Az éppen másfél évtizeddel ezelőtt alapított díj József Attila Hazám című költeményéről kapta a nevét. Az elismeréssel a szervezet kuratóriuma – Vámos Tibor akadémikus (elnök), Ágh Attila politológus, Gönczöl Katalin kriminológus, Kocsis András Sándor, a XXI. Század Társaság elnöke, Romsics Ignác történész, Spiró György író és Varga Gyula közgazdász – olyan személyiségeket tüntet ki, akik értékőrző és értékteremtő életművükkel mutatnak példát.
A mai díjátadón Baranyi Ferenc költő („…akik ezt a díjat megkapják, azok a Jó Emberek, a Jóakaratú Emberek klubjának a tagjaivá válnak”) és Varga Gyula professor emeritus mondott köszöntőt, közreműködött Galkó Balázs színművész és Balázs János zongoraművész. A rendezvény előtt a kuratórium tagjai és József Attila tisztelői virággal emlékeztek a költőre a Fiumei úti temetőben, a sírjánál.
Esterházy Péter Hazám-díját a felesége, Reén Gitta, Kocsis Zoltánét a család kérésére Kovács Géza, a Nemzeti Filharmonikusok ügyvezető igazgatója vette át.
A Hazám-díj kuratóriuma ekként indokolta a kitüntetések odaítélését:
Esterházy Pétert hatalmas, az országhatárokat is messze túllépő életműve, a magyar nyelvet gazdagító munkássága alapján tartottuk érdemesnek a posztumusz Hazám-díjjal – utólagosan – elismerni!
Kocsis Zoltán zongoraművészként és karmesterként nyújtott kiemelkedő teljesítménye mellett, a zenetudósi munkásságával, főként Bartók életművének ápolásával érdemelte ki a Hazám-díjat.
Bojár Gábornak úttörő szakmai munkája, sikeres és példamutató vállalkozói és vezetői magatartása, a tudásalapú társadalom érdekében kifejtett önzetlen tevékenysége alapján ítéltük oda a Hazám-díjat.
Csomós Mari emlékezetes színészi alakításaival és a mai napig a kultúra terjesztését odaadó alázattal szolgáló egész életművével szolgált rá a Hazám-díjra.
A Hazám-díj Iványi Gábornak odaítélésével az elesettek, a társadalomból kirekesztettek megsegítését szolgáló, példamutató karitatív tevékenységének elismerését és az ezekért őt megillető köszönetünket kívántuk kifejezésre juttatni.
Komoróczy Géza iskolateremtő munkásságát, az ókori irodalom, az ókori és különösen a zsidó kultúra kutatásában elért, nemzetközileg is kiemelkedő eredményeit, valamint példamutató humanizmusát kívántuk a Hazám-díjjal elismerni.
Szalai Erzsébetet önálló megközelítésű, a hazai szociális problémákat történelmi és nemzetközi összefüggéseiben feltáró, útkereső tudományos munkásságáért ismerjük el a Hazám-díjjal.
A kitüntetetteket Varga Gyula professzor emeritus, a Hazám-díj kuratóriumi tagja méltatta.
Esterházy Péter író, posztumusz díj
Még tart a megrendülés és még érezzük, hogy „Megüti érdes ujjával szívünket az Isten.” Bekövetkezett az, aminek még nem lett volna szabad bekövetkeznie.
Nyolc évvel ezelőtt, a Hazám-díj átadóján Juhász Ferenc a következőket mondta:
„… az ember-lények közül van, aki meghal – és van, aki halhatatlanul! Nekünk, embereknek, a hűség a legfontosabb. A hűség a valósághoz, a hűség a világegyetemhez, a hűség az élethez és a halálhoz, a hűség a szeretethez. A hűség a hűséghez.” – Eddig az idézet.
Esterházy Péter nem ajnározta a hazáját… De egész életén át – legjobb hite szerint – híven szolgálta! Szó szerint: hűséges maradt, egészen az utolsókig!
Szülőfalumban – ha örökre eltávozott valaki – akkor meghúzták a legkisebbiket, a lélekharangot. Azaz „csöndítettek”! És olyankor rendre megállt bennünk az ütő!
Most pedig, őrá emlékezve, hallgassunk meg egy részletet, Esterházy előadásában, „A Bermuda háromszög – a 21. század nyelvéről” című írásából!
Kocsis Zoltán zeneművész
Kocsis Zoltán, az üstökösként felívelt pályájú, varázslatos muzsikus, 64 évesen, épp oly fiatalon, mint szellemi atyja, Bartók Béla volt, meghalt. Talán még órájában is egyezve, kedves zenekarának, a „Csodálatos mandarin” sanghaj-i előadásával.
