kötött le olyan szorosan az otthoni munka, elkezdtem terepre járni Ferk Ilonkával. Lehet, hogy visszataláltam gyerekkorom természetébe, lehet, hogy a csend, a termékeny magány érintett meg, mindenesetre nagyon jó festeni …”

Első nyilvános szereplése barátai társaságában és barátságos környezetben – közös munkahelyükön – a Postás Művelődési Házban volt (1993-ban). Ezt követően rendszeresen szerepel csoportos kiállításokon. A Tokaji Művésztelepnek újraalakulástól (1993) tagja volt. 1993-ban az I. Országos Pasztell Biennálén fantasztikus sikert aratott „Zsengés” című képével. Főiskolai csoporttársa – Kiss Mihály – így méltatta azalkotást:

 „Bársonyosan puha, sötétlő közegben meleg világossárga-sárgászöld ívecskék lengő, hullámzó felvillanásai. A tárgyiasulást-konkretizálódást alig, tétován sugalló vizuális motívumsor. Tán tisztán nonfiguratív alakzatoknak a végtelenségig ismétlődő, szeriális formasorából kiemelt, képkivágatnyi részegység. S mikor a látás már feladná a látottak azonosítását valamely a memóriából fellapozható látványemlékkel, megszólal, mert kihallik egy másik érzékszervi segítő: a hangzás. A szinesztézia meghökkentő, élményszerű eseteként, egymásba átható érzékszervi szenzációként, a suhogó akusztikus effektuson keresztül nyílik világossá, hallva látszik a messze ringó búzatábla, s szól kalászai közül a zsengés.”

Első önálló kiállítása 1996 elején a Csokonai Művelődési Házban volt. Igazi sikert és elismerést az 1997 végén megrendezett pasztellkép-kiállítás hozott az Újpesti Ifjúsági Házban.

Ezt a tárlatot igazi áttörés, két év alatt öt kiállítás követte. Azonban a következő esztendőkben ritkultak a tárlatok. Mint mondta, terhére vannak, túl sok energiát szívnak el tőle – és a festéstől. Idegen volt tőle „az ácsingózás a szereplésre, elismertségre, népszerűségre, tetszésre” –  mondta róla Kis Mihály. Ezért sem szorgalmazta az efféle kulturális rendezvényeket.

Életében összesen 14 önálló kiállítása volt. A legrangosabb a 2007-ben az Újpest Galériában megrendezett tárlat, melynek szakmai értéke, sikere az 1997-i kiállítást is felülmúlta. Judit itt mutatta meg – a pasztellképek mellett – akvarelljeit. Ekkortájt már szívesen és bátran használta az akril technikát is.

A mostani, Négy évszak című kiállítást  Fábry János iparművész, grafikus, Pulitzer-emlékdíjas sajtóillusztrátor nyitja meg a pesterzsébeti Csili Művelődési Központban (Budapest, XX., Nagy Győry István utca 4–6.) január 18-án délután öt órakor; a tárlat február 11-ig tekinthető meg.