Gillian Flynn (a képen) amerikai krimiíró és tévékritikus eddig három kötetet tett le az asztalra, és mindegyikkel nagy sikert aratott. Már az első regényével (Sharp Objects, 2006) elnyerte a két legfontosabb angolszász krimi-díj egyikét, a brit Dagger Awardot, az amerikai Edgarnak pedig a döntőjébe szavazták be. Dark Places című második krimijét, a Publishers Weekly 2009 legjobb könyvei közé sorolta. Harmadik regénye, a Gone Girl az első, ami két éve magyarul is megjelent, így tehát olvasható, és összevethető, hogy mennyiben más a film forgatókönyve, ami ugyancsak az írónő munkája. (Én nem olvastam, tehát nincs ilyen összehasonlítási alapom.) Mindhárom regény filmjogait megvásárolták már.
A történet hőse Nick Dunne (Ben Affleck), aki egy partin ismerkedik meg a gyönyörű kvízteszt-íróval, Amy Elliottal (Rosamund Pike), és akinek a neve összeforrott a Hihetetlen Amy történetekkel is. Egymásba szeretnek, és összeházasodnak. Különösen a szex és szenvedély tartja össze őket még akkor is, mikor állásuk elvesztése miatt New Yorkból Missouri államba költöznek. Itt az asszony pénzén Nick egy sarki kocsmát vesz, amit ikerhúgával, Margoval (Carrie Coon) együtt üzemeltet, és aki nem igazán kedveli sógornőjét. A sikeres és jómódú párról senki sem sejti, hogy a kapcsolatuk már megromlott, mert a házasságnak a felek kölcsönös toleranciáján és szeretetén kéne alapulni, márpedig ők nem ilyen jellemek. Az ötödik házassági évfordulójukat megelőző napon, mikor a férj kinn jár a városban, Amy nyomtalanul eltűnik.
Nick bejelenti felesége eltűnését, és mindenben kész együttműködni a rendőrökkel, ártatlannak vallja magát, mégis egyre több gyanú terelődik rá, főként, hogy bizonyos dolgokban zavarosak a válaszai és ellentmondásokon kapható rajta. Rhonda Boney nyomozó (Kim Dickens) még dulakodás- és vérnyomokat is talál a konyhában. Előkerül egy utcabeli szomszéd, aki állítólag Amy legjobb barátnője volt, de Nick nem is ismeri. Üzenetcédulákat is találnak, amelyek állítólag a feleség által vásárolt ajándékhoz segítenek játékosan közelebb jutni. A legfőbb bizonyíték, a holttest azonban sehol. Amy szülei, Rand és Marybeth Elliot (David Clennon és Lisa Banes) közreműködésével a nyilvánosság segítségét is kérik az eltűnés ügyében.
Csakhogy a szenzációhajhász média is rászáll az ügyre; a sajtó sztereotip meggyőződése, hogy a férj a gyilkos, és ezt úgy sulykolja az emberek fejébe, hogy már-már lincshangulat alakul ki Nick ellen. Apósa, anyósa is elfordul tőle, a végén már csak testvére hisz az ártatlanságában. A férj bűnösségének gondolata persze a rendőrökben is él, és egyre inkább növekszik, ahogy apró bizonyítékok látszanak előkerülni, leginkább terhelő ezek között a feleség által írt titkos napló, amelyben férjéről ír terhelő dolgokat.
Nick Dunne kénytelen felfogadni Tanner Bolt ügyvédet (Tyler Perry), akit a „gyilkos férjek megmentőjeként” emlegetnek. Próbálnak tanúkat keresni, sőt Nick is tanúkeresésbe fog Amy lánykori ismerősei között, akiknek egykor meggyűlt a bajuk a lánnyal. Az egyiküktől valami keveset megtud ugyan, de a másik, Desi Collings (Neil Patrick Harris) szóba sem áll vele. (A további részleteket nem illendő elmondani, de jó néhány csavarás vár még a nézőre a tekintetben, hogy valójában mi történt, kinek és mit szabad elhinni. Leginkább senkinek semmit!