Személyében a magyar zene, Bartók és Kodály örökségének, de az egész zenei világ alkotásainak zseniális tolmácsát, hírvivőjét, hű és nagyon kényes, szigorú ízlésű ápolóját veszítettük el! Hitt a pontosságban, a komponistához való hűség kötelező erejében, hitt az emberben.
Kocsis Zoltán zenetudósként, a zenei műveltség fáradhatatlan terjesztője volt, aki népét nem középiskolás fokon tanította. Azaz zenével a zenére, a magyarságra, a hazafiságra. Igazi zenészként, igaz magyarként, de nem magyarkodó zenészként. Képes volt elhitetni velünk, a zenében nem jártas hallgatóival is, hogy részesei vagyunk és még értői is lehetünk a nagy titkoknak, a muzsikának.
Szeptemberben döntöttünk úgy, hogy Hazám-díjjal ismerjük el életművét. A díjat örömmel elfogadta, s mint mondta, megtiszteltetésnek vette. Készült az átvételére is. És most már elfogytak a mi szavaink! Ezért az övéivel, és az ő a zenéjével emlékezzünk rá!
Következik egy vele készült rövid interjú, „A végtelenről és a feladatról”, valamint Bartók Gyermekeknek írott művéből két dalocska Kocsis Zoltán előadásában.
(Megjegyzés! Kocsis Zoltán nem posztumusz díjat kapott, ellentétben számos híradással! Ő elfogadta e kitüntetést, még életében! VGy.)
Bojár Gábor fizikus
Az innováció lényegének e körben való elmagyarázásához vagy száz tudós definíciót áttanulmányozva, arra jutottam, hogy az innováció nagyjából az a valami, amit Bojár Gábor – saját szakmája határait rendre átlépve –, folyamatosan művel. Csak sikeresebben, mint a legtöbben!
Ezért is olyan – országos példaképül állítható – „innovátor”, azaz újító személyiség ő, aki nemcsak egy ideával, hanem számos felismerése következetes és szervezett véghezvitelével aratott sikert. Az elsők között látta meg, már az 1970-es években – amikor a hazai szakma zöme még „a zsákban való táncolás” alaplépéseivel ismerkedett –, hogy a jövő technológiájának forradalmi megújítója, a számítógépes tervezés és kivitelezés lesz. És azt is, hogy – ebben a világméretű folyamatban –, neki az építészet kínálja a legjobb kitörési esélyt. Társaival rájött arra – amit a kényszer is ösztönzött –, hogy az akkor itthon beszerezhetetlen nagy komputerek helyett, e feladatok – megfelelő adaptációval – személyi számítógépen is megoldhatók. A mestermunkának bizonyult rendszer világszerte tömeges használati eszköz lett. Ehhez a feladatra alkalmas csapatát is kialakította és modern szervezési kultúrát honosított meg.
A mára 300 főt foglalkoztató, és 11 világvárosban jelen lévő, Graphisoft cégcsoport központja Óbudán, a régi gázgyár területén, a hasonnevű ipari parkban van, ahol – nem mellékesen – számos más, kreatív tevékenységet folytató cég is otthonra talált. Itt, piacközelben működik az Aquincumi Technológiai Intézet, a magánegyetemeis, – amit eredeti cégének eladásából, Bojár Gábor alapított. Itt zömmel külföldi hallgatók tanulnak, a magyarokkal együtt. Modern vándorlegények, az egykori „valcolók” utódai ők, akik akár még egy innovációs céhet is alakíthatnának itt, „vastuskót” állítva a park kapujához.
Mára az innováció és a tiszta versenykörülmények megteremtése, Magyarország sorskérdésévé, égető közügyévé vált. Botladozó – és versenytársainktól lemaradó – gazdaságunk fellendítésének, és a vészesen felgyülemlett társadalmi konfliktusaink oldásának, első számú feltételévé!
Bojár Gábor mindenütt jelen van, ahol a széles értelemben vett hazai progresszív kultúrában hozzájárulása eredményes lehet: színházak, alkotó értelmiségiek összefogásának kuratóriumaiban, szakmai közösségekben.
Csomós Mari színművész
Csomós Mari Vajdácska díszpolgára. Vajdácska egy kis falu a Bodrogközben. Kazinczy jóvoltából valaha az „Aranylábú” jelző is a falu nevéhez tartozott, jelképezvén a környék gazdag vízi világát, a település címerében egy aranylábú gólyamadárral. A vízrendezéssel megszűnt a falu elszigeteltsége, viszont eltűnt a gólyamadár, és vele az aranyláb is!
