Zátonyra futott 1200 évvel ezelőtt egy viking kapitány és navigátora az Atlanti-óceán északi részén. Így kezdődött Izland történelme – olvasható Egill Bjarnason könyvének fülszövegében. A kötet a Figura Kiadónál jelent meg, fordította Fejérvári Boldizsár. (A nyitó képen: Izland csodálatos fővárosa, Reykjavík.)
Egill Bjarnason, A megkerülhetetlen Izland írója.
Jóformán elegendő belelapoznunk A megkerülhetetlen Izland című, szellemes és szórakoztató, alig 260 oldalas könyvbe, s máris kedvünk támad, hogy azonnal fölkerekedjünk és felkeressük ezt a különös, kultúráját tekintve pedig igencsak fontosországot. A szerző nem túloz, amikor azt állítja, hogy a sziget történelme számtalan módon gazdagította a világot.
Kevesen tudják, hogy nem Kolumbusz, hanem az izlandiak fedezték fel először Amerikát, ám túl szerények ahhoz, hogy beszéljenek róla. „Ha nincs Izland, az ember nem tette volna be a lábát a Holdra, és Tolkien soha nem írta volna meg A Gyűrűk Urát” – áll a könyv borítóján. Amit eleinte kétkedve olvasunk, de a tényekről az adatok és indoklások meggyőznek. Például ahhoz sem fér kétség, hogy Izland meghatározó szerepet játszott a francia forradalomban, illetve Izrael Állam megalapításában vagy a női egyenjogúság kivívásában.
A fiatal izlandi újságíró, a kötet szerzője – jó lokálpatriótához híven – hazáját helyezi mindennek a középpontjába. Ismeretterjesztő munkája nemcsak szórakoztat, hanem olyan összefüggésekre is rávilágít, amelyek meglepik még a jól tájékozott világutazókat is. Könyvéből megtudhatjuk, hogy egy fiatal izlandi nő – Arndís Þorbjarnardóttir – nagy hatást gyakorolt Tolkienre, amikor megismertette az írót az izlandi népmesékkel. A Gyűrűk Urában az izlandiak tévedhetetlenül megtalálják e motívumokat.
Egill Bjarnason azt is szemléletesen leírja, hogy hogyan okozott éghajlatváltozást a 18. század végén egy izlandi vulkán, ami alighanem hozzájárult a francia forradalom kitöréséhez is. És azt ki tudta, hogy Izland milyen nagy szerepet játszott az Egyesült Államok űrkutatásában? Ugyancsak egy izlandi ember, nevezetesen az ország ENSZ-nagykövete vezette azt a bizottságot, amelyik annak idején benyújtotta az új izraeli állam létrehozásáról szóló határozati javaslatot a világszervezet közgyűlésének.
RÉSZLET A KÖNYV BEVEZETŐJÉBŐL
„Ez a könyv úgy beszéli el Izland történetét, hogy a nyugati történetírás kánonját is újra megvizsgálja. Ránézésre merész gondolat lehet globális történelemalakító jelentőséget tulajdonítani Izlandnak. Elvégre sosem rendelkezett hadsereggel.
Egyszer sem lőtt rá másik országra. Sosem szőtt összeesküvést külföldi vezetők ellen, nem viselt proxyháborút, és semmiféle hegemón hatalomra sem formált jogot. Akkor mégis: miként hagyhatta rajta kézjegyét a nyugati történelmen? Ha az izlandiak nem lennének, senki sem jegyezte volna le az északi mitológiát és a skandináv királyok középkori történetét. Izland nélkül az egész világ – Angliától Egyiptomig – megúszta volna a történelem egyik legpusztítóbb éhínségét, és a kényes egyensúly sem borult volna fel, elhozván a francia forradalmat. Az imperializmus elleni küzdelem egyik leghősiesebb bajnoka sem jött volna világra. Neil Armstrong nem gyakorolhatta volna földi keretek közt a holdra szállást. Nem kerülhetett volna sor a hidegháború egyik meghatározó sakkmérkőzésére. Sok évet kellett volna még várnunk arra, hogy valamelyik országban végre női államfőt válasszanak. Sőt, nem kizárt, hogy az észak-atlanti térség is a nácik kezére került volna a II. világháború folyamán, aminek lehetséges következményeit aligha kell itt ecsetelnünk.
