Hideg, vizes, megmagyarázhatatlan

Megszoktuk, hogy bizonyos dolgokról nem beszélünk, nekünk magyaroknak a hallgatás természetes, és csodálkozunk, amikor egy másik világ embere ezt furcsállja. Egy ilyen furcsa ember, Eleni Tsakopoulos Kounalakis, az USA nagykövetként, 2010-ben érkezett hazánkba, a dunai Margit-híd felújításával egy időben. A folyó medrét tisztító munkások kb. 70 éves emberi maradványokra: felnőttekre, gyerekekre, valamint árva cipőkre bukkantak a híd talapzatánál. A későbbi vizsgálatok megállapították, hogy az áldozatokat agyonlőtték, az antropológusok pedig bebizonyították, hogy a halottakból hét biztosan askenázi zsidó volt. 

A kormánypropaganda a megtalált maradványokról azt állította, hogy azok baleset áldozatai, 1944 őszén az utászok trehányságából leszakadt a híd korlátja, az emberek akkor eshettek a vízbe. Eleni Tsakopoulos Kounalakis szeretett volna többet tudni, de nagykövetként sem engedték a valóság közelébe. Később önéletrajzi könyvében ezt írta:  „Amikor erről a tragikus leletről olvastam, a közönség szörnyűlködésére és sajnálkozására számítottam, de legalábbis kíváncsiságára, ám a hírnek szinte semmi visszhangja nem volt… A magyar társadalom egésze aránytalan passzivitással, apátiával reagált… A híd alatti csontvázak esetében úgy tetszett, a legtöbb ember inkább azt kívánta volna, hogy azok, az emlékekkel együtt, maradjanak ott a Duna hideg vizében.”

A nagykövet asszony nem tévedett, valóban, a legtöbb ember nem tudott arról, hogy 1944 októberétől három hónapon át, magyarok gyilkoltak magyarokat. Zsidókat, cigányokat, melegeket, komcsikat lőttek a Dunába, lemeztelenítve, méltóságuktól megfosztva. A történészek, szerint, körülbelül kétezret, és a város nem zsidó, nem cigány, nem meleg, nem komcsi lakossága félrenézett, aztán elfelejtette, hogy mit nem látott. E mészárlás után úgy nőttek fel generációk, hogy nekik a Duna mindig kék volt, soha sem vérvörös. A hallgatás kegyetlen gyilkosként ölte a tényeket, felejtette a népirtást.

Napjainkban ismét tetemeket keresnek, baleset történt, egy hajó, dél-koreai utasokkal, magyar személyzettel elsüllyedt a folyón, megint a Margit-híd közelében: a holttestek elsodródtak. A helyszínre dél-koreai diplomaták és mentők érkeznek, és amikor ők kérdeznek, nem lehet nekik azt válaszolni, hogy sok szerencsét az élethez. Államtitokra sem lehet hivatkozni, “oszt jó napot”-tal köszönni pedig maga lenne a sértés. Dél-Korea nagyhatalom Ázsiában, gazdasága Kínát és Japánt idézi, és ha államfőjét, Mun Dzsein elnököt meghívják valahova, ott nemcsak fogadják, de a kezét is megrázzák. Mindezt csak azért említem, mert a dél-koreaiakat most sok minden érdekelheti Magyarországról, és nekik talán nem lesz elég tiszta a migránsoktól támadott, a kormányt kétharmaddal támogató országkép. 

A dél-koreaiak nem turisták, állampolgáraikért jöttek: halottakért, sebesültekért, az ő világukban érték az ember, ott nem fagynak meg fűtetlen lakásokban, nem halnak meg kórházi fertőzésben vagy csak ezért, mert nincs pénz a szociális ellátásukra. A dél-koreaiak talán meg sem értik, hogy Európa egyik legszebb városában miért kell félévszázados járműveknek közlekedni, azt pedig el sem hiszik, hogy a katasztrófavédelem magyar hősei: mentők, tűzoltók, rendőrök aprópénzért kockáztatják az életüket. A dél-koreaiak vélhetően majd kapnak válaszokat, az utásztörténetek mindig örökzöldek, és ha elkerülik a centiméteres kilátókat, az üres stadionokat, sőt, kisvasútra sem szállnak, akkor azt is elhihetik, hogy az EU támogatása úgy folyik el, mint a Duna vize.

A napok a veszteség számbavételével, a magyarázatok keresésével telnek, a dunai tragédia feledhető szenzáció, a világ már Madridra, a labdarúgó BL hétvégi döntőjére készül. Az egyik résztvevő, a Tottenham csapatában pályára lép Dél-Korea legjobb játékosa, Szon Hung Min, ha gólt lőne, akkor a közbeszéd már róla szólna. Budapest felejtődik, a hajóbaleset, akárcsak a tömeggyilkosság a múlté lesz, és az sem lesz figyelem felkeltő, hogy a mérkőzéssel szinte egy időben, a Duna partján, a Magyar Tudományos Akadémia küzd az életéért. A NER fojtogatását érző, önállóságukért küzdő tudósok, kutatók felvonulnak, talán még hangoskodnak is az utcán, de ha a dél-koreaiak rájuk csodálkoznának, akkor a kormány szóvivője elmagyarázná, hogy ezek a Liverpool szimpatizánsai, és balhézni jöttek Budapestre.