Arany híján inkább volt itt kolerajárvány, tűzvész és éhhalál, még a 19. században is, és majd 300 ember innen is kitántorgott. Az I. világháborúban félszáz katona halt meg a faluból, a II.-nak majd száz halottja volt: fele a fronton, fele Auschwitzban. A települést 1944. november 22-én, az I. román hadsereg szabadította föl. 1945 tavaszán felosztották a falu – addig egyházi tulajdonban volt – egész határát. Aztán lett lassan villany, óvoda és rendes iskola is. Manapság – csendben – itt is öregszik a nép: havonta csak egy-egy gyerek születik. És 2009-ben épült utoljára ház az ezerháromszáz lelkes faluban. Ennyit a szülőföld szép határáról, azaz egy – még csak nem is kivételes sorsú – magyar faluról.
A vajdácskai díszpolgárság fontossága mellett sem feledhetjük el, hogy Csomós Mari Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas magyar színésznő, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Azon kevesek egyike, aki nem csak tehetséges volt, hanem szorgalma révén – minden bizonnyal meglelve valahol azokat az elveszejtett „aranylábakat” is – eljutott az értől – el, egészen az óceánig.
És dolgozik folyamatosan, fiatal, vidéki színésznő korától kezdve napjainkig. Most már régóta a Radnóti Miklós Színházban. Szívet melengető átéléssel és őszinte alázattal formálva meg szerepeinek sokaságát. Egyszerű eszközöket használó, hiteles művész. Színházi bemutatóinak száma 130 fölötti, játék- és tv-film szerepei egyaránt 30–30-ra rúgnak. A magyar kultúra fáradhatatlan robotosa, a szakmája iránt mélyen elkötelezett művész. Ahogyan nemrégen ő maga mondta: „a színház az életem” és már öt évtizede „szolgálom a Közönséget!”
Iványi Gábor lelkész
Közismert, szegénypárti agitátor, és makacs, szófegyverű aktivista, az elesettek patrónusa. Néhai társunk, Ördögh Szilveszter egykori barátja. Ezzel szinte már majd mindent el is mondtam róla. De ennyi mégsem elég.
Nagy fába vágja a fejszéjét az, aki ma, a hitek, vallások, ideológiai áramlatok – és hamis prófétáik – tarka forgatagában el akar igazodni. Még inkább, ha hatalmi szóval akarja mindezt eligazítani, a szörnyű szóval élve: „lerendezni”. Az eligazodást pedig nem kerülhetjük meg! Ezt követeli a kor, az egyetemes emberi közösség, a nagy hazánk, Európa, s benne Magyarország. Általánosabban szólva: „ma helyzet van!”
Kikerülhetetlen kötelessége ez minden egyház képviselőjének, a felekezeten kívülieknek, de magának az államnak is. Nehezíti a dolgot a minden oldalról felerősödött fundamentalizmus, a másikat nem megnyerni, hanem a legyőzni, és a fölötte uralkodni akaró szándék, a szüntelen harci düh. De a növekvő társadalmi közöny is! A sunyítás, a „Ne szólj szám, nem fáj fejem!”, és a hét főbűn legsúlyosabbika: „A jóra való restség”.
Iványi Gábor példája azt bizonyítja, hogy van közös nevező. Ez pedig a szolidaritás, az empátia, és ezek elkötelezett gyakorlása. Ez köthető hitbeli parancsokhoz is, noha mára már az emberiség történelmében kialakult, elemi morális evidencia lett belőle. És ezt az elemi erkölcsi parancsot közvetíti – sokak számára – saját tevékenységével ő, akiben az apostoli szelídség bátorsággal és makacs következetességgel párosul.
Munkája iránt gyorsan nő – szerte a nagyvilágban és „édes hazánkban” is – a kereslet. Gyarapszik a segítségre szorulók, a maguk erejéből, emberhez méltó életet élni már nem tudó alávetettek, „a csak annyit is érők!”, a menekülő milliók, s az utcára kerültek mind népesebb tábora. És nincs annál nagyobb dolog, mint „enni adni az éhezőnek!”
„Aki szegény az a legszegényebb!” – üzeni a Hazám költője, szép, de komor verssoraival a szegényemberről, így:
„…Pedig benne laknak a galambok,
Csillagtollú éneklő galambok,
De így végül griffmadarak lesznek,
Hollónépen igaz törvényt tesznek.”
Komoróczy Géza történész
Gondolkodásunkat a mai világról, gyökereiben határozza meg a múltunk. Hitek és tévhitek kavarognak bennünk és környezetünkben. Bizonytalanságaink csökkentésére és vélt bizonyosságaink megerősítésére, ezért is keressük azokat a ritka személyiségeket, akikben bizalmunk lehet. Komoróczy Géza ilyen hiteles forrás, akire ebben – a csak félig-meddig tudatosan működő – gondolkodásban, ítéletalkotásokban támaszkodhatunk.