Új szemszögből mutatom tehát be Izland történetét, kitérve a híres és névtelen izlandiak hosszú sorára. A legfrissebb kutatásokból éppúgy merítek, mint az eddig figyelmen kívül hagyott narratívákból. A fejezetek egymásutánja elbeszéli Izland egészen rendkívüli történetét, amely ezerkétszáz évvel ezelőtt egy frusztrált viking kapitány letelepedésével indult, aki tehetségtelen navigátorának köszönhetően az Északi-Atlanti-óceán kellős közepén sodródott partra. Innentől fogva Izland már nem csupán a sarki csér költőhelye volt többé.”
Diplomaták és muzsikusok, tengerészek és harcosok nemzete sarjadt ki a telepesekből, akikre egyszeriben hatalmas felelősség is hárult – és akik suttyomban örökre megváltoztatták a földgolyó arculatát.”Vigdís Finnbogadóttir (vɪɣtis ˈfɪn.pɔɣaˌtoʊhtɪr (*1930. április 15. –) Izland negyedik elnöke, egyben az első női államfő a világon, akit demokratikus úton a nép választott meg.
Bár neve magyarul azt jelenti: harcos, pontosabban: „aki hacol”, sok évtized óta mindenki szereti-tiszteli hazájában, az Izlandi Köztársaságban Vigdís Finnbogadóttirt, a világ első női köztársasági elnökét – írták róla megválasztásakor a távirati irodák. Az Infovilág alapító felelős szerkesztője a Magyar Hírlap külpolikai rovatának munkatársaként mutatta be az olvasóknak az okos-csinos izlandi elnök asszonyt a lap 1980. július 4-i számában, majd írt róla egy alaposabb portrét ugyancsak a Magyar Hírlap 1984. július 24-i Képes Mellékletében.
Történelmi dátum volt az Izlandi Köztársaság életében 1980. augusztus 1-je. E napon női államfő, Vigdís Finnbogadóttir foglalta el a legmagasabb államjogi tisztséget, és költözött be az elnöki rezidenciába, a Bessastadirba, az egykori dán elnyomók várába, majd tömlöcébe. És majdnem ugyanilyen jeles nap az idei augusztus elseje is, miután az 1944. június 17-én alapított szigetköztársaság első elnök asszonya újabb négy esztendőre fölhatalmazást kapott rendkívüli felelősséggel járó szolgálatának továbbgyakorlására.
Kívülállóként, pontosabban pártonkívüliként vonult be a politikai élet színpadára ez a karcsú, szőke, kék szemű, rendkívül vonzó, öntudatos asszony. Pártonkívüli, de baloldali beállítottságú. Első elnökjelöltsége idején három, polgári párti férfipolitikust ütött ki a nyeregből. Megfigyelők egybehangzó véleménye szerint az elnök asszony antiimperialista meggyőződésének köszönheti a sikerét; a sagák szigetén élők többségének szószólójaként már a hatvanas évek elején föllépett a fővárostól, Reykjavíktól csupán 50 kilométerre található keflavíki amerikai katonai támaszpont megszüntetéséért. Választási beszédeiben is hangoztatta: „Izlandon senki sem, még gyerekeink sem feledhetik, hogy az amerikaiak katonavendégek ebben az országban; jelenlétük nem isten adománya!”