A könyv és a film szerkezeti felépítése olyan, hogy hol a férj, hol a feleség narrációjában ismerkedünk meg a házaspárral és a velük történtekkel, de vigyázat, ezek vagy igazak, vagy nem! Sok itt a hazugság, a manipuláció, ha úgy veszem, még maga a film is manipulál! Mindenesetre a történet elég lassan árad, (a könyv 500 oldal, a film 145 perc!), és bár a néző feszültségét általában ébren tartja a szálak összeszedésének és kibogozásának szándéka, a történet megvalósítása hullámzó, ráadásul a befejezése nem igazán tetszett. Én szívesebben láttam volna egy rövidebbre vágott verziót.
A thriller-vonal mellett figyelemre méltó egyrészt az az aprólékos lélekábrázolás, amely a két ember kicsinyesen bosszúálló pszichés jellemét, összetartozásának megromlását, az „álompár” házasságának bizonyos értelemben vett válságát mutatja fel; vagyis a házasság intézményének illúzióival számol le. Másrészt az a kritikai szándék, amely a médiumok mindent elsöprő, és csak a nézettségre tekintettel lévő káros szerepét láttatja. Szerencse, hogy nálunk jóval kevesebb az ilyen bűnügyi tudósítás és műsor, amely nem tényeken, hanem feltételezéseken alapulva már a rendőrség megérkezésének pillanatától kezdve inkább állít, semmint kérdez, nyomozgat, függetlenül attól, hogy a nyomozás érdekeit ez hogyan befolyásolhatja. Ez a szatirikus, gúnyos írói kritika jót tesz a filmnek, mert annak félelmetessége mellett a humorát is növeli és harcol a bennünk élő sztereotip summázatok ellen.
David Fincher régi profi „motoros” a szakmában (A tetovált lány, Social Network – A közösségi háló, Benjamin Button különös élete, A Zodiákus, Pánikszoba, Harcosok klubja, Játsz/ma, Hetedik, A végső megoldás: Halál stb.) és ez a szakmai tudás benne van ebben a gonosz és sötét alkotásában is. Bár mégsem sikerült tökéletesre, nagyon nehéz tetten érni, hogy mitől nem. Talán az említett feszesebb vágás hiányától, talán a befejezéstől, mert a várakozásokkal ellentétben a „nagy durranás” azért elmaradt.
Pedig a főszereplők kiválasztása zseniálisan sikerült. Ben Affleck a részben rendezéseiről ismert színész (Az Argo-akció, Tolvajok városa, A dolgok állása, Füstölgő Ászok, Hideg nyomon, Hollywoodland, A rettegés arénája, Armageddon, Szerelmes Shakespeare, Good Will Hunting stb.) kiválóan formálja meg az ellenszenvesen tenyérbe mászó, mégis valahol sajnálatra méltó férjet, jellemének, pszichéjének összetettségét. A gyönyörű Rosamund Pike (Hosszú út lefelé, Jack Reacher, Johnny English újratöltve, Büszkeség és balítélet, Doom, James Bond: Halj meg máskor stb.) még sose jutott ekkora főszerephez, de most összetett érzékenységével, tekintetének változásaival mindenkit lejátszik a vászonról. Ahogy átéli, megéli a történteket, mint a legjobb pókerjátékos kiismerhetetlen és mélyről jövő. Ugyancsak kiválóan megoldott, jó szerep jutott az ikertestvért játszó Carrie Coon-nak, akinek szórakoztató pillanataiért is hálásak lehetünk. A többi szereplő azonban (véleményem szerint) a „tisztességesen futottak még” kategóriánál több figyelmet nem érdemel.
A rendező többi munkatársa, mint Trent Reznor és Atticus Ross zeneszerző, vagy Jeff Cronenweth operatőr ugyancsak kiválóan alkalmazkodott jelenetről jelenetre a film hangulatához és a rendezői elképzelésekhez. Fincher idei alkotását erényeivel és hibáival együtt is a 16 éven felüli korosztály számára megtekintésre ajánlottnak minősítettem, de gyanítom, hogy e nélkül is sikert fog aratni a hazai mozikban.