A mezopotámiai gyökerektől, a máig ívelő folytonosságainkban, a nyelvi és a tárgyi tudásnak csodálatra méltó gazdagságával volt képes a történelmi valóságok, mítoszok, hitvilágok átfogására, kulturális tudatunk örökségének értelmezésére. Az agyagtáblák nyelveinek, a bibliai elbeszéléseknek máig ható világát, és korunk történelmi valóságait egybefűző, gazdag életműve teszi érthetővé, és egyben természetessé is számunkra, az európai gondolkodás folyamatosságát. Munkásságában nagy szerepet kap az évezredeken át élő zsidó hagyományok, és a magyar zsidó történelem feltárása és bemutatása. Ebben a hiteles tükörben nyújt a közös, nemzetközi és mai magyar tudatunkról is nagyszerű eligazítást.
Az emberiség különböző csoportjai, a nemzetek, a vallások, napról-napra jobban egymásra vannak utalva. Még a lehetősége is megszűnt annak, hogy bárki, csak a saját értékrendszerét tekinthesse egyetemes értékűnek és érvényűnek. A különböző nézetek egyedi szabadsága pedig, mindannyiunk közös szabadságának a feltétele, de egyben záloga is.
Nincs olyan vallási tan, amelynek értékrendszeréből egyes elemek ne lennének a másikakban is fellelhetők! És hogy ne lennének benne követésre méltó példázatok. Nagyon is megszívelendő Komoróczy professzor gondolata, hogy miért is ne vehetnénk át pl. a buddhizmustól, hogy minden élőlény élete érték? Miért ne lehetnénk – a személyes döntés teljes felelősségében – zsidók? A munka-etikában meg reformátusok. És keresztények abban, hogy az ember minden tette, az élet egésze számít? Hozzáteszem –, mert ez most igen aktuális –, hogy lehetnénk még a „zakáttal” adakozni köteles muszlimok is, és így tovább! És bár nem vagyunk ilyenek és mindezek egyszerre, de mégis tudomásul kell vegyük, a „többiek”, a „mások”, a „másfélék” a miénkétől eltérő értékrendszerét.
Szalai Erzsébet szociológus
Szalai Erzsébet, magát baloldali beállítottságú szociológusnak tartja. Ehhez én hozzáteszem még, hogy szelíd és töprengő lázadó nő, egy új utópista szocialista, aki lelkiismereti kérdést csinál abból, hogy a kapitalizmus és a tőke szerepét reálisan és ítélje meg, s azt tudományos közléseiben bátran hirdesse is.
Tudja, s mondja is, hogy a szegények, a gyengék, a kisebbségek iránti szolidaritás nemcsak a baloldaliak kötelessége, hanem, minden emberé! Igaz, enélkül viszont nem létezik baloldaliság. Elemzéseiben a közügyekről való gondolkodásra ösztönöz, kérdéseket, dilemmákat vet fel. Olyanokat, amelyekre maga is ad válaszokat, de olvasóit ugyanúgy további elemzésre, töprengésre készteti. Mivel etikus kutató, így maga hívja fel a figyelmet arra, hogy mely problémákra nincs világos válasza, vagy egyszerűen nem tud rájuk felelni. Ettől nemcsak rokonszenvessé, de hitelessé is válik ő maga is, mondanivalójával egyetemben.
Napjaink „újkapitalista Magyarországának” növekvő szociális problémái – mondja –, korántsem a rendszerváltással, hanem már sokkal korábban kezdődtek. És nem is csak hazánkban. Ezért a világkapitalizmus válságáról beszél. A tőkejövedelmeknek a munkajövedelmeknél gyorsabb növekedése mindenütt a kiskeresetűek emelkedő arányához, sokak elszegényedéshez vezet. Ráadásul így nem is csak szociális, azaz elosztási problémaként kell mindezt orvosolni, hanem azért is, mert a szegénység fékezi le leginkább a gazdaság motorját, a kereslet növekedését.
E rideg szakszöveg után hadd idézzem Juhász Ferenc merengő szavait, melyeket ugyanebben a körben, e díj átadásakor mondott el:
„Ma újra kapitalizmusban élünk. És ki merné hinni azt, hogy József Attila a kapitalizmushoz, a tőkéhez írt volna verseket? … Mondják meg kérem, nem különös, hogy ő az a költő, akinek szinte minden verséből közmondás lett?” Eddig az idézet.
És én is hadd kérdezzek: Ha a költő „az adott világ varázsainak mérnöke”, akkor lehet, hogy a közgazda-szociológus pedig az a költő, aki a világ elvarázsolt valóságaiból, kihámozza és kimondja az igazat?