Április 16-án volt a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja, ám a kormány – talán, hogy ne ütközzék a húsvéti ünneppel – Nagy István agrárminiszter főszereplésével már április 13-án letudta az emlékezést. A miniszter a vészkorszak kapcsán beszélt az áldozatokról, és sok más mellett azt is elmondta, hogy „máig marja a nemzet lelkiismeretét, amiért honfitársait átengedte egy olyan idegen hatalomnak, amely példátlan embertelenséggel elpusztította őket. Ez is lehet az oka, hogy mi, magyarok, mindennél többre tartjuk a békét, és nem akarunk soha többé idegen hatalmak marakodásának áldozatául esni.” (A nyitó képen: csendőrök gyűjtik össze a zsidókat deportálásra Soltvadkerten.)
A kormány által kirendelt megemlékező azt a távolról sem lényegtelen mozzanatot viszont elfelejtette megosztani a megjelentekkel, hogy mielőtt a nemzet honfitársait – pontosabban: honfitársainak egy bizonyos csoportját – átengedte volna egy idegen hatalomnak, ő maga is tett ezen honfitársak ellen. Az a kitétel pedig, miszerint „mi, magyarok, mindennél többre tartjuk a békét, és nem akarunk soha többé idegen hatalmak marakodásának áldozatául esni”, 2022 tavaszán ugyanazt jelenti, mint amit a kormány a választási kampányban a szavazók szájába rágott: elleplezi a különbséget agresszor és megtámadott között, valamint azt sugallja, hogy az ellenzék belesodorná az országot a háborúba.
Ha volna valaki, aki nem tudná: a német csapatok 1944. március 19-én szállták meg Magyarországot. A magyar zsidóság hányattatásai azonban – és ezt Nagy István agrárminiszternek is tudnia kell – nem akkor, hanem már évekkel korábban elkezdődtek. Az első zsidótörvény 1938-ban született, a második 1939-ben, a harmadikat pedig 1940-ben hozták. Ezekben a dicsőségesnek nem nevezhető években a megszálló német csapatok még nem voltak Magyarországon, az országot viszont az a Horthy Miklós kormányozta, akit Orbán Viktor miniszterelnök néhány évvel ezelőtt kiváló államférfinek nevezett.
Ezen „kiváló államférfi” regnálása alatt – még jóval a német megszállás előtt –, korlátozták a zsidó származású magyar állampolgárok jogait, tanulási (—> numerus clausus-törvény, az 1920. évi XXV. törvénycikk a Horthy-korszak egyik korai jogszabálya, a legnagyobb presztízsű – orvosi, jogi, műegyetemi, közgazdasági, tudományegyetemi – egyetemi karokon, jellemzően 30% feletti 1920-ra kialakult magas zsidó hallgatói arányokat kívánta országon belüli számarányuknak megfelelő mértékre korlátozni; összeségében viszont 1920-ban 10,4%-os volt a zsidók aránya a felsőoktatásban, a törvény gyakorlati életbelépésének évében, 1921-ben pedig 11,6%), vállalkozási és kulturálódási lehetőségeit, gyűlöletet szítottak ellenük, bűnbaknak nevezték ki őket, megágyazva ezzel annak a nemzeti tragédiának, amely évekkel később bekövetkezett.
Ha egy nemzet honfitársainak egy adott csoportját átengedi egy idegen hatalomnak, hogy az példátlan embertelenséggel elpusztítsa őket, az nem csupán tragikus következményekkel jár, hanem már önmagában is tragédia. Láttunk erre számtalan példát, Magyarországon és a világ más országaiban is. És akkor arról még nem is szóltunk, hogy az igazi tragédia az, ha egy nemzetet a saját honfitársai ejtenek túszul és tartanak fogva. Ez történt a múlt század harmincas éveiben és a negyvenes évek elején. Amikor a németek 1944. március 19-én bevonultak Magyarországra, már gyakorlatilag alig volt dolguk, „rendezett” viszonyokat találtak, mert a magyar államgépezet nélkülük is kiválóan működött a zsidó honfitársak megsemmisítésének előkészítésében.
Számtalanszor hallottuk az utóbbi években – legtöbbször a miniszterelnök szájából – a sajnálkozó mondatot, hogy a magyar állam a vészkorszak idején nem védte meg zsidó származású honfitársait. A valóság ezzel szemben az, hogy a magyar állam nemcsak, hogy nem védte, de kifejezetten támadta zsidó származású honfitársait, előmozdította az ellehetetlenítésüket, előbb jogaiktól és javaiktól, végül az életüktől is segített megfosztani őket.
Szép gesztus a holokauszt magyarországi emléknapján a nemzet lelkiismeretéről beszélni, ám még ennél is felemelőbb volna, ha a nemzeti tragédiára emlékezve, nem maszatolással és ködösítéssel traktálnák a nyilvánosságot.