Vigdís – kinek neve az izlandi mitológiában azt jelenti, „aki harcol” – szenvedélyesen síkraszállt a legkevesebb ember által beszélt északi germán nyelv, az izlandi megőrzéséért és ápolásáért, a gazdag izlandi kultúra éltetéséért. „Nincs szükségünk a Coca-Cola-kultúrára” – szokta mondani. Joggal tehetett ilyen kijelentéseket, ugyanis elnöksége előtt hosszú ideig a Leikfélag Reykjavíkur, a Reykjaviki Színházi Társaság igazgatónője volt. Sokat köszönhet az ország Vigdís Finnbogadóttirnak az önálló izlandi színjátszás fejlesztésében kifejtett erőfeszítéséért. Mert igaz, hogy nagy hagyományai vannak az izlandi irodalomnak –, amely a 13. és 14. században élte a fénykorát, amikor a sagák, a legendás hősökről szóló prózai elbeszélések születtek – az ország színjátszásának a története azonban viszonylag fiatal. Az első nemzeti nyelvű színház csak 1897-ben jött létre a Leikfélag megalakulásával.
A jégsziget lányainak, asszonyainak közismert bája Vigdís Finnbogadóttir személyében vonult be az ország politikai életébe. Az elnök asszony 1930. április 15-én született a fővárosban; apja egyetemi tanár, édesanyja kórházi nővér, később színésznő volt. Vigdís a párizsi Sorbonne Egyetemen tanult francia, színháztörténet szakon. Az ötvenes évek végén Koppenhágában, majd otthon folytatta művészettörténeti tanulmányait. Nyaranta halkonzervgyári munkásnőként dolgozott. Kezdő színésznő korában egy kis avantgardista színkört vezetett, majd ennék föloszlása után – francia nyelvtudását kamatoztatva – gimnáziumi tanárnőként helyezkedett el. A lenyűgözően bájos és intelligens Vigdís jó ideig az izlandi tévé műsorvezetője is volt, mígnem 1972-ben megbízták a reykjavíki városi színház igazgatásával.
Munkabírására jellemző, hogy tanszékvezető-helyettesként rendszeresen előadásokat tartott a reykjavíki egyetemen. Később az Északi Tanács kulturális bizottságába is beválasztották. Egy pillanatra sem hagyott föl önként vállalt társadalmi elhivatottságával: meggyőződéses harcosa a skandináviai nők egyenjogúságának, ő maga egyébként jó két évtized óta férjétől különváltan él, Astrídurral, fogadott lányával. Ez idő alatt mutatta be a többi között a reykjavíki városi színház Birgir Sigurdsson „Skáld-Rósa” (egy életvidám, okos vidéki asszony története) darabját és Kjartan Ragnarsson művét, amely ugyancsak nőkről, izlandi munkásasszonyokról szól.
Lydhveldidh Island, az Izlandi Köztársaság parlamentje egyszerű, többségi szavazással választtatta újra Finnbogadóttir elnök asszonyt. Ez is a tömegek bizalmának a kifejeződése. A szigetország évtizedekig rendkívül súlyos gazdasági gondokkal küszködött, közülük is elsősorban a vágtató inflációval, amely 1982-ben még 135 százalékra rúgott. Ez év elején 15 százalékra csökkent az izlandi krónia romlása, és a terv szerint az idén tíz százalékra vagy még az alá kell szorítani az inflációt. Igaz, a reáljövedelmek is csökkennek, mintegy 5,5 százalékkal, ugyanakkor az ország kivitele 6,5 százalékkal növekedni fog. Továbbra is súlyos gond a nemzeti termék értékének mintegy 60 százalékát kitevő külföldi adósság- állomány. Az elnök asszony – hazája hagyományos külpolitikai irányvonalának megfelelően – az északi országok együttműködésének a híve. Továbbra sem adta föl tervét, a keflavíki amerikai támaszpont fölszámolását és a NATO-hoz fűződő kötelék lazítását. Együttmunkálkodásra törekszik a szocialista országokkal, köztük hazánkkal is, és nemegyszer kifejtette, van lehetőség az izlandi–magyar kapcsolatok bővítésére.