A Prágában született, negyvenhét esztendős Petr Zelenka író, rendező a forgatókönyvírás és dramaturgia szakon végzett a prágai Filmakadémián. Első filmjét 1993-ban forgatta A lakat címmel. Az 1997-ben bemutatott Gombdili című filmjével elnyerte a legrangosabb cseh filmes díjat, a Cseh Oroszlánt, a 2002-ben készült A sátán éve pedig Karlovy Varyban a nemzetközi filmfesztivál nagydíját kapta meg. A Hétköznapi őrületek című első színművét a 2000-es évek első felében a prágai Dejvické Színház megrendelésére írta, saját rendezésében mutatta be, és elnyerte vele a színikritikusok Alfred Radok-díját, majd 2005-ben filmre is vitte. A színdarabot más-más fordításban előadta a budapesti Katona József Színház és a Szegedi Nemzeti Színház is, sőt, vendégfellépés formájában a cseh előadást is láthatták már Magyarországon. Ezt a darabot tűzte most műsorára a Thália Színház.
Petr Zelenka abból a megfigyelésből indul ki, hogy minden ember a maga cselekedeteit normálisnak hiszi, miközben a mások ettől eltérő dolgait őrültségnek, bolondériának, szexuális perverziónak tartja. Csak épp az a kérdés, hogy mi mondható normálisnak valójában? A cseh irodalomban Hašektől Hrabalig számos olyan furcsaság lett már megírva, amit nevetséges gyarlóságként szatirikusan lehet ábrázolni, netán szürreális, nonszensz, abszurd, groteszk formában, és e tekintetben a mű élő irodalmi hagyományok nyomdokain halad.
A darab főhőse egy prágai harmincas férfi, Petr (Pindroch Csaba), aki szeretné visszaszerezni a szerelmét, Janát (Fodor Annamária). A nő momentán Ales (Vida Péter) kedvese, aki komolynak hiszi a kapcsolatot, miközben Jana hülyére vette őt is, és még vagy 35 másik pasit, akivel szórakozásból egymás után lefeküdt, pedig, ha úgy tartja a kedve, amúgy is visszamegy a fiúhoz. Petr tehát rohangál fűhöz-fához, legelőször is régi barátjához, Janhoz, aki Mokka becenévre hallgat, és nőhiányában már odáig jutott, hogy a porszívó csövével, meg a lefolyóra rajzolt női száj segítségével könnyít a feszültségén, mígnem egyszer majdnem levágja a saját szerszámát. A darab végére beszerez egy próbababát, akivel élettársi viszonyban társalog, nem csoda, ha a baba életre kel és elmegy shoppingolni. A nemi devianciáknak még nincs vége. Petr főnöke (Mózes András) pelenkát hord az alsónadrágjában és szereti nézegetni a kisfiúkat, ugyanakkor Petr alatt egy olyan pár lakik, (Tamási Zoltán, Tóth Eszter) ahol a férfi zeneszerző és hangosan üvöltve szidja a párját, persze nem haragból, a leányzó viszont csak akkor tudja igazán élvezni a szexet, ha valaki kukkolja őket aktus közben. Így Petr váratlan jövedelemhez jut azzal, hogy felkérésre nézi a szeretkezést, amiért pénzt kap.
Petr szüleinél sincs ki a négy kerék. Az anya (Molnár Piroska) túlzott jelentőséget tulajdonít a külpolitika híreinek, így mindenről lapkivágatokat készít és küld a fiának, akinek a lakását ellepik a cikkekkel teli dobozok, továbbá hobbyból még vért is ad a külföldiek megsegítésére. Az apa (Szombathy Gyula) egykor filmhíradó-események alá olvasta a kommentárt, ma is abból él, hogy fejből visszamondja a politikai eseményeket kísérő szövegeket, egyébként az érdekli, hogy miként fér el a villanykörte az ember szájában. Megismerkedik Sylvie-vel (Gresnik Petra), egy változó hangulatú képzőművésznővel, aki egyebek között elkészíti az apa szoborportréját, és produkáltatja őt a tévében. Közben az apa és az anya elkezdik egymás ruháit hordani, hogy megtapasztalják, mit érez a másik. Van a darabban még egy Gubás Gabi által játszott, Anna nevű nő, akiről már azt sem tudom, kicsoda, talán takarítónő, annyira nem tudtam azonosulni a látottakkal, melynek végén a főhős egy nagy dobozban feladja saját magát postán Kubába, vagy akárhová. Nemcsak ő látja a többieket dilisnek, de azok is őt, pl. amikor a levegőben repdeső takarót emlegeti. Nem tudom: a szerzőben, a rendezőben, vagy bennem van-e a hiba? Valószínűleg mindhármunkban, de nekem nagyon nem jött be ez az előadás.
A szövegben vannak lírai és vannak humorelemek, de valahogy engem egyre kevésbé érdekel az egész. Senki sem rokonszenves, legfeljebb esendő, hősünk lineáris semmittevésben toporog, de nem jut sehová, igazi történés helyett epizódocskákat látunk, különösebb drámai, irodalmi értékek nélkül. Valahogy olyan ez, mint egy mai stand up-os szövegelése, a mondat végtelen, néha vicces, de különösebb mondanivaló, gondolat nélkül.
A színpad kisebb szintbeli eltolódásokkal úgy van berendezve, hogy minden helyszín egyszerre látszik, legfeljebb felváltva dolgozik. Czeigler Balázsnak ez a megoldása jó, mert kaleidoszkópszerűen hol ezt, hol azt a képet jeleníti meg a szemünk előtt, különben is elég pl. egy közös fürdőszoba-díszlet, ha az felváltva használható lakásonként. Hőseink is hol itt, hol ott jelennek meg, egymáshoz való kapcsolódásaik szerint Tihanyi Ildikó jelmezei is jól funkcionálnak. Az viszont megint érthetetlen számomra, hogy míg a jeleneteket ismert popzenék pár taktusa választja el egymástól – elég durván megszakítva –, addig a Bang Bang című 60-as évekbeli Sonny & Cher slágert a végén a női szereplők kórusban együtt végig éneklik. Ez a dal arról szól, hogy már kisgyerekként játékból is lelőttél engem, meg most, felnőttként is lelőttél. Ez viszont így nem kapcsolódik a történetbe, nem értem a funkcióját azzal együtt sem, hogy valahogy be kell fejezni az előadást.
Sajnálom, de én még ezekben a színészi alakításokban sem láttam olyat, amit szóra érdemesnek tartanék. Persze, jó színészek, eljátszanak mindent, ami ki van osztva rájuk, de egyáltalán nem éreztem, hogy ez belőlük jönne, hozzáadnának valamit magukból. Van olyan, hogy dolgok elmennek egymás mellett, én így vagyok ezzel a darabbal és ezzel az előadással, így jó szívvel ajánlani sem tudom a megtekintését, pedig biztos van, aki másként gondolja, mint én. Sajnálom.
Bang bang, you shot me down. Bang bang, I shot you down